1 A majális | Krúdy Gyula munkái

1
A majális

Margitvára a Duna mentén feküdt, és a Merseházyak kastélyán kívül csupán néhány viskó húzódott meg a parton. Aranymosó parasztok laktak ott, akik még Mária Terézia királynőtől kaptak engedelmet, hogy a Dunából aranyat halásszanak, midőn a kegyes királynő Margitvárott mulatott.

A kastélyt kívül lőrések és bástyák védték, a felvonóhídnak ugyanazon szerkezete volt, mint Zsigmond király idejében, és a Merseházy grófok mindig passziójukat lelték abban, hogy a cselédség – a vár népe – középkorias öltözetben szolgáljon a kastélyban.

Bár csak évente egyszer szokott lenni vadászat a kastélyt körülvevő rengetegben, a várnagy minden este felvonta a hidat, és a kapus megfújta a kürtöt, holott ezt nemigen hallotta más, mint a szarvasok.

A legközelebbi plébániáról néha eljött a pap, és misét mondott a kastély kápolnájában az elhalt Merseházyakért, valamint a várnép áhítatának öregbítésére.

A szobákat állandóan szellőztették, télen fűtöttek, mintha mindig közelegne az uraság, és a szobalányok és inasok takarítottak. Letörölték a képek aranyrámáit, és a piros szőnyeget kiporolták a lépcsőházban.

Semmi nagyobb előkészületet nem okozott tehát Milfay Olivér megérkezése, aki Merseházy gróftól engedelmet kapott, hogy hátralevő életét a margitvári kastélyban nyugalomban és békében eltölthesse.

Poroszkai uram – akinek már a szépapja is várnagy volt Margitvárott – elmagyarázta a vendégnek a keletre és a délre fekvő szobák előnyét, hátrányát. Leginkább az úgynevezett Mária Terézia-lakosztályt ajánlotta figyelmébe, ahol a nagy királynő egy éjszaka meghált. Az ágy és a bútorok ugyanazok, a piros selyemmel behúzott falról rózsaszínű arccal, fehér parókával, virágos szoknyában nézegetett alá a császárnő, míg szemben vele az ifjú József császár keskeny arca figyelte a látogatót.169

A széles diófa ágyat megtapogatta Milfay Olivér, a karosszéket kipróbálta, és a kopott aranyozású fürdőkádat szemügyre vette.

– Igen, itt megmaradhatok – mondta egykedvűen.

A kandallóban, amelyet egy márványból faragott szarvasvadászat díszített, nagy lánggal égett a margitvári uradalom fája. Míg az éjjeliszekrényen, a rózsaszínű gyertyák mellett még ott feküdt ama könyvecske, amit a királynő elalvás előtt olvasgatott.

Milfay a kezébe vette a könyvet, német versek voltak benne, írta D. Augustiner. A címlapon virágos koszorúban hempergő kövér angyalkák, a koszorú közepén egy meztelen, telt asszonyi váll. A fejből csak a hajfürtök, a kézen a karperec és a karkötőben kis amulett, igen apró, alig látható M. T: betűkkel. Milfay, bár nem volt költő, kitalálhatta, hogy D. Augustiner a nagy királynőnek hódolt a verseskönyvben.

Pengő sarkantyús, piros ruhás, leventeképű huszár lépett be.

– Ez János – mondta a várnagy.

A huszár összeütötte a sarkantyúját.

– Méltóságos úr, parancsát várom.

Milfay legyintett.

– Semmi sem kell.

A várnagy még megtanította arra a vendéget, hogyan lehet az ágyból csengetni a földszinten levő cselédségnek, aztán mély meghajlással elköszönt.

A villamos csillárok a három szobában ragyogva égtek, és Milfay sétálni kezdett a piros szőnyegen.

Valamikor kastélyban pillantotta meg ő maga is a napvilágot. Kamarás volt, úr volt, amíg a lovak meg a kártya koldusbotra juttatták. Alig múlott el negyvenesztendős, már fulladozott az adósságoktól. Régen agyonlőtte volna magát, de nem volt hozzá elég rosszkedve sohasem. Mindig reménykedett, hogy majd segítségére siet valamely láthatatlan kéz, vagy unott egykedvűséggel tűrte a pénztelenséget és a pénztelenséggel járó megaláztatásokat. Merseházy ajánlatát elfogadta, mert már a szállása is veszedelemben forgott Bécsben, és magában számítgatta a napokat, mikor költözik ki a Práter lombos fái alá.

– Mit fogok én itt csinálni? – kérdezte, midőn levetette magát egy karosszékbe.

Búbánatosan nézett körül a fejedelmi bútorokon, majd kinyitotta az ablakot, és kikönyökölt a kora tavaszi estébe. Körül a rengeteg, a fákon170 túl a Duna búsan csillogott, és a kastélyban és kastély körül olyan csend volt, mintha mindenki meghalt volna. Csengetett a huszárnak. A jóképű legény eleven léptekkel termett előtte.

– János, vacsorázni akarok.

– Igenis. Már terítettünk az ebédlőben. Tessék parancsolni!

Kitárta az ajtót, és a lámpásoktól ragyogó folyosón át az ebédlőbe vezette a vendéget.

Az ebédlő olyan magos volt, mint egy templom. Körül a falakon régen elmúlt urak kergették a rókát, vagy űzték a szarvasgímet. Amott egy fátyolos kalapú amazon repül át a sövényen kopói után. Itt kelevézzel állnak szembe a fekete medvével.

