7 A régi városkaput bezárják
7
A régi városkaput bezárják
A régi városkaput bezárják
Júliusi este van Bécsben, a nyári hónap utolsó hetében vagyunk, és a tűrhetetlen forróság a környékbeli falvakba, nyaralótelepekre küldi a polgárságot.
A császár Schönbrunnban lakik, és az aranyozott hegyű vasrács mögött gyakran látni kissé előregörnyedt alakját, amint nagy vászonesernyő alatt, kényelmes papucsban sétálgat a platánok alatt.
– Jó reggelt, felség! – kiált be a kertbe az arra hajtó fiákeres.
A zöldséges kofák óraszámra álldogálnak a kert mellett, amíg a császár észreveszi őket, és a rácson keresztül meghallgatja panaszaikat. A császár olyan becsületes bécsi dialektusban beszél népével, mint egy korcsmáros a Práterben. Saurau gróf gyakran lepi meg Ferenc uralkodót, amikor reggeli sétájánál népével beszélget a kerítés mellett. A rendőrminiszter csóválja a fejét, és csendesen ümmög magában, amikor a császár ragyogó arccal fordul hozzá:
– Nos, Saurau, látod, mennyire szeret engem a népem!
A rendőr a homlokát ráncolja, és színlelt bánattal felsóhajt:
– Ah, ha csupa mödlingi zöldséges kofa építette volna Bécset, valóban szélnek lehetne ereszteni a titkosrendőrséget.
– Saurau – mondja a felség –, te mindig rémeket látsz. Téged félrevezet túlságos előrelátásod, már gyóntatómat is kioktattad. A kedves páter Schejba ma reggel ismét a jakobinusokról beszélt nekem. Mintha bizony Bécsben volnának jakobinusok!
A rendőr komoran bólintott a fejével.
– Bécsben sok jakobinus van!
– Hányszor hallottam már ezt tőled, Saurau? – kiált fel elkedvetlenedve a császár. – Nem, én nem tartom képesnek arra az én kedvelt bécsi népemet, hogy mindenféle tiltott dolgokkal foglalkozzék.
A rendőr konokul bólintott.63
– Hát miért nem engedsz nekik elég időt a mulatozásra? Éppen Akli mondta tegnap, hogy aki táncol, az nem haragszik.
– Akli bolond – felelt a miniszter. – Néha mérgében is táncol az ember.
A császár nevetett:
– Tudom – rólatok. – Amikor az udvari bolondom meg szokott bosszantani benneteket. Tegnap egy jakobinussapkában jelent meg a kertben hátul, ahol mulattatni szokott.
Saurau most már nemcsak a homlokát ráncolta össze, hanem bosszús ráncba szegletesedett egész arca.
– Aki jobban tenné, ha nem gúnyolná a veszedelmes dolgokat. Felséges uram, a bécsi nép éppen eleget mulathat magának. Kegyes jó Anyánk, dicső Mária Terézia óta nem valceroztak annyit Bécsben, mint manapság. Megengedtük a „medvéket”, megengedtük a „talián”-okat, megengedtük „a szép mosónőket”.
– Mi, erről nem is szóltál, Saurau! – kiáltott fel a császár nagy érdeklődéssel. – És honnan vetted a „mosónőket”?
Saurau diplomatikusan mosolygott:
– Éppen elegendő volt egy engedély kibocsátása, hogy a fehér vasalt szoknyát újra viselhetik a nők este a Práterben.
– Nos és tovább?
– Péter-Pál ünnepén már fehérlett az éjszaka a vasalt szoknyától.
– Hm, aztán kik viselték? A bécsi lányok a nagy császárnő halála óta nem hordják a fehér vászonszoknyát.
– Most már hordják, felség, a gyász elmúlt. És Ausztria nagy ország, szép ország, gazdag ország. A bécsi kapuk nem zárulnak be többé a fehér szoknya előtt.
A császár hümmögve piszkálta szöges sétapálcájával a kavicsokat.
– Hát mit akar még kedvelt népem?
– Forradalmat akar, felség! – felelt komoran a rendőrfőnök.
A császár felszisszent, mintha kígyóra lépett volna.
– Beszélj, Saurau!
– Titokzatos emberek járkálnak a városban, akiket nem lehet megbékíteni azzal, hogy az őrjárat többé nem viszi be a verekedő fiákerost, az éneklő diákot, a trágár népénekest. Azoknak az embereknek valami más kell, amivel nem rendelkezik a rendőrség, csak felséged.
– És mi az?
