KILENCEDIK FEJEZET • Gólya kelepel
KILENCEDIK FEJEZET • Gólya kelepel
Gyöngyvirág egy október végi napon meglátogatta barátnőit.
Előbb Izaurát kereste föl, aki a Szervita téren lakott.
Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak, s régimódi, kényelmetlenül épített házakban, bolthajtások és félig vak ablakok mögött húzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gumikádban fürödhettek, mert a lakásban nem volt fürdőszoba; télen fával fűtöttek, mert így volt építve a kályha, de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a levegő.
A Belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél, ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagú pék kezet csókolt a fekete ruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az eleganciát könnyű itt megtanulni, és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, kesztyűt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalka-vadászat. A párizsi áruk egyenesen idejöttek, és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és336 folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párizsban tanult fodrászságot; a fehérneműkbe szűz leányok hímezték a monogramot; a fűszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy óceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayból érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobilfátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakítottak, és vadonatúj bankjeggyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjúság?
Izaura lakása japáni stílusban volt berendezve. A földön és a székeken igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárga selyemernyőjű lámpás halkan zúgott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán. Izaura hófehér ágyban feküdt, és egy pirosszalagos, bamba kisgyermekre fáradtan, szomorúan mosolygott.
Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára.
– Kisbaba! – kiáltotta álmélkodva.
– Fiú – suttogott Pongyi kisasszony.
– Fiú – ismételte Gyöngyi, és még nagyobb csodálkozással függesztette szemét a piros szalagosra.
– A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet múlva Izaura. Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiút, és hosszadalmasan nézte, mint egy álmot.
– Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura.
– Ó, nagyon – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajon hogy hívják? – kérdezte titkolózva.
– Sándor.
– Sanyi.
Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott örömében, mikor az kinyitotta a szemét.
– Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor használta volna e kifejezést.
Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A csecsemő nyögött, furcsán eltorzította a száját, majd meg lecsukta a szemét, ezzel mintha a napsugár is eltűnt volna a szobából.
Izaura felkönyökölt az ágy párnáira, és búsan nézett Gyöngyvirágra.337
– Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a gyermeket. El akarja tenni az útból.
– El akarja tenni az útból? Hisz senkinek sincs útjában a cseppség – vélekedett Gyöngyi.
– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet – rebegte Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem a szomorúságok láncolata.
Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a térdén tartotta Sándort. Váratlanul szomorú csend ereszkedett a szobára, amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek útjában van.
– El kell őt tenni láb alól – mondogatja az anyám. – Azt állítja, hogy ez a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az egész életet.
Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraítéltre. Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölő kést fen a köszörűkövön. Vajon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában hogyan teszi el az útból?
Az ajtó felé húzódott. Ó, minek jött ide e szomorú házba, ahol a világra jövő kisgyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is lesz gyermeke, a vállára, a keblére ülteti a kicsit, mint egy pillangót, és úgy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajon hogy hívják majd az ő gyermekét? Ha fiú lesz, csak Imre legyen a neve, a haja hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha véletlenül leánykát kap?
Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé:
– Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb alól!
Gyöngyvirág megrettent.
A nagymamára gondolt.
Vajon mit mondana a nagymama, ha egy kisgyermekkel a karján állítana be a Sváb-hegyre? Nemigen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne az öregasszony.
– Gyere közelebb, Gyöngyvirág – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te vagy életem reménysugara, ha te is cserbenhagysz, felkelek a betegágyból,338 elvánszorgok a Dunáig, és a gyermekkel együtt a ködös vízbe temetkezem.
– Ne beszéljen, Izaura – kiáltott Gyöngyi, és eltakarta az arcát. – Mostanában nagyon csúf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint az átok. Kétszer is meggondolja magát, amíg a folyóba akar ugrani.
– Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom anyámnak, aki gyűlöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen kis bogárral. Talán éheztetné… Megverné… Ő ugyan azt állítja, hogy ne legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe viszik játszani a gyermekeket, és beleejtik a nyitott sírokba. Többé sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül vergődne egy sírgödör fenekén, nyivákolna, sírdogálna, senki sem hallaná meg a hangját – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki elszáradt lábával oldalba rúgná gyermekemet. Ah, sohasem tudtam megérteni azokat a szülőket, akik gyermeküket csizmadiainasnak adják.
Vadul felkapta a gyermeket az anya, és a nőstény heves mozdulatával a melléhez szorította.
– Nem adlak oda, nem én… Ne félj, kis bogaram, nem leszel csizmadiainas.
Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája, és pityergő hangon szólalt meg:
– Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort a házában. Furcsa, bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő.
Izaura megigazította a szalagocskákat a gyermek ágyneműjén, megsimogatta a tejszín csokrokat, kihúzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat. Fél szemmel nézett Gyöngyvirágra.
– Azt én sem hiszem, hogy a budai tekintetes asszony jó anyja volna az én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szíve a cseppséghez. Érző szív, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének, különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy kis tervem, amit hosszú éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még férjhez akarnék menni. De én már úgysem megyek férjhez soha. Csak leány maradok, és fehér ruhában, mirtuszkoszorúval a fejemen temetnek el. Sohasem fogom megismerni az asszonyok életét.339 Szűzi tisztaságban megyek a másvilágra, mint egy apáca. Hiszen az asszonyok mind tisztátalanok. Csak addig vagyunk boldogok, Gigi, amíg leányok vagyunk.
Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska.
– A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra kell vigyázni, hogy a világ meg ne tudja. Az emberek rosszakaratúak, hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Sohase mondd el a titkaidat férfinak, mert visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne, menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanúsítani, mert senki sem látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám ezredes volt.
Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bűnbe esett leány védőbeszédét. Imára kulcsolta a kezét, és titkon azon fohászkodott, hogy sohase kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelműségéért.
– Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet, mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan, felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné, legfeljebb önmagamat.
Izaura sírni kezdett. Könnyei a mártírok fájdalmával hullottak, és megfényesítették az arcát, mintha belső fény világítaná. Sándor csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomorúságot okozott világra jöttével. Szegény törvénytelen gyermekek, dehogyis jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják őket. A nem szeretem kis lelkek odaát maradnának a túlsó parton, ahol az arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajon miért is hívják át őket gyenge percekben a boldogság honából?340
A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejcsek közé volt hímezve a neve, és letörölte vele az anya könnyeit.
– Ne sírjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére.
Az anya felemelte a fejét:
– Ó, ne mondd, barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, amíg a világra hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek, szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők úgy jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sírját kell meghódítani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét, amelyet szél lenget. Milyen tiszta és sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó tükrében a vízililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét. Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszú életen át születésük varázsa.
– Én szeretem Sándorkát – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág.
– Szeresd szegényt! – rebegte Izaura –, megérdemli. Van egy ház a Tűzoltó utcában, amelyet jó emberek építettek. Fehér Keresztnek hívják. És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghúzod a csengőt, aztán elfutsz, amint a lábad bírja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág?
– Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi, és erősen fogta a gyermeket.
– Sándort majd beviszik a házba a jó emberek, és felnevelik. Esküdj meg, hogy megteszed, amire kérlek.
– Esküszöm – felelt Gyöngyi, és keresztet vetett.341