Az asztal csillogott az ezüsttől. Középen piros rózsák, az ajtó nesztelenül nyílott, és sárga csizmás, fiatal inasok hozták a vacsorát. A huszár a borosedénnyel a vendég háta mögött foglalt helyet.

Olivér egykedvűen ivott-evett. Egy ősz fejű kulcsár bőrkötéses könyvben nyújtotta át a borok jegyzékét, Poroszkai, a várnagy, szivarosdobozokkal megrakodva jött be az ajtón, egy apródruhás fiú csibukot és dohányt hozott. Mind nesztelenül jöttek, és nesztelenül távoztak, mint a mesebeli dzsinnek. Milfay Olivérnek valóban nem lehetett olyan kívánsága, amit látszólag ne teljesítettek volna.

Éjfélre járhatott, amikor a szobájába tért. Amíg a huszár vetkőztette, az ágy előtt, a szőnyegen asszonyi kontyból való vas hajtűt fedezett fel.

Csak egy rongyos vas hajtű volt, Milfay Olivér mégis felvette, kezében megforgatta, és valami babonás gondolattal a párnája alá tette.

Amíg a nagyon széles ágyban elnyújtózkodott, félig lehunyt szemmel arra gondolt, hogy a hajtűt maga a szép királyné ejthette el, tehát véle fog álmodni az éjszaka.

Pedig magában egészen pontosan tudta, hogy a hajtű senki másé nem lehetett, mint az ágyat vető szobaleányé.

Merseházy Miklós zseni volt.

Semmi más, csupán: zseni. Mert az akart lenni. Még a grófi címet is elhagyta a neve mellől, legjobban szerette M. M.-nek írni a nevét, s mert hisz azt mindenkinek kötelessége tudni, hogy a két szürke betű őt jelenti.

Fiatal korában fehér nadrágban és kék frakkban járt, szerette az aranycsíkos harisnyát félcipője felett – holott ez már az ő fiatal korában sem volt divat. A la Romantique nevű hajviselete volt, és költeményt csak171 azért nem írt, mert lenézte azt a munkát, amely tollal és papirossal dolgozik. „A szívnek és az elmének kell érezni a költeményt – mi köze ahhoz más embernek, hogy én mit gondolok és érzek?” – mondta, miután a legszebb verseket elgondolta.

Négy-öt nyelven teljesen folyékonyan beszélt, de állandóan magyarul szólott, még Párizsban is. „Olyan gazdag ember vagyok, hogy megengedhetem magamnak ezt a luxust” – ez volt a véleménye.

A legjobb lovakat tartotta istállójában, de a lóversenyt megvetette. „Én nem tartok érdemesnek senkit, hogy vele versenyezzek” – mondta vállat vonva.

Két vasúti állomás is volt a birtokán, de kedvenc szórakozása volt a gyorsvonatot az őrháznál megállítani. „Megfizetem” – mondta.

A nőkkel temérdek baja volt életében, mert megvetette a nőket.

Színházat tartott a székvárosban, de a színésznőknek nem volt szabad vele kacérkodni. Egyáltalán tilos volt a kacérkodás.

Párizsban vagy Moszkvában hideg tekintettel fogadta a legelső dámák hízelkedését, és nem indult meg a legszebb táncosnői piruetten sem, ha az neki volt szánva.

Ellenben ismeretlenül és rejtőzködve igen sokat mászkált kis nevelőnők vagy polgárkisasszonyok után. Álnév alatt bemutatkozni a nőknek, a rendes szokása volt. Olykor pazarló az őrületig, máskor fukar, mint egy uzsorás. Húsz kalapos volt Bécsben egymás mellett, amely boltokat ő rendeztette be különböző kalaposkisasszonyoknak. Ellenben egy szegény kis tanítónő, akit szégyenbe ejtett, a Dunába ugrott, és Merseházy Miklós évekig könnyezve gondolt a leányra. „Ha tudtam volna, hogy ennyire tisztességes – feleségül vettem volna.”

Majd a cirkusz világába lépett, és nagyon tisztelte azokat a nőket, akik a trapézon biztosan dolgoztak. Buscheller Helén angol lovarművésznő kedvéért Kijevtől Irkutszkig utazott egy nyáron. Tom, Tim és Tam sodronyművészeket a csallóközi kastélyában hetekig vendégül látta. Ebben az időben az volt a meggyőződése, hogy csupán azok a nők érnek valamit, akik a vágtató paripa hátáról keresztülugranak az abroncson, vagy legalábbis tízölnyi magasban, a kötélhintán mutatkoznak. Majd Pétervárott vítőrpárbaja volt a francia attaséval Ros’de Nil Excentrique tarlatánszoknyácskájáért, és szerencsés megmenekülése emlékére nagyobb összeget helyezett el alapítványképpen a Der Artist című lapnál szerencsétlenül járt cirkuszi művésznők segélyezésére. És visszaköltözött a nagy Duna mellé, halászott, vadászott, hosszú szárú csizmában172 járt, és a régi Vasárnapi Újság bekötött évfolyamait lapozgatta. A gólya, mely fészkén kelepelt, a kis parasztház tetején, mindig elandalította, és alkonyattal Favérrel, az öreg aranymosó paraszttal hosszan elbeszélgetett a folyó lila színű partjain. Sűrű, fekete szakáll övezte napbarnított arcát, horgas orrával, tollas fövegében igen hasonlított honfoglaló őséhez. Zömök lett, holott azelőtt karcsú frakkban úgy repült a bálteremben, mint egy jogász. Erejét fiatalon fákon próbálgatta, melyeket tövestől kicsavart, ha rossz éjszakája volt. Talán ugyanezért gondolta a pozsonyi grófné, Seresdy Ilona asszony, hogy itt volna az ideje annak, hogy Miklós gróf régi álmát valóra váltsa: feleségül vegye az ő Pálma leányát. Pálma kontesz ugyanis már tizenhat esztendős kora óta várt egy pozsonyi, régi házban Miklós grófra, az esztendők elrepültek, mint szálló madarak, de a reménység egy percig sem hagyta el az öreg grófnőt és leányát. Pálma grófné az oltárterítőkön kívül csupán Miklós grófnak hímzett meglepetésszerű tárgyakat, és minden héten imádkozott érte a régi templomban.

