A Naphoz
A Naphoz
Az úgynevezett uralkodó bolygó ez évben a Nap, és a százesztendős naptár havas, esős, változó időjárást jósol márciusra; csak a hónap vége felé derült és enyhe.
Száz esztendő előtt még a mindent tudó naptárcsináló sem ismerhette a dolgok mostani állapotát. Főként nem tudhatta, hogy az ezeresztendős Magyarország történetében még nem következett el a mainál fontosabb március. Magyarország jövendője függ e márciustól, a tavaszi munkától, a kikeleti vetéstől, a földmívelő ország erőfeszítésétől.
Arról van szó, hogy lesz-e mit enni a minden oldalról körülzárt, határain belül megszállott, végsőkre elszánt Magyarországnak?
Néhány esztendő előtt – jobb meg nem számolni a háborús éveket – az volt a kérdés: megállja-e a helyét a császári és királyi parancsolat alatt harcoló magyar néphadsereg a Kárpátoknál; elözönli-e a tengernyinek látszó muszka országunkat? Az 1919-ik tavaszon az a kérdés, hogy még az imént fegyverrel védekező nép kezébe veszi-e az eke szarvát? Ettől függ Magyarország jövője.
Bárányszelíden indul a március; a jövendőmondónak komor fellegeit hiába keressük a mindennap újonnan reánk mosolygó égboltozaton. A Föld, amely a Napnak fia, most osztódik szét azok között, akik azt legjobban megérdemlik. Az ország legokosabb koponyái törik a fejüket éjjel és nappal, hogy valamely zökkenés, rendzavarás, váratlan hiba fel ne borítsa az osztozkodás békéjét. A nép közé kiszálló bizottságok, az úgynevezett földosztó küldöttségek manapság nem a nyíllövés terjedelmétől teszik függővé a bíráskodást, mint a rege szerint honfoglaló eleink idejében. Magyarországon a második honfoglalás647 idejében az igazságosság és a jog, a szegény népnek a joga irányítja a földosztó bíróság elméjét.
Folyik a munka szakadatlan, amely kezdődött Kápolnán, amikor is Buza Barna, a földosztó miniszter levett kalappal állott a fellegek közül kiragyogó tavaszi nap alatt, a nincstelen szegény nép között. „Még a természet is segíteni fog nekünk munkánkban. A legszebb tavasz jön Magyarországra!”
Így jósolt a földosztó, mikor fedetlen fejét az ég felé, imára emelte. A Napba nézett ő is, a Napba, amely ezentúl egyedüli királya a drága, szép magyar földeknek; egyedüli istene a földeken lakó népeknek, akihez ezen a tavaszon kitárt karral imádkozunk valamennyien, magyarok, napimádók kései maradékai. A Naptól, földjeink apjától és urától várjuk a segítséget hazánk megmentésére. Ő adja a bő termést, ő adja felszabadulásunkat mai börtönünkből. Ő teheti gazdaggá, hatalmassá Magyarországot, hogy a poklok kapui sem, az ellenséges ördögök ezrei sem győzedelmeskedhetnek felette. Ha Magyarországon jó termés lesz ebben az esztendőben – ha a földmívelő magyar nép úgy teljesíti kötelességét, mint pár esztendő előtt a Kárpátoknál az idegen császár mundérjában –, ha dolgozik ez a nép szurony helyett kapával, kézigránát helyett ásóval: Magyarországot nem veheti be az egész világ se.
A Nap már küldött olyan tavaszt Magyarországra, amilyenre az öregemberek is alig emlékeznek. A Nap elindította sugarait, áldásos, termő, földet mosolyra gerjesztő, a fekete barázdákból életet nyitó sugarait országunkba. A nép pedig munkába áll.
(1919)648
