8 Az éj a ferencesek kolostorában
8
Az éj a ferencesek kolostorában
Az éj a ferencesek kolostorában
A naptárak 1794-et írnak, és május van, Budán. A régi ferences kolostor, amelyből a barátokat kiköltöztették, mert börtönt csináltak a hatalmas zárdából, feketén terül el a májusi éjszakában.
Vajon kiegyenlítődik-e az égi mérlegen az a sok alázatos barátzsolozsma és imádság, amely ebben a házban elhangzott, azokkal a keserves káromkodásokkal, kétségbeesett hangokkal, amelyek mostanában töltik meg a falakat?
Ötven fogoly van a kolostorba zárva, ötven férfiú, aki ártatlannak, nemes szívűnek és a legbecsületesebb szándékúnak vallja magát, és mégis a hóhér pallosa int feléjük.
Túlnan a nagy Dunán mély, érzéstelen álomba van merülve Pest, mintha senki sem tudná odaát, hogy ötven magyar férfiú, a legtöbbje fiatalember, döngeti kétségbeesetten a kolostor vastag falait?
A budai hegyek között orgona nyílik. Az éjjeli szél a kolostor felé sodorja a virágillatot. Mintha az volna az egyetlen pártfogójuk a szegény fogoly magyaroknak?
Egy osztrák kapitány és egy század katona van megbízva a foglyok őrizetével. Öles falak, rengeteg vasrostélyok és száz élesre fent szurony. Dehogyis menekülhet meg innen valaki.
Mielőtt az este leszállott volna, tizenöten a foglyok közül megtudták, hogy a királyi tábla felségsértés és hűtlenség miatt halálra ítélte őket.73
A kolostorban még csend van.
A halálraítéltek hallgatnak, és gondolkoznak a nagy keletről, ahová nemsokára el fognak menni.
Körülbelül éjfélre járt az idő, amikor hevesen megrántották a kolostor régi harangját. A kapus őrmester talpra ugrott, hiszen gyakran fordult elő, hogy a vizsgálóbírák éjnek idején vallatták a foglyokat.
A vasrács mögött egy köpenybe burkolózott, széles kalapú, szakállas férfiú áll, akit eddig a kapus sohasem látott.
– Mit akar? – mordult rá dühösen.
A jövevény levelet vesz elő, amelyet átnyújt a rácsos ablakon:
– Barkó generális úr küldi Soitten kapitánynak! – mondja csöndesen. A kapus átveszi a levelet.
Megforgatja jobbról-balról. A levél hátán valóban ott van a nagy kétfejű sasos pecsét. Még gondolkozik egy darabig. A kapitány nagyon indulatos ember, nem szereti, ha álmában megzavarják a civil vizsgálóbírók. Olyankor káromkodik, ordít, és az összes szenteket lehúzza az égből. Egyszer még azt is szemébe vágta a királyi fiskusnak, hogy a katona még a börtönben is különb ember a polgárnál. Éjjel legalább nyugodtan hagyják aludni a rabot.
De hát Barkó generálisnak ezt nem üzenheti Soitten, azért csak bezörgetett a szobájába az öreg kapus.
Szokás szerint először egy pisztoly dördült el odabent, azután egy hegyes szurony nyomult ki azon az ablakocskán, amely az ajtó közepén volt. A helyzettel ismerős ember már úgyis tudja a bevezetést, félreugrik a szurony elől, pisztolygolyó elől. Aki nem ugrik félre, az csak rosszjáratban levő ember lehet: lázadó fogoly vagy orgyilkos. A kapitány a delirium tremensnek abban a stádiumában van, amikor minden este bizonyosra veszi, hogy az éjjel meggyilkolják.
A káromkodások özönvize alatt a kapusnak sikerül az ablakocskán át a szobába juttatni a levelet. Odabenn aztán a dühös ordítás percről percre csillapul, végre felpattan az ajtó, és a parancsnok teljes szolgálati díszben siet ki a folyosóra.
– Hol van az az úr? – kérdi izgatottan.
– A kapun kívül!
– Barom, mért hagytad annyi ideig várakozni.
A kapus elsiet kulcsaival, a parancsnok pedig aggodalmasan dörmög magában:74
– Még csak az hibázna, hogy Barkó generális is megharagudjon rám, akkor mehetek zabot hegyezni! Átkozott borovicska! Még most is szédülök tőle.