Az öreg grófné tehát finoman stilizált francia levélben tudakozódott kedves unokaöccsétől, hogy milyenek mostanában az utak a Csallóközben, nem áradt-e ki a Duna, és érdemes-e megnézni a sziget gyönyörű ligeteit, a krónikákban emlegetett Magyarország aranykertjét?

A gróf tüstént válaszolt.

A Csallóközben mocsárláz pusztít, és az utakat befolyta az áradó Duna.

Nagyobb biztonság kedvéért csónakban egy távoli szigetre vitette magát, ahol csupán egy vadászkunyhó állott, és napokig vadászott vízimadarakra. Egy tarisznya patront puskázott el, amíg hazabátorkodott.

– Miklós még nem érett ember – mondta Pozsonyban a grófné lányának, és tovább hímezték az oltárterítőket.

Ugyanekkor Merseházy Miklós is elhatározta, hogy szakít magányos életével. Hat kastélya volt a környéken. Tetőtől talpig berendezve valamennyi, csupán a vendégekre vártak a pompás szobák. Fiatal korában tartott is itt országra szóló mulatságokat, vadászatokat, hol az osztrák főhercegek parasztlányokkal táncoltak, és vízi ünnepélyeket, ahol angol lordok hajtották az evezőt, míg a tündéri jachton csengve szólott a hajószenekar, és operai művésznők énekeltek a holdsugáros Dunán. Nem vágyódott többé az efféle mulatságra. Azt hitte, hogy már mindent megpróbált az életben, a mulatsággal jóllakott; valami különös, újszerű dolgot kívánt maga körül látni.173

Bár zseni volt, sokáig nem jutott semmi az eszébe. Régi Jókai-regények unatkozó földesuraságai és megcsömörlött nábobjai vetődtek minduntalan eszébe, ha azon gondolkozott, hogy mivel szórakozhatna magányában?

Ekkor történt, hogy véletlenségből egy német újság került a kezébe, ahol az „egyveleg”-ek között azt olvasta, hogy Bécs mellett, a magyar határhoz közel, elszegényedett úrihölgyek részére kastélyát átengedte egy Svarczenberg hercegnő. A kastélyban már több előkelő nevű dáma elfoglalta a részére fenntartott lakosztályt, amelynek használata azonban örökös özvegységet ró a hölgyekre.

Miklós gróf nevetve csapott a levegőbe, ami szokása volt, ha zseniális gondolata jelentkezett.

„Ebbe az asszonykastélyba valóban érdemes volna bepillantani!”

De csakhamar eszébe jutott, hogy huszártiszti egyenruhája már nem alkalmas a viseletre, és hogy a nők voltaképpen mindig és mindenütt egyformák. Az öregek tele vannak rigolyákkal, a fiatalok csalfa szerelemmel, a közepesek… azok a veszedelmesek.

„Ellenben mi volna, ha én meg letört gavallérokkal népesíteném be valamelyik kastélyomat, és összeházasítanám a vén nőket vén férfiakkal?” – gondolta magában.

