HETEDIK FEJEZET • Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába
HETEDIK FEJEZET • Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába
A nagymama feltette az okulárét. Fehér főkötőjében, setét ruhájában olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten. Felemelte a mutatóujját, és az asztalon kibontott levélre mutatott:
– Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember neve.
– Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz – felelt Gyöngyvirág.
A nagymama oly szelíden csóválta a fejét, mint egy jó asszony.
– Gyermekem, bár megígértük, hogy sohase beszélünk előbbi életünkről, sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sűrűn megfordultak színinövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem. Egymástól tanulták a pénzszerzés útját e fiatal hölgyek. Új kalap, ruha, cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen igazgató úrnál. Véleményem szerint vándorszínész volt őkelme. A korhelykedésben elveszítette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a kutyagolásban a lábát. Most új egzisztenciát teremt magának, miután észrevette nyílttéri hirdetésünket a P. Lloyd-ban. Nézzük csak, hol lakik e bizonyos igazgató úr?
Remete R. Arnold szülészeti és varietéiskolája a Király utcában volt. A nagymama megnézte a házszámot, és mint régi pesti asszony megállapította, hogy a háznak valahol a Teréz templom környékén kell lenni. (Amerre az egykori „Kék macska” volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a Király utcán.
– Legalább a közlekedéssel sincs gondunk – vélte a nagymama, és előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból.
A Sváb-hegyről jókora út volt a Király utcáig.
Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfényben rajzó Király utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásításával hasonlított egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott324 a nagymama.) Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok terén lakó házmester vallomása nyomán a nagymama elcsípte Gyöngyvirágot a sváb-hegyi villa padlásán, ahol szárított gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt a kis remete (míg Max a saját szakállára vadászott a környéken, mint egy rablólovag), az öregasszony megenyhült Gyöngyvirághoz. Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét, boldogtalanabbnak gondolta magát az útszéli koldusnál, és órák hosszáig imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték életüket.
– Ha nem találtalak volna meg – mondta –, harangokat öntettem volna az egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék.
Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, míg néhány kiöltözködött fiatal nőre, akik útközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett.
– Jer közelébb, Gyöngyi – mondogatta, mikor egy-egy páva felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a gavallérnak, aki odáig kísérte. A nők ez idő tájt még hosszú szoknyát viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni.
A Teréz templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a templom fala mellett.
– Lásd, így jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről – szólt a nagymama.
Egy kétkerekű, lebőrözött székben ülő, halfejű szörnyeteg nő felvisított, mint a denevér:
– Grófné, nem ismer?
A nagymama elfordította a fejét, és megragadta Gyöngyi kezét.
– Vajon melyik lehetett ifjúkori barátnéim közül? – rebegte, midőn a bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány.
Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs.
A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a gránit lépcsőházra.
– Nini, hisz ez a régi Pekáry ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a „Kék macska”.325
A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori híres éjjeli mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és fiákeresekkel, amíg lengő, lengedező ifjúságát élte. A zsebkendőjébe köpött:
– Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Sohase légy mámoros, gyermekem – szólt.
(Vagy: örökké – gondolta.)
Remete úr iskolája kívülről nem volt biztató. – Rossz szagú konyhában egy agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcú nő rántást kevergetett. Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé. Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a nagymamának.
A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felírású tábla függött.
Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna.
Kis színpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje túlemelkedett a díszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott alant, és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király utca zajgása messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend függött a falon, amelyre krétával voltak írva a nevek. Az órarend szerint a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy órájából.
De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak apjuk keresésére.
A nagymama összehúzta a szemét, és tetőtől talpig végigmustrálta Remete R. igazgatót.
Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt – nyilván a sok éjszakázástól. Császárszakálla volt, és a bajusza kipederve, mint egy csendbiztosé – nyilván szereti a könnyelmű nőket. Becsületes kék szeme volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben – de lehet, hogy vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérneműje meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürke betétes cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt.
A nagymama az orrát fintorgatta:326
– Talán rossz helyen járunk…
Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára szegezte… Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta.
– Süket ön? – kérdezte a nagymama.
– Kicsit nagyot hallok – felelt náthás hangon Remete.
A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt. Bízott a süket emberekben.
– Az unokám színészetet akar tanulni – kezdte a nagymama harsogó hangon.
– Lehetséges – felelt Remete R.
Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől talpig végigmérte Gyöngyvirágot.
– Elég hosszú a lába – szólt az orrából. A nagymama helyeslően bólintott.
– Az nem tartozik önre – egyáltalán semmi sem tartozik önre, ami az unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez? Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak?
Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót, és mérgesen kikiáltott:
– Küldd be a gyerekeket!
Néhány pillanat múlva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint az orgonasíp. Hegedűhúr színű hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi ősz, és rongyosak, mint a lelencek.
– A gyermekeimért dolgozom – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök kibukfenceztek az irodából.
A nagymama esernyőjére támaszkodott, és héjapillantással figyelte az igazgató mozdulatait.
– Hány tanítványa van?
– Sok.
– Szám szerint?
– Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen húsz-harminc növendékem szokott lenni.
A nagymama helyeslően bólintott.
– Van önnek valami oklevele?
– Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még327 nem volt divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári.
– Színész volt ön?
– Rossz hallásom miatt csupán karmester.
– Ismeri a Madarászt?
Remete R. a zongorához ült, és eljátszotta Postás Milka belépőjét.
A nagymama sóhajtott:
– Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy húsz esztendeje nem voltam színházban. De ezentúl majd minden este elmegyünk valahová, gyermekem.
Aztán tovább faggatta Remete urat:
– Van önnek valamely rossz szokása?
– Rossz szokásom: szegénységem.
– Miért pödri a bajuszát, mint egy portás?
Remete R. meglepetten nézett.
– Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak.
R. R. Arnold búsan legyintett.
– Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a szeretőmnek.
– Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát?
– A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény.
– Iszik ön?
– Este három korsóval a „Bécsi sörház”-ban.
– Kártyázik ön?
– Nem érek rá.
– Szereti a nőket?
– Régente.
– Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére?
– Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak?
A nagymama lefizette a tandíjat, a beíratási költséget, a kosztümpénzt, a zenedíjat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is kapott két hatost.
– Még egy kérdést – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a színi pályára készül, vagy műkedvelő?
A nagymama kérdőleg nézett unokájára:
– Felelj, Gyöngyi.
– Színésznő szeretnék lenni.328
A süket ember bólintott:
– Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két könyvünk van. Műkedvelők és hivatásos művészek könyve. Ha tehát a kisasszonynak komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a művészek közé. Mama, hozd be az anyakönyvet.
A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazította:
– Becses neve?
– Élestő Éva. S betűvel.
– Mintha más néven szólította volna az imént a tekintetes asszony?
– Gyöngyvirág a családi nevem.
– Helyes, nagyon helyes.
Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt elégedve. Átvett még húsz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett beírni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kikísérte a vendégeket.
– Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói után az angolkóros gyermekeknek.
Amíg a krisztinavárosi omnibuszra vártak, nagymama inkább az esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta:
– Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesítsem. Ha festőművésznő vagy gyermekkertésznő akartál volna lenni, Gyöngyi, azt is kibírnám. Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek.
Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz. Fájdalom, remény, ifjúság és öregség gurul a szívtelen kerekeken. A kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág dobogó szívvel nézett a Király utca elmaradozó ódon házaira, sötét boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira.
– Az apád zsidó ember volt – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan a szemed, mint itt a lányoké.329