A kolostor folyosóin lámpa ég, a raboknak világítanak!
A kapus bevezette az ajtó előtt várakozó idegent. Az még mélyebben húzza a szemére a széles nemezkalapot. A parancsnok tetőtől talpig végigméri:
– Ön az a bizonyos Livinski, aki Barkó generális úrtól levelet hozott?
– Az vagyok! Én hoztam a levelet.
– Tudja ön azt, hogy kivételes, nagyon ritka engedelemben részesült a generális úrtól?
– El voltam készülve rá.
– Ki ön voltaképpen?
– Én a császári kabinet megbízottja vagyok – mondta csöndesen az idegen, és a köpenyege szárnyát kissé felhajtotta. A kapitány láthatta a köpenyeg alatt azt a bizonyos kétfejű sasos jelvényt, amellyel a császár bizalmas emberei ismertették meg magukat.
– Rendelkezésére állok önnek! – felelt Soitten kapitány, és a sarkantyúját összeütötte. – Mi a kívánsága?
– A hármas számú fogollyal óhajtok négyszemközt beszélni.
– A hármas számú foglyot a királyi tábla ma halálra ítélte. Halálraítélttel nincs joga beszélni.
– De még nem kézbesítették az ítéletet a fogolynak!
– Azonban már kihirdették.
– Én mégis beszélni akarok vele! – mondta az idegen, és a zsebéből most egy összehajtogatott írást vett elő. – Ez az irat felhatalmaz engem arra, hogy a vesztőhelyig elkísérjem a halálraítéltet.
A parancsnok kezébe vette az aranypecsétes írást, amely a legfelsőbb helyről volt keltezve. Merev, tisztelgő állásban olvasta végig az engedélyt, aztán mélyen meghajtotta magát:
– Uram, a parancsának engedelmeskedem!
A börtönőr csörgetve hozta kulcsait, a börtönajtó felnyílott és Livinska, lámpással a kezében, belépett a hármas számú fogoly cellájába. Az ajtó becsukódott mögötte:
– Ignác, eljöttem – mondta csöndesen Livinska.
A lámpást a gyalulatlan asztalra helyezte. Keskeny, szerzetesi ágy állott a szoba sarkában. Azon felfelé fordított arccal, mozdulatlanul feküdt a fogoly.75
A sarokban baráttérdeplő és felette egyszerű, barna fakereszt.
A férfi meg sem mozdult az ágyon, pedig a szeme nyitva volt, és az esztendős fogság alatt megnőtt haja, bajusza, szakálla elvadult külsővel ruházták fel halovány arcát.
– Ignác! – ismételte Livinska halkan.
Miután erre sem kapott feleletet, csendesen leült az ágy szélére, a barátcsuhás fogoly lábához.
Percek múltak el vagy órák?
Mintha egy egész végtelenség telt volna el addig az ideig, amíg a fogoly megmozdította a fejét:
– Köszönöm, hogy eljöttél, Livinska! Te voltál hozzám a leghűségesebb fogságom alatt.
– De elszöktetni mégsem tudtalak – mormogta halálos szomorúsággal az asszony.
– Tudtam, hogy eljössz még az éjszaka. Te ügyes vagy, okos vagy. A rendőrségnél megtanultad, hogyan lehet írásokat hamisítani, hogy azok valódiaknak látsszanak. Most már mit sem ér többet az ügyességed, okosságod. Lefejeznek!
– Uram, teremtőm – csuklott fel a lengyel asszony –, ne mondd ki ezt a rettenetes szót. Az út odáig még nagyon messzire van. Ez még csak az elsőfokú bíróság ítélete volt. Aztán jön a hétszemélyes tábla. És a császár kegyelme…
– Elsőbb a szerzetesi mivoltomtól fosztanak meg a templomban – mormogta a fogoly, mintha nem is hallotta volna azt, amit Livinska mondott. – Azért húzták rám ezt a csuhát, hogy legyen mit levenni rólam. Nem egyenes az út a vérpadhoz sem.
– A császár lábai elé vetem magam…
– Batsányi testvért felmentették, és az este már a falakon át meghozta a posta a hírt, hogy a költő verset írt a börtön falára – mormogta a fogoly maga elé bámulva. – Hogy is van ez a vers?