Egy darabig röstelkedett, hogy Svarczenberg hercegnő eszméjét utánozza, de a terv mindinkább tetszeni kezdett magányos csónakázásai alatt. Az evezőt a vízbe eresztette, és képzeletében feltűntek letört urak, grófok és bárók, sőt a nemes herceg Livinszky, akik Bécsben vagy Budapesten, a fogadók előcsarnokaiban mindennap megnézik a vidékről érkezett, előkelő vendégek névsorát, és gyakran még felbontatlan az útipoggyász, midőn névjegyét már beküldte Milfay Olivér kamarás vagy Xypszy baronet, akivel hajdanában a rókavadászatnál vagy a kaszinói mulatságon oly pompásan mulattunk. Ugyancsak ők azok, akik az expresszvonat érkezése idején a „Fehér Hermelin” fogadó templomszerű előcsarnokában a Le Figaro-t vagy a Jockey-t buzgón olvassák, mert mindegyiküknek van ismerőse Párizsban vagy Angliában, aki az expresszvonattal bízvást megérkezhetett. A lóverseny gyepén idegesen feszengenék, de csak ritkán szerencsés a tipp, amelyet gazdag barátaik fülében elhelyeznek. Hisz éppen azért hordják hároméves redingote-jukat, mert a lovak rosszul futottak, és a francia kártyában a Dame mindig férfikísérettel mutatkozott. (Herceg Livinszky nem is jellemzi másképpen helyzetét, mint e néhány szóval: „Az utolsó slágert a porosz háború alatt174 láttam kezemben, de három point-om már évek óta sem volt együttvéve.” A nagyurak, akik a kártyához éppen úgy értenek, mint a lóhoz, természetesen megsajnálják a szerencsétlen herceget, holott önök között lesznek néhányan, akik egy forinttal sem honorálnák Livinszky keservét.) Ők – az egykori lendületből végérvényesen kizökkent urak, akik felkelés után szinte futólépésben viszik a francia officinájába kifelé ütköző, fehér szakállukat –, ők azok, akik az öreg virágárusnőnek kedveskedő szót mondanak, midőn esetleg hitelbe tűzi kabátjukra a szezon virágját, ugyancsak ők járnak a Nagyoperába, a felvonásközök kedvéért, mert a szünet alatt a színpadnak hátat lehet fordítani, és szemügyre lehet venni a páholyokat és az előkelő széksorokat, amiből gyakran hasznosan megállapítható, hogy kik időznek a fővárosban. Ugyancsak ők azok, akik a kaszinó kártyaszobájában a nyerő háta mögé húzódnak – ha ugyan szivarszámlájuk miatt látogathatják a kaszinó termeit. Éjjel szórakozott arccal pillantanak be az előkelő mulatóhelyek muzsikás éjszakájába, és többnyire jó viszonyban vannak Maxszal, a hírhedt garçonnal, aki néha-néha elárulja, hogy kik mulatnak az orfeum elzárt szobáiban. Ők azok, akiknek gazdag barátok körében nem ízlik a pezsgő, sem a mulatság, mert ők nem a pezsgő kedvéért töltik az éjszakát… Mulatni egyedül, kedvükre szoktak, midőn is elrejtőznek a pálmakert rejtett sarkába, és szívesen adnak útbaigazítást a kezdő táncosnőknek a gothai almanach titkaiból. És az ő kalapjuk gyorsan elkopik, mert gyakran megemelik, míg a körmük ragyogó és kifogástalan, bár a gyorsvonat gyakorta nem az ő szerencséjük előmozdítására fut be a főváros állomására. Kis kávéházuk is van tán valahol, ahol pihenni szoktak – egymás között. Roppant ügyesen biliárdoznak, és az ekartépártikat stratégiai alapon játsszák. A szivart megropogtatják, mielőtt rágyújtanának, és irigylik Karcsit, aki egy gazdag öregasszonyt vezet oltár elé, aki ugyan vagyonát nem a legrendesebb alapon gyűjtötte, de „hiszen lehet Mödlingben vagy Budán is élni, ha az embernek pénze van”. Ugyanebben a kis kávéházban, ahol napközben többnyire békés polgárok, boltosok és nyugalmazott hivatalnokok isszák kávéjukat, éjjel, a „fészeknek” nevezett oldalhelyiségben, néha-néha a francia pezsgőgyárak kitűnően ismert palackjai is felbukkannak egy-egy szerencsés nap után. Igaz, hogy a pezsgőspalackra rá van ragasztva egy láthatatlan cédula: „Csak mértékletesen!”, de a visszaemlékezések mégiscsak megindulnak, és ilyenkor elmondja mindenki élete legszerencsésebb coup-ját. „Izidor”, a monarchia egyik legrégibb pincére hátrafont kézzel áll a társaság mögött, és szívesen kisegíti az urakat175 a visszaemlékezések alá kerülő dátumokban, nevekben, sőt, a versenylovak élettörténetében, mert harminc év óta nem jelent meg olyan ló a monarchia gyöpén, amelyet Izidor úgy ne ismert volna, mint a saját gyerekét. Csupán a gőgös Milfay Olivér szól néha Izidornak:

– Ne fecsegjen, markőr!

Izidor megelégedetten bólint, de búcsúzásnál már a kabátot felsegítvén Olivérünkre, így szólal meg:

– Szervusz, „tanár úr”.

– Szervusz, Izidor! – felel Milfay, akit az „Aranygolyó”-nál kártyatudománya miatt „tanár úr”-nak neveztek.

– Az „Aranygolyó”-ba megyek – mondta egy napon Merseházy Miklós, midőn tervével elkészült.

Szerencsés napon érkezett – lóverseny volt délután Budapesten, az „Aranygolyó” „fészkében” az öreg Izidor egyedül tanulmányozta a sportlapokat, miután a „fészekben” sportlapon kívül egyebet nem olvastak.

Izidor csaknem elájult ijedtében, mikor a csallóközi nábobot a „fészekbe” belépni látta. A legelső gondolata az volt, hogy kirohan a kávéházból, s az „Aranygolyó” előtt posztoló öreg Henrik hordárt a lóversenytérre futtatja a vendégeiért, akik körülbelül húsz esztendő óta álmodoznak azon, a hosszú, téli éjszakákon, hogy miképpen is történne tovább, ha egyszer Merseházy Miklós beperdülne az „Aranygolyó”-ba, mint ifjú huszárhadnagy korában, és az atillájának minden zsebében vadonatúj ezresek voltak hanyagul begyűrve… A gróf intett Izidornak.

– Semmi eltűnés, Izidor – mondta, mintha csak tegnap lett volna az „Aranygolyó”-ban. – Az urak hadd szórakozzanak kedvükre a gyepen.

– Kegyelmes uram – rebegte Izidor –, hiszen egyedül unatkozni fog.