– Felséged feje!
A császár elsápadt.64
– Tehát igaz volna a hír a lipótvárosi tűzvész előkészületeiről?
– A jakobinusokról a leggonoszabbat is el lehet hinni. Ezek az emberek, bízván felséged jóságában, kegyelmességében, emelt fővel járnak a Grábenen, és Hackel boltjában hangosan beszélgetnek a „nagy világításról”, ami alatt bizonnyal nagyszabású tűzvész értendő. És jelentésünk van arról, hogy terv készült Semonville, az elfogott francia delegátus kiszabadítására, mert némelyek azt hiszik, hogy bizonyos gyanús iratok találhatók a franciánál.
A császár elgondolkozva nézett el a kert lombos fái felett. Idelátszott az István-torony csúcsa. Mintha azt a toronycsúcsot nézte volna olyan nagy figyelemmel, hogy észre sem vette, hogy a hűséges Saurau elhallgat mellette, és bal kezét rövid koszperdjére szegezve, mozdulatlanul áll, mint a cövek. A császárt nem szabad zavarni gondolataiban.
Ferenc végre levette szemét az István-toronyról, és Saurauhoz fordult:
– Tudod-e, mi jutott eszembe?
A rendőr nyomatékosan bólintott:
– Végre aláírja, felség, az üldöztetési rendeletet…
A császár nevetett.
– Hiába, csak Akli találja ki a gondolataimat… Az jutott eszembe, hogy egyszer titkon szeretnék elmenni a „szép mosónők” báljára. A könyvtárban annyit olvastam effajta dolgokról! Tudod, ezelőtt nagyon szerettem olvasgatni.
Saurau engedelmesen meghajolt:
– Felséged parancsa szerint estére bálba megyünk.
– Helyes, de senkinek sem szabad ám tudni. Nehogy megint az utamban legyen az a sok kellemetlen titkosrendőr, mint a májusi ünnepen Mödlingben!… Utálatosak a rendőreid, Saurau! Csaknem a vállamra ültek.
– Meg fogom nekik mondani, felség. Csak egyetlen alázatos kérésem volna.
– Nos? Semmiféle rendeletet nem írok alá a polgáraim üldözésére – felelt hevesen a császár. – Hisz te becsukatnád egész fővárosomat!
A rendőr földig hajolt:
– Mert hűségem végtelen felséged iránt! Azon alázatos előterjesztenivalóm van, hogy engedtessék meg ma éjszakára a régi városkapuk bezárása.
A császár vállat vont.
– Ha az nem alkalmatlan polgáraimnak…65
– Csupán azon gyanús külvárosi csőcseléknek alkalmatlan, amely éjszaka szokott belopózkodni Bécsbe.
– A külvárossal nem törődöm, ott nem lakik egyetlen polgárom sem. Bezárathatod a kapukat.
Saurau ajkával megérintette a császár kabarját, és ceremóniás léptekkel elhátrált. Ferenc tovább nézegette a zöldséges kofákat, akik a reggeli piacról már hazafelé hajtottak a városból.
A császárnak egész nap jókedve volt. Csendesen mosolygott magában, és még Aki Miklósnak sem mondta meg, hogy hová készül éjszakára. Hanem délután váratlanul benyitott a könyvtárterembe, no hiszen volt is ijedtség a szundikáló bibliográfusok között. Mindegyik megfordította az előtte fekvő fóliáns lapját, amitől egész porfelhő keletkezett. A császár bizonyos régi fametszeteket óhajtott látni, amelyeken Mária Terézia-korabeli jelenetek láthatók. A tudósok ijedten bámultak egymásra. Mária Terézia? A legöregebb közöttük sem tartott még tovább annál az időnél, amikor a Habsburgok egyszerű várgrófok voltak.
Egy sarokban egy nyúlánk, bársonyruhás fiatalember állott, aki ábrándos szemével csöndesen nézett a császárra.
– Majd én előhozom a metszeteket – mondta a megzavarodott tudósoknak, és néhány perc múlva egy hatalmas, piros bársonyba kötött mappával jelent meg, amelyben a nagy császárnő korának legjobb rajzolói örökítették meg a császárnő egyes élményeit… Mindjárt az első kép egy téli éjszaka képe: a császárnő mosóleánynak öltözve megy végig Bécs utcáin, hűséges gárdistáitól kísérve.
– Ez kell! – mondta a császár. – Hogy hívják önt?
– Gilovszky tanuló vagyok.
– Hát csak studírozzon tovább, tanuló. A studírozás szép dolog.