Szép a hazáért tűrni, viselni rab-
Láncot s halált szenvedni dicső dolog!
Láncot s halált szenvedni dicső dolog!
Amely halandó elvesz érte,
Nemzeteket nemesít nevével.76
Nemzeteket nemesít nevével.76
Martinovics felemelkedett az ágyról, és a feldúlt, kétségbeesett arcán egyszerre a nyugalom csöndessége jelentkezett. Szeme többé nem volt kitágulva, ajka nem reszketett többé. Csak a keze volt jéghideg, amellyel a Livinska kezét megérintette:
– Nekünk meg kellett halni. Mielőtt kihallgattak, mielőtt elítéltek volna, már bizonyos volt, hogy sorsunk meg van pecsételve. A császár akarja, hogy meghaljunk, és a bíróság engedelmeskedik a császár akaratának. Hebenstreit már előrement. Szépen halt meg, golyót kapott, mert katona volt. Gilovszky, a szép ábrándos diák öngyilkos lett a börtönben. Fodor és Krály főbe lőtték magukat, mielőtt megbilincselhették volna kezeiket. Ez így volt elvégezve, Livinska. Elvégezték pedig azon az estén, amikor Bécsben Saurau becsukatta a városkapukat, Pesten pedig Barkó generális ágyúkat állított fel a piacokon, amelyek mellett égő szövétnekkel állottak a pattantyúsok, és a lakosságot azzal rémítették, hogy a jakobinusok felgyújtják a várost a francia hadifoglyok kiszabadítása érdekében. A mi sorsunk akkor már eldőlt. A császár kimondta, hogy a jakobinusokat, a világosság gyermekeit, a napfény szülötteit ki kell irtani. A legkisebb mécsest is el kell oltani a két országban, hogy ismét sötétség boruljon e földrészre, és a sötétségben lappangva jár a gaz jezsuita… S a mécseseket eloltják. Velünk jön a generálisok rétjére Kazinczy úr is, aki pedig amúgy istenigazában borzadozott a mi színeinktől. De hát mért nem borzadozott jobban?… Mi legalább tudjuk, hogy miért halunk meg!
– Miért, miért? – kérdezte hangtalanul Livinska. – Miért nem mehetek én is veletek?
A szászvári apát, amint beszélt, még jobban megnyugodott. Hosszú lépésekkel járt fel és alá börtönében, és fejét magasra emelte. Szinte kihívó nyugalom ült az arcára, és szavai úgy hangzottak, mintha réges-régen készült volna elmondani valakinek:
– Livinska, te mindig hűséges és jó voltál hozzánk, megérdemled tehát, hogy meghallgasd szavaimat. A mi halálunk a legnagyobb igazságtalanság e földön, a mi vérünk lángba borítja a fél világot, és százesztendei gyilkos méreg nől vérünk minden cseppjéből. A lappangó parázsra naftaként fog ömleni a vérünk, és te még látni fogod Henry Sámsont, a bécsi Stefan platzon, amint a guillotine mellől megmutat egy főt a népnek… Jön, zúgva, dübörögve a nagy, szent forradalom. Álmaimban látom a Burg svájci udvarára hullani a tetők izzó zsarátnokait, főurak és nemesek gyáva nyulakként menekülnek, de a forradalom agárkutyái77 fülön kapják őket. Csak a fekete cimborára vigyázz, Livinska. Vérebekkel kell lefogatni a jezsuitákat. Hadd jöjjenek ide Párizsból azok a veres kendős polgártársak, akiknek kendőjük még véres XVI. Louis és a párizsi érsek vérétől. És őket kell reávezényelni a jezsuitákra. Tigrist a kígyó ellen. Ah, csak addig élhetnék, amíg az első égő szurokkoszorút a Burg tetejére dobnám!… Gyávák, kétségeskedők voltunk. Hisz ha felégettük volna a fél országot, akkor se lehetne más a jutalmunk a hóhér pallosánál. Mi így semmit sem tettünk!
– Azért kegyelmez meg a császár, mert semmit sem követtetek el.
Az apát oda sem hallgatott.