– Maga majd elmulattat – felelt Miklós gróf. – Hát halljuk, mit csinálnak régi barátaim: kinek van szerencséje? Kinek van szeretője? És Olivér milyen összegben játssza a pikétjátszma point-ját?

Izidor őszintén felsóhajtott.

– Elverte itt a jég a termést, excellenciám. Esztendők óta nem markíroztam pikétkártyát a méltóságos „tanár úr” számlájára.

– Höhö – felelt az őszinte szóra Merseházy. – És mely lovat fogadták barátaim a vasárnapi Kanca-díjra?

Izidor most már belezökkent a régi kerékvágásba. Az ujjain számlálta:

– Hát először is Fridolint fogadtuk. Tizenkettő az egyhez adták, az176 Isten verje meg azt a ragyás muszkát. Mert tetszik tudni, törölték Fridolint az oaksból. Erre csak jön a kis zsidó doktor Bécsből, hozza, hogy a Kanca-díjra Mályvát fogadta három bécsi kozák a szeme láttára. A felséges cár unokaöccse erre megesketi a kis doktort a telefonfülkében, beleesünk Mályvába…

– Ki a cár unokaöccse?

– A Livinszky urat hívjuk úgy egymás között. Utólag kiderült, hogy a kis doktort orosz szertartás szerint eskette, Mályva nem indul, a sok finom fogadást elvitte az ördög…

– Höhö – felelt nevetve a csallóközi nábob –, mindig híres volt ez a kávéház a balszerencséjéről. Aki az „Aranygolyó”-nál issza feketéjét, azt három kilométernyire megérzik a versenylovak, és megtagadják az engedelmességet.

– Dehogyis, excellencem – védekezett Izidor –, csak azóta lettünk malőrösek, mióta ez a csúf, vörös hajú fűzőkészítő boltosné a szomszédunkba költözött. Sorba megbabonázta az urainkat a macskaszemével. A „lovászfiú”, pardon, Xypszy baronet, egyszer fehér port akart keverni a szilvóriumba, de a kézikendőmmel kivertem a kezéből. Tessék elhinni, drága kegyelmesem, hogy egy ilyen hirtelenvörös fűzősasszony nemcsak egy kávéházat, de egész városrészeket képes szerencsétlenné tenni.

Izidor még sokáig dohogott volna Mlle Regina vörös hajáról és babonás szeméről, de a gróf hirtelen elkomolyodva intett.

Elővette a jegyzőkönyvecskéjét, és így szólott:

– Halljuk, Izidor, kik mostanában az „Aranygolyó”-nak, benne az úgynevezett „fészeknek” a törzsvendégei? Pontosan a neveket, egyet se felejtsen ki.

Izidor homlokára nyomta tenyerét, és legelsőnek természetesen kedvencét, akinek a kártyajárásáért negyedszázad óta drukkolt, Milfay Olivér urat diktálta a csallóközi főúrnak.

Aztán sorban jöttek mindenféle „Stüsszi vadász”, „Kőgazdag Csincsi”, „Szénkapitány”, „Brooks” nevű urak, amint évtizedek folyamán az „Aranygolyó”-nál kialakult a karakterüket jellemző becézőnevük.

– Ki az a Brooks? – kérdezte Merseházy.

– Brooks akadályzsoké volt, jelenleg ez a spitznáméja gróf Vincellides úrnak, mert a gróf úr még soha életében nem nyert meg egyetlen pártit sem, hogy valami vizesárok közbe ne jött volna. Egyszer pláne a kávéház gyulladt ki, midőn egy rekontra kedvezően állott volna javára.177 De legtöbbször mégis csupán a mennydörgős mennykő szokott belecsapni a telefonvezetékbe.

Merseházy eltette jegyzőkönyvét, és az ámuldozó Izidor könyörgő pillantásai ellenére felállott az asztaltól, és kabátját begombolta.

– De fenség. Hat óra és tizenöt perckor, egy másodperccel sem később, uraink külön villamoskocsin behajtanak a gyepről…

Miklós gróf egy aranyat nyomott az öreg pincér kezébe.

– Tiszteltetem őket. Még találkozni fognak velem! – mondta Merseházy, és megelégedetten mosolygott bajusza alatt.

Egy kis bokréta készen volt a megalapítandó azilum számára, amelyet magában már elnevezett „alkotmányos jogaikat gyakorolni nem kívánó urak házának” – mert Miklós gróf szerette a hosszú címeket.

Az öreg Izidor babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Sovereign volt, Viktória, a szigetország királynője és India császárnője jó aranyfontja.

– Te sem jártál még a „Golyó”-ban, mert ismernélek. Én vagyok az Izidor bácsi – mondta a tallérnak és elrejtette.

Milfay Olivér a margitvári vasárnapi csendben valóban hősiesen viselkedett.

A negyvenéves férfiú, aki kora ifjúsága óta a tekegolyók csörgését, a kártyalapok csattogását és a kávéházak, kaszinók elég mulatságos életét ismerte, úgy élt Margitvárott, mint egy szent remete.

Hosszú ideig mulatott azzal, hogy összes adósságait összeírta. Egy hétig tartott a munka, és tekintélyes árkusok teltek meg a legkülönbözőbb számjegyekkel. Olivérnek nagyszerű memóriája volt, és hitelezőit szinte hipnotizálta, midőn évek múlva is emlékezetükbe hozta a legkisebb tételeket.