A császár nekiült a nagy könyvnek, és még késő délután is ott ült, amíg megfelelő öltözetet választott ki magának az akkori rajzok közül.
Minden egyes képen apró számok jelezték, hogy mely szám alatt található fel az a bizonyos öltözet a császári ruhatárakban. Ferenc felírta a számot. (Ismét Gilovszky szolgált neki írószerrel. „Udvari hivatalnok ön?” „Nem. Tanuló vagyok.” „Kár…”)
Már tökéletesen besötétedett, amikor gróf Saurau jelentkezett Schönbrunnban. A császár felöltözve várta. Sárga nadrág és bő ujjas volt rajta, széles fehér fodrokkal.
– No, ebben a ruhában aztán akárki ránk ösmerhet – dörmögte a miniszter. – Nem hord már ilyent senki sem Bécsben.66
De a császárral nem lehetett vitázni. Csak éppen abba egyezett bele, hogy a Saurau-éhoz hasonló bő, sarkig érő köpönyeget vett ruhája fölé.
Titkon elhagyták a kastélyt, és a kertek alatt várakozó kocsira ültek.
– Hogyan jutunk be a városba? – aggodalmaskodott a császár. – Hisz a kapukat ma este bezárattad.
– Felséged számára mindig találkozik nyitott kapu Bécsben!
– Mit szóltak polgáraim a kapuk bezáratásához?
– A polgárok a város minden részéből összefutottak, amikor a régi városkapuk zárait olajozni kezdték a lakatosok. A kulcsokat a polgármester ünnepélyesen átadta, és a városban mindenfelé rémhírek terjedtek el közelgő francia csapatokról.
– No, talán mégse, Saurau? – dörmögte a császár. – Hisz hű Bécsem tudja, hogy a császár nem hagyja el őket!… És amíg én itt vagyok, francia ide nem lép.
(Saurau gróf nem látott a jövőbe, s így nem mondhatta meg a császárnak a nemsokára bekövetkező eseményeket.)
– Végre heroldokkal nyugtattam meg a város lakosságát. A kapukat azért zárjuk be, mert külvárosi tolvajok arra kötöttek fogadást, hogy lelopják az István-toronyról a keresztet…
– Haha, Saurau! – nevetett Ferenc. – Tudomisten, minden éber szem vigyáz ma éjjel az öreg Istvánra.
– Azért lehetünk mi észrevétlenek!
A rendőrminiszter igazat mondott az uralkodónak. Bécsben mérhetetlen izgalmat keltett a régi városkapuk bezáratása. A ravasz Saurau azt elhallgatta, hogy katonasággal töltötte meg estefelé az utcákat, amitől a nép valósággal rémületbe esett. Csakhamar akadtak fantáziák, amelyek hamarosan kiderítették, hogy nagyszabású összeesküvésnek jöttek nyomára Bécsben, azért vannak a szokatlan intézkedések. A nép nagy tömegekben hullámzott estefelé az utcákon, és a sörházak, vendéglők csakhamar zsúfolásig megteltek. A rendőrség mindenfelé mulatságot engedélyezett a mai napra, és az istenadta víg zene- és énekszó mellett csakhamar elfelejtette, hogy az utcakeresztezéseknél mogorva Schwarzenberg-dragonyosok állanak némán az éjszakában. A titkos rendőrügynökök, amelyeket már minden bécsi gyerek ösmert, egyszerre nyomtalanul eltűntek. Még az öreg Bruder Klós is hibázott, aki a beborozott polgárok védőangyala volt. Ma mindenki annyit ihat, amennyit akar. Nyolc óra felé, amikor a gyér olajlámpások itt-ott felgyulladtak az utcákon, hirtelen megjelentek a vasalt fehér szoknyák a homályba veszett utcákon. Olyan67 sűrűn, tömegesen jöttek, mintha kétszeresre növekedett volna tekintélyes számuk egy nap alatt. A beavatottabbak azt beszélték, hogy sok tisztességes polgárleány és asszony is felvette ma este a vasalt szoknyát, mert egy aranymalacot fognak kisorsolni a szép mosónék bálján, azonkívül a táncosnők a császári kertekből való rózsákat kapnak emlékül. Hangos jókedv visszhangzott az utcákon, mint nagy, fehér lepkék röpködtek a leányok. A vértesek öreg kürtösét, a népszerű Hexenberg Adolfot a Stefán platzon leráncigálták a lováról a mosónék, és nagy deres bajuszára annyi csókot nyomtak, hogy a kürtös segítségért kiáltott. Ezen aztán mindenki nevetett.