– Mindig csak terveztünk, mindig csak reménykedtünk, hogy majd magától mozdul meg a föld lábaink alatt. A föld pedig öreg, nem mozdult. Talán a mi vérünktől majd megifjodik. Gyűlésbe gyűltünk, és titokban kopogtattunk az ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapuknak, és a paraszt kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelyeket rajtunk kívül csak a titkosrendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném! Börtönök már régen nem volnának Pesten, ahová a világosság gyermekeit elzárják a vak sötétségbe. A Tisza, Duna habja még akkor is piros volna a kiontott vértől, amikor a tengerbe ömlik. A templomok helyén fekete üszök volna, a föld nem volna képes befogadni a halottakat. Mért nem adtatok a hatalomhoz bátorságot is, dicső francia testvéreim!
Livinska csöndesen sírdogált a sarokban. Már megtanult sírni, már asszony lett újra.
– És még valamiért szégyellem magam! Azért, hogy kegyelmet kértem. Kegyelmet kértünk, holott tudtuk, hogy kegyelem nincs számunkra. Németh királyi fiskustól, a poliptekintetű hiénától kértem kegyelmet, aki fát vágatott velem és társaimmal a börtön udvarán, hogy elgyötört testünkben könnyebben összetörhesse a lelket. Ah, mily balga voltam. Hogy nem jutottak eszembe a francia vádlottak, akik között egyetlenegy sem akadt, aki kegyelemért könyörgött volna. Mert hiszen tudták, tudhattuk volna mi is, hogy a politikai körökben nem az igazság dönt, hanem minden attól függ, kinek a kezében van a hatalom. Csak győző van és legyőzött. Németh fiskus úr tudta, hogy mit csinál, midőn felöltözetlenül kergetett ki bennünket a fagyos téli éjszakákba favágáshoz. A gaz Barkó tisztában volt azzal, hogy az ágyút immár nem fordíthatjuk ellene. És a bírák, a szegény, ostoba, korlátolt magyar bírák, akik a Verbőczyn78 kívül talán még kalendáriumot sem olvastak soha! Hisz a legnagyobb balgaság volt ezektől az emberektől kegyelmet remélni.
Csak Laczkovics nem kért sohasem pardont. Ő tudta, hogy már elvégeztetett. Bécsben egy esztendő előtt kimondották a halálos ítéletet. És most tizenöten megyünk a halálba. Hallod, mily csendes a fogház? Senki sem sír, senki nem panaszkodik közöttünk! Mindannyian nyugodtak vagyunk, mert tudjuk, hogy utánunk jönnek más világítók. A sárkánytojásból véres forradalmi szörnyetegek kelnek életre. Eljön a világosság napja.
Livinska felállott, és megcsókolta az apát kezét:
– Áldj meg, mesterem! – kérte.
Letérdepelt a szerzetes elé, és az a fejére tette a két kezét.
– Forradalom istene! – kiáltotta. – Egy gyönge, szegény asszony indul el útjára, a szent világosság felé. Adj a szívébe erőt, adj a kezébe tüzet és a lelkébe véres gyűlöletet. Legyen szörnyeteg az emberek szemében, legyen üldözött vad, kergetett pária, csak mindig a te gyermeked maradjon, Forradalom. A tőr mindig éles legyen a kezében, a szíve ne ismerjen rettenetet sem a tűztől, sem a vértől, sem a könnytől! Hordja méhében a poklok fajzatát, amely egykor tűzbe, gyűlöletbe, irgalmat nem ismerő vérengzésbe borítja a földet a tengerektől a tengerekig. Vadállatok csordája járjon a nyomában, mérges kígyók teremjenek a nyelve alatt, és ruhája érintése a pestis legyen. Mindaddig, amíg a Nap feljön Keleten. Amen.
A lengyel asszony fölemelkedett. Már nem sírt többé. Még egyszer kezet csókolt a halálraítéltnek.
– Én még remélek…
Ezt mondta csöndesen, szinte hangtalanul.
A börtönajtó felnyílott, és Livinska eltűnt a folyosón. A szászvári apát révedezve nézett utána, mintha szellemet látott volna. Megdörzsölte a szemét. Csupán a sötét börtönfalak voltak körülötte. Eltakarta az arcát a két tenyerével, és hangtalan, kétségbeesett, halálos rettegéssel vetette magát az ágyra.79