„Milfay egy fillért sem felejt el, uracskám, az ő emlékezőtehetségére esküt lehet tenni” – mondta, olyan meggyőző erővel, hogy a hitelezők pénzüket is elfelejtették kérni.

Amint évek múltával is emlékezett egyes pikétjátszmákra, amelyeket itt vagy ott játszott, makkdisznóval indult, és a zöld királyt a talonba tette, azonképpen mindenre; ami vele, körülötte az életben megtörtént.

Tizenöt év előtt megesett beszélgetést szó szerint idézett: „Én ezt feleltem… ő azt mondta, és X. vagy Y., aki a harmadik Martell konyakot178 itta fél pohár vízben, közbeszólott…” Félelmetes volt az a biztonság, amellyel a múltak eseményeit kezelte. Nemegyszer szolgált jövedelmi forrásul emlékezőtehetsége olyan emberek körül, akik nem óhajtották, hogy Olivérünk mindenre pontosan emlékezzen.

Az élet nehéz – és szegény Olivér olykor kénytelen volt odahaza felejteni gyönyörű memóriáját!

Ugyancsak emlékezett minden nőre, kivel csak egyetlen szót is váltott az életben, és körülbelül kétezer nőnek ismerte a viszonyait, a szívvilágát, sőt még az egyéb körülményeket is.

Természetszerűleg Olivérünk ismeretségei úgy a főrangú-, mint a félvilág legszélsőbb határai között mozogtak. Volt szerencséje bemutattatni Anna osztrák főhercegnőnek a díjugratásnál, midőn is elszántan idézte Talleyrand-t – teljesen szabadon – a hercegnőkről és nemes telivérekről való hasonlatban.

– Talleyrand – felelt Anna főhercegnő, és a lornyettjén át figyelmesen szemlélte meg Milfayt. Majd a díjugratást nézte.

Később, évek múlva, Olivér a Grabenen vásárolgató főhercegnőt megpillantva, magában felsóhajtott, hogy nem volt elég előkelő férfiú a protektora, és különben is már régen halott volt a jó Talleyrand. „Ki tudja?” – vélekedett Olivér, és karcsú, arisztokratikus alakját megszemlélte a kirakatok tükörablakában.

Azonban Olivérünk mégiscsak legjobban a félvilág hölgyeit ismerte!

Ebben a világban ő szerkesztette a gothai almanachot, huszonöt év óta ismert minden táncosnőt, dalművésznőt, öltözködő művésznőt és egyszerű kokottot, aki Bécs vagy Budapest területén megfordult.

Ismerte pedig őket olyanformán, hogy memóriája anyakönyvébe még a szülők foglalkozása és lakhelye is fel volt jegyezve.

Ez volt a métier-je.

Azonkívül pontosan tudta barátaik és barátnőik nevét, szabónőjüket és lakásuk címét másodpercnyi gondolkozás után megmondta. La belle Mici, szőke Mici, vörös Mici, szeplős Mici, Fiáker Mici – csupán a Micik közül ötvenháromnak nevét írta le egymás után Margitvárott, amidőn elmúlt életére visszagondolt.

Korántsem szükséges nyomban szerelemre gondolni e rengeteg Midnél. Olivér ismerte őket, egyiket-másikat, különösen a régibb évjáratból, szerette is valaha egy hétig, egy napig, ám a legtöbbel csupán a baráti viszonyt tartotta fenn.

A nők elpanaszolták neki bajaikat, bizalmasan elmondták kalandjaikat,179 regényeiket, útbaigazítást kértek, máskor tippet a futtatásra. Olykor még tavaszi toalettjük színét is Olivérünkkel beszélték meg.

Olivér a félvilág hölgyeivel mindig olyan udvariasan bánt, mintha született grófnők volnának valamennyien, a termen végig csupán karonfogva vezette őket, és a nézőtérről lelkes, bátorító tapssal fogadta a kezdő művészhölgyet. Virágot és pezsgőt ritkábban rendelt a nőknek, mint kis felvágottat vagy fehér kávét, de pártfogásába vette őket zsarolóik ellenében.

Olivérnél népszerűbb ember nem volt a monarchia éjjeli mulatóhelyein. Szürke ruhája, vadgalamb színű feje amint feltünedezett a bársonyfüggönyök mögött, a nők nyomban felélénkültek. Amott a moszkvai színház csillaga üldögél, vagyont érő báli ruhájában, amint előadás után a zenét hallgatja – a legforróbb üdvözlet Milfay úr részére, holott néhány perce két gazdag francia tőzsér meghívását utasította vissza. Emitt Sziam Valéria, a külföldi királyok táncosnője, aki eleven emberrel nem áll szóba sem Bécsben, sem Budapesten – Olivérünknek mind a harminckét gyöngyfogát megmutatja, és legyezője mögül halkan rákiált:

– Szervusz, Oly!

Az idősebb hölgyekkel a régimódi gavallérok ceremoniális viselkedését tanúsította, mert hisz a hölgyek húsz év előtt másképpen nevelődtek – míg a fiatalokkal pajtáskodó viszonyban volt.

– Olivér bácsi – mondták a teljesen kezdők –, ajánljon nekem egy jó susztert. Pénzem nincs.

Milfay nyomban átadta névjegyét, és a suszterek Bécsben, Budapesten mindig megvarrták az ilyenformán megrendelt cipőt.

De Olivér szívesen eljárt a telekkönyvi hivatalba is, midőn a vörös Mimi telket akart venni Óbudán.