Egy óriási, föld alatti táncterem volt a színhelye a mosónék báljának. Még az anyacsászárnő idejében építették ezt a helyiséget. (A legenda szerint az első valcert Mária Terézia táncolta körül az óriási teremben, pedig már nem volt akkor fiatal menyecske.) Egy ideig az „Arany szarvas”-hoz volt címezve, aztán „A vidám pattantyús”-ról nevezték el. Ez volt a neve akkor is, midőn a múlt század elején porig leégett. (Hogy lobogtak akkor azok a szegény fehér szoknyák!)
Éjféltájban annyira megtelt „A vidám pattantyús”, hogy a táncot néhány pillanatra be kellett szüntetni. A falak mellett körbefutó páholyokban Bécs előkelősége foglalt helyet. Setter, a fiákeres, a legjobb valcer-táncos Bécsben, a páholyok mellett robogott el táncosnőjével, és egyes páholyoknál, ahol a bérkocsis ismerős vendégei ültek, Setter olyan magasra emelte táncosnőjét, hogy a repülő fehér szoknyák a kalapot is lesodorták az urak fejéről. Ezen nevetett aztán mindenki igazán.
Körülbelül éjfél múlt el, amikor a Stefan platzon egy köpönyeges férfiú sietett keresztül, és gyorsan befordult abba a szűk utcácskába, ahol „A vidám pattantyús” lámpásai égtek. Már csaknem elérte a táncterem bejáróját, amikor valaki hátulról megérintette a vállát.
– Livinska! – kiáltott föl Martinovics a köpönyeges, széles kalapú, csizmás alak láttára. – Ismét utamba jöttél, balvégzetem?
Livinska búsan mosolygott:
– Szomorú, hogy balvégzetednek nevezel, holott egész életemet annak áldoztam föl, hogy az utadból elhárítsam az akadályokat. Figyelmeztetni akarlak valamire, apát…
– Tudom, mit akarsz mondani! – kiáltott föl türelmetlenül Martinovics. – Már mindenki tudja Bécsben, hogy a császár a mosónék bálján van. Sárga pantallon és lila színű frakk van rajta.
Livinska bólintott:68
– A második páholyban ül balra. A páholy előterében egy kövér angol ül két álarcos hölggyel, mind a hárman a rendőrség szolgálatában. Hátul a császár Saurau-val.
– Éppen azért tartom kötelességemnek megjelenni a bálon.
– Saurau gonosz terveket forral. Talpon van az egész rendőrség.
Martinovics legyintett:
– Saurau nagyon kegyes volt hozzám, amidőn ma délben hosszú idő után megjelentem ismét a kabinetirodában. Sőt megbízatást kaptam egy új munka megírására, a címe legyen: Levél a magyarokhoz!
Livinska búsan rázta a fejét:
– Ignácius, sohasem változol meg. Az élet ellátott elég tapasztalattal, és te ma is a régi könnyelmű, hiszékeny, ábrándos férfiú vagy. Saurau akkor a legveszedelmesebb, ha mosolyog.
– Saurau úr lehet veszedelmes, de a császár kegyes és jóindulatú. A mai bálon az összes bécsi titkos férfiak megjelentek, és amint alkalom kínálkozik, hódolatukat fejezik ki a császárnak. Hadd lássa Ferenc, hogy mi nem törünk az életére.
– Ne menj a bálba, apát – esengett Livinska. – Az út ma még szabad Franciaország felé. Párizsban a legelső körökben ismerik neved. Rövid időn belül nagy ember lehetsz hazádtól távol.
– Menj, balvégzetem! – kiáltott hevesen Martinovics. – Távozz tőlem, sötét csillag! A rejtélyeskedő éjszakának virradás lesz a vége, elég volt a bujkálásból, titkolózásból.
A lengyel asszony megragadta az apátúr karját:
– Martinovics, én hiszek az álmokban, és egy idő óta olyan rettenetes álmaim vannak! Vérrel álmodom, a te véreddel. A vérpadon látlak, és a bakó sújt feléd. A fejed, a te imádott fejed a homokba gurul, és vér van mindenfelé. Egyik fej gurul a másik után. Egy, kettő, három, négy… Végül már számlálni sem tudom a levágott fejeket, és sírva, kétségbeesetten fölébredek.
– Ostoba asszonyálmok! – dörmögött az apát.
– Fuss Franciaországba, apát, ott biztonságban vagy!