– Ó, mért nem komolyodsz már meg? – kérlelte Olivért néha egy Mitra nevű asszony, aki a virágárulás jogát bérelte a Szent Simon nevű télikertben, és negyedszázad óta szerelmes volt Milfayba.

– Még mindig mindenkié akarsz lenni, és nem egyé, aki téged halálosan szeret. Szép kis házunk van Mödlingben, és már te sem vagy olyan fiatal gyerek, hogy minden éjszaka okvetlen táncolni kellessen az orfeumban. Visszavonulunk, csendesen megélünk, délután elmégy a kávéházba, de estére hazajössz, mert nem szeretném egyedül tölteni az estéimet. Még lóversenyezni is lehet néha. Telik a vagyonomból.

Olivér haragosan legyintett a kezével:180

– Hagyjon békén a szamárságaival, Mitra. Én nem vagyok magához való. Én úr vagyok, keressen magának valami portást vagy zenészt…

Mitra könnybe borult szemmel vonult vissza, de sohasem mondott le a reményről, hogy egykor mégiscsak övé lesz Olivér, akit először szeretett életében. Azok a nők, akik nem züllenek el végleg a mulatóhelyek éjszakáján, hanem megállnak a lábukon, és bizonyos egzisztenciát teremtenek maguknak, többnyire mély érzésű, fanatikusan szerelmes szívű nők, akik egyetlen férfit szeretnek halálos elszántsággal egész életükben.

Olivér Mitrát is felvette a jegyzékbe, és magában elgondolta, hogy hányszor szólalhatott meg tíz nap alatt az „Aranygolyó” telefonja, mióta ő Margitvárott időzik.

Körülbelül elkészült már az asszonyokkal is magányában, midőn egy napon begördült Margitvárra Miklós gróf szürke automobilja.

– Nos, meg vagy elégedve? – kérdezte félvállról a zseniális gróf. – Nem vágyódsz még társak után?

– Majd kérni foglak, gróf úr, ha meguntam a magányt, hogy kiket rendelj Margitvárra. Egyelőre végrendeletet írtam, mióta itt vagyok – felelt Olivér, és monokliját vígan szemére illesztette. – Húsz év óta nem voltam egyedül. Szinte jólesett elgondolkozni: életen, halálon, nőkön, játékokon és a többi ostobaságon.

Merseházy megcsóválta a fejét.

– Nem ezt akartam. Abból senkinek sem lehet haszna, sem nekem, sem neked, ha Margitváron filozófuskandidátusok teremnek. A Diogenészek csak maradjanak hordójukban. Léhaság nélkül nem ér semmit az élet, okosabb dolog a robogó vonatra felugrani, mint esetleg elkésni a szeretővel való randevúról.

– Egész életemben egyebet sem tettem, mint a robogó vonat után futottam – felelt Milfay. – Mindig elkéstem mindenhonnan. A nők miatt a játéktól. A játékért a nőktől. Most már szeretnék nem törődni az állomásokkal, amelyek mellett vonatom elhalad.

Merseházy komolyan csóválta a fejét.

– Nem, Olivér barátom, nem ez az azilum célja. Úgy látszik, valahol elhibáztuk a dolgot. Mindenesetre ülj fel az automobilra, elmegyünk a borszkai savanyúvizekhez, ahol ma délután nyílik meg a fürdőszezon, a szokásos ünnepélyekkel.

A vezető eleresztette a gépet, amely szédületes iramban hagyta el a fehér országutakat. Sárga, majd fekete lett az út, egy fahídon szinte átrepültek a mély meder felett, aztán Borszkán voltak, ahol savanyúvíz fakad181 mindenütt, ahol az ember a botját földbe szúrja. Zöld zsalugáteres, salétromos falú fürdőépületek húzódtak meg százesztendős tölgyek alatt. A fákon nagy bajuszú cincérbogarak mászkáltak (Milfay fogott is egyet, és skatulyába zárta), a vendégszobában csizmahúzó volt az ágy alatt, és a gyékényszőnyeg ropogott. Itt még minden olyan állapotban volt, mint száz esztendő előtt. Miklós gróf – a fürdő tulajdonosa – nem engedett egy szeget sem megmozdítani, mert valamelyik Merseházy egykor nagyon szeretett Borszkán mulatni. Felvidéki kurtanemesek, környékbeli papok, hivatalnokok látogatták a fürdőt, akik, ha megfelelő levelet tudtak írni a grófnak, akár ingyen tölthették a nyarat az eldugott kis fürdőhelyen. Egy jókedvű tiszttartó ügyelt fel a zenészekre, és a gróf szakácsai főztek a konyhán. A fürdővizet üstben melegítették, és a legutolsó tíz esztendőben mindössze három petróleumlámpás szerepelt a beruházási költségek rovatában.

– Az én tót nemeseim úgyis hoznak magukkal gyertyát – mondta Miklós gróf.

Az edények között sok volt az ezüst és finom porcelán, a gróf kastélyaiból minden esztendőben kiselejteztek néhány darabot a savanyúvizes fürdő számára, és monsieur Pierpier egykor a Montmorencyeknek főzött frank földön, amíg Montmorencyek voltak.