Az apát komoran összeráncolta a homlokát:
– Livinska, életemnek nem egy rövid szakasza volt az, amidőn azt hittem, hogy őrangyalom, vigasztalóm, segítőtársam vagy. Sajnos, az utóbbi időben csalatkoztam benned. Amióta a rendőrség szolgálatába léptél, folyton rémeket látsz. Ismétlődik a régi történet. A legtöbb rendőr üldözési mániába esik élete végén. Te már nem látod világosan a helyzeteket.69 Azt hiszed, hogy Saurau-nak egyéb dolga sincs, mint velem foglalkozni… Saurau korlátolt eszű császári hivatalnok, aki nem mérkőzhetik velem sem észben, sem furfangban. A zsebembe teszem az egész políciát.
– Saurau gróf ravasz, mint a róka! – kiáltotta az asszonyi rendőr, de az apát többé nem hallgatott rá.
Hosszú lépésekkel ment a táncterem felé, és eltűnt a kivilágított lépcsőkön.
Ezen az éjszakán pedig ez történt:
Éjfél után, amikor láthatatlan kezek ismét rendet teremtettek a táncteremben, hogy kezdetét vehette a tánc, és Setter fuvarost valaki eltávolította a teremből, a táncolók tömegében megjelent egy sárga nadrágos, lila kabátos, félszeg járású uracska, aki aranyos szemüvegén át láthatólag a legnagyobb érdeklődéssel nézte a táncoló párokat.
Mire a suta uracska a terem közepére ért volna, hirtelen fekete ruhás férfiak vették körül, akik tiszteletteljesen bólintottak az uracska felé, és halkan így szóltak:
– Vive l’empereur!
– Hoch a császárnak!
– Soká éljen Ausztria!
A sárga nadrágos úr eleinte ijedten nézett a halk szavú férfiakra, csupa nyájas, tiszteletteljes arcot látott maga körül, és egyik-másik arc ismerősnek tűnt föl előtte. Nini, hisz az az öreg uracska ott Gotthardi, a kormánytanácsos… Emitt meg Hebenstreit áll, a költészetkedvelő főhadnagy. A délutáni diák a császári könyvtárban most újra előbukkan ábrándos, nagy szemével!… Egyik arcon sincs semmi fenyegető vagy ijesztő vonás! Hűséges hódolók ezek, akik szinte rajongó lelkesedéssel veszik körül az álruhás fejedelmet. Ferenc jóindulatú ember volt. Szinte jólesett neki, hogy hívei mintegy őrcsapatként veszik körül a táncolók forgatagában.
A föld alatti terem boltozatáról egy százkarú vascsillár függött alá, amelyben száz lámpa égett.
Ebben a percben az óriási lámpa ingadozni kezdett a boltozaton, és a következő pillanatban fülsiketítő robajjal lezuhant a terem közepére.
Hirtelen vaksötétség lett a föld alatti szobában. A rémült sikoltásokon, megrettent férfiordításokon szinte villámlásként süvített át egy éles fütty, majd egy dörgő hang kiáltotta:
– A pillanat elérkezett. Végezzetek vele!…
A császár csak azt érezte, hogy erős karok ragadják meg, a levegőbe emelik, és tovasietnek vele a tomboló, őrjöngő tömeg felett.70
Friss éjszakai levegő csapott az arcába, amikor magához tért.
A Saurau gróf aggodalmas arcát pillantotta meg maga mellett egy vágtató kocsiban. A kocsi mögött és a lovak előtt dübörögve nyargalt egy szakasz vértes.
– Mi történt? – kérdezte Ferenc bágyadtan.
– Az történt, hogy a jakobinusok csele nem sikerült – felelt a főrendőr –, mert közbelépett Saurau Ferenc.
A császár a kiállott rémülettől betegen hajtotta le fejét:
– Azt hiszed, hogy nem véletlenül szakadt le a lámpa a boltozatról?
– Tiszti becsületszavamra, bizonyosan tudom, hogy nem a véletlen műve volt!
Ferenc kétségbeesve tördelte a kezét:
– Borzasztó! Rettenetes! Hát már nem szeret engem a népem? Ilyen szörnyű hálátlanságra képtelennek tartottam Bécset. Saurau, én beteg vagyok!
A hintó már a schönbrunni kertek alatt vágtatott.
– Álmatlan éjszakáim ismét megszaporodnak. Hát már nem sétálhatok én többé a Grábenen vagy a Práterben, hogy félnem ne kellessen…
– Amíg rendet nem csinálok, felség! – felelt komoran Saurau.
– Hát miért nem csinálsz rendet? – kiáltott föl hevesen, indulatosan Ferenc. – Azt várod, hogy előbb megöljenek a jakobinusok?
Saurau diadalmasan mosolygott:
– A jakobinusok megkapják azt a marék puskaport, amelyet már régen szárazon tartok a számukra. Felség, Schönbrunnban vagyunk.
…Az apátúr, mikor hajnal felé a lakására tért meg, a szobájában Livinskát találta.
Martinovics halotthalványan, kétségbeesve vetette magát egy székbe:
– Rettenetes! – kiáltott föl. – Annak az átkozott lámpának éppen ma éjjel kellett leszakadni!
– Mert gróf Saurau akarta – felelte csendesen a lengyel asszony, és nem hagyta abba a kötést, amit a várakozás alatt elkezdett.
– Saurau! Mindig Saurau! Hát az a szörnyű kiáltás, amely a császárt életveszedelemben hirdette, holott soha nem volt tökéletesebb biztonságban, mint köztünk, testvérek között? – kiáltotta az apát.
– A grófnak olyan hangja van, amilyent akar! – felelt a kötögető asszony, és nem emelte föl a szemét.
Az apát talpra ugrott:
– Livinska! Az éj tele van balsejtelemmel! Mindig rosszat sejtek, ha téged71 látlak. De ma a külső jelek is megerősítik gonosz érzéseimet. Miért vannak zárva a kapuk?
– Hogy senki se menekülhessen el ma éjjel a városból.
Az apát fölrántotta az ablakot.
– És a katonaság miért robog föl és alá éjszaka idején az utcákon? A nehéz vértesek dübörgése minduntalan fölhangzik a távolban. Alig tudtam lakásomig jutni, hogy vágtató katonákba ne ütközzek.
– Ide pedig a legrosszabb helyre jöttél!
Az apát tágra nyílt, rémült szemekkel bámult az asszonyra.
– Livinska! Megőrültél?
Az asszony csöndesen kötött:
– Már nem lehet segíteni többé rajtad! Mielőtt a szobába léptél volna, már hallottam az utcáról a titkosrendőrség sípjelét. A házat őrizet alá vették.
– Őrület! – kiáltott föl az apát.
– A vágtató katonaság pedig elfogott embereket kísér a börtönökbe. Hebenstreit már elfogatott. Még az éjjel Saurau előtt lesz Prandstetter, a városi tanácsos, az öreg Gotthardi, Billek kapitány és az ősz Riedl báró, Gilovszky, a tanuló, a sáncok felé menekült egy órával előbb. Megmondtam neki, hol ugorhat le nyaktörés nélkül a bástyáról. A pesti testvérek névsorát pedig Seby, a komédiás, a nádor kamarásához már benyújtotta.
– Te asszony, te ördög! És engem hagysz elpusztulni? – kiáltott vad haraggal az apát.
– Sajnos, hiába kerestelek az éjszakában.
– Franchettinét, az olasz kardkovács feleségét kísértem haza a bálból.
– Erre nem gondoltam, mert hiszen Franchettiné idáig csupán vértestisztek szolgálatait szokta igénybe venni! Persze, a tisztek ma éjjel az utcákra voltak rendelve.
– Livinska! Ments meg! – kiáltotta Martinovics, és halálos ijedelem ült az arcára.
Az utcáról heves lódobogás hallatszott.
Az asszony letette a kötést:
– Itt vannak a vértesek! – mondta.
– Hitvány, gaz nőszemély! – süvített az apát vad felindulással. – Az árulás a te műved.
A lengyel asszony összeharapta az ajkát:
– Arra vigyázz – mondta csendesen –, hogy itt maradhass a bécsi börtönben. Onnan könnyen kiszabadíthatlak.72
A kötést a szoknyája zsebébe tette, és felnyitotta az ajtót. Odakünn a sötét folyosón egy sereg titkosrendőr állott lesben. Hátulról acélok fénye villant elő.
– Íme, itt van Martinovics, a szászvári apát! – kiáltotta Livinska.
A titkosrendőrök berohantak. Megvadult kopók módjára ragadták meg az apátot, de az nem védekezett.
Nyugodtan tűrte a bilincseket, amelyeket kezére raktak. Egyszerre elnevette magát:
– Arra vagyok kíváncsi – mormogta –, hol fog ma vacsorázni Kisfaludy Sándor, akit ma estére meghívtam? Kérem, mentsenek ki a vendégem előtt!