– Nini, a Treszka még mindig nem ment férjhez! – kiáltott fel Miklós gróf, midőn a borszkai faóriások alatt egy nevetős szemű, telt, szőke leányfélét pillantott meg. Pipacsvirágos kerti kalap volt a fején, a keblén a búzavirág éppen olyan színű, mint a szeme. Fehér ruhában és fehér cipőben sétált, zöld napernyőjén áttört a pünkösdi napsugár.

– Gróf úr, fogadja üdvözletemet – mondta Treszka kissé tótos akcentussal, és bizonyos férfias modorral rázta meg a gróf kezét, amint a régi, kis felvidéki kúriákban éldegélő hölgyek szokták, akik nyilvános helyen cigarettáznak, térdig felemelik a szoknyájukat, de otthon még mindig legjobb barátnőjük a guzsaly, és a fehérruhájukat maguk mossák és vasalják, hogy kifogástalan legyen. Vasalás után tán Anatole France-ot olvassák az ablakmélyedésben, de a vacsorát mindenesetre megfőzik.

– Hát hogy vannak? – kérdezte szétvetett lábbal megállva a gróf, és a csípőjére tette a kezét.

– Apus elhozta Borszkára a porosz golyót a lábában, anyám a migrénjét, én meg a teniszlabdámat, hát így vagyunk… Ugyan, kérem, gróf, ne legyen olyan neveletlen: mutassa be a barátját.

– Pardon: von Milfay! – kiáltotta nevetve Miklós gróf. – Azt hittem,182 ismerik egymást. Magát, Treszka kisasszony, mindenki ismeri a világon. Maga egy nevezetes hölgy!

– Ugyan miről volnék nevezetes? – kérdezte Treszka, és nevetős szemével tetőtől talpig végigmérte von Milfayt.

Miklós gróf szokása szerint kis szünetet tartott, mielőtt a bölcsességeket vagy az ostobaságokat kimondta volna:

– Maga arról is nevezetes, hogy egy békeállományban levő zászlóaljat lehetne kiállítani a kikosarazott udvarlóiból.

– Amely zászlóaljnak a gróf úr lehetne a parancsnoka! – felelt gyorsan Treszka. – No de ne legyünk rosszak – folytatta elkomolyodva, és tekintete elmélázott, midőn nem is volt nagyon csúnya a szem kifejezése. – A cigányokat már megtanítottam a legkedvesebb valceremre, a tiszttartóval szokás szerint haragba estem, és a fürdősnek pofonokat ígértem, mert a tavalyi lyukak még mindig feltalálhatók a fürdőház deszkafalán.

– Ejnye, lyukak vannak a falon! – kiáltott fel a gróf. – És a házigazda ezt nem is tudta!

Treszka hamisan hunyorított.

– Már beszegeztettem a lyukakat! Elkésett, gróf úr. Tudja, hogy én vigyázok Borszkán már évek óta az erkölcsökre. Az a sok hivatalnok kisasszony egész éjjel csónakázna a holdvilágos tavon, ha én rájuk nem szólnék az erkélyről: „Menjünk már haza, kisasszonykák, megárt az a sok holdvilág!”

– Maga nem szokott csónakázni? – kérdezte Milfay.

– Igen, sportszempontból. Olyankor magam evezek és kormányzok. Nem szeretném, ha valami tolakodó miatt fel kellene billenteni a csónakomat. Habár én úszni is tudok.

Elbúcsúztak Treszkától, és midőn továbbmentek, Miklós gróf megszólalt:

– A majornoki várnagyom lánya. Szegényke, minden nyáron háromszor is megmérgezi magát a szerelem miatt. Szerencsére már évek óta kéznél van az ellenméreg.

Most özvegy láji Báji Péternével találkoztunk, aki hajdanában a legszebb asszony volt a Felvidéken. Az özvegy hervatag vonásain ma is finom asszonyi báj virágzik, a tekintete, mint egy vidéki operettszubretté, és jól szabott ruhája talán éppen a legelső szabótól való. Csupán a dekoltált ruháról mondott le már évek óta, de rövid szoknyája alól annál inkább előtűnik szarvasbokája és finom formájú lába, amelynek ma is sok rajongója akad a nyári szezonban Borszkán, ahol a híres savanyúvizek fakadnak.183

– Nini, Milfay Olivér! – mondta az asszony, miután hamisan rejtegetett mosollyal és tettetett alázatossággal mély bókot vágott Miklós gróf felé. – Honnan hozta Olivért, Miklós kegyelmes úr?

Milfay leemelte a kalapját. Hirtelen nem tudott emlékezni az asszonyra, de az gyorsan segítségére sietett.

– Ausztriában, Donau gróféknál voltunk vadászaton. Emlékszik? Ön volt a legjobb lovas a kopófalka társaságban.

Milfay szótlanul meghajolt, bár emlékezete szerint az említett Donau gróf csaknem gyermekkora óta abból él, hogy a rulettgolyót pördíti egy titkos játékbankban.

Miklós gróf nevetve rázta meg az özvegy világossárga kesztyűs kezét.

– Olivérhez többször lesz szerencséjük, Margitvárott tölti a nyarat, az közel van ide. – (Aztán a szokásos másodpercnyi szünet következett.) – Asszonyom, szebb, mint valaha, pedig idestova harminc éve a koronázásnak, midőn kegyed Hungária alakját játszá az élőképekben.

Bájiné lesütötte a szemét:

– Ön kissé túloz, gróf – mondta színésznőies hangon.

Miklós gróf (a percnyi szünet után) észrevette magát, és hevesen megszólalt:

– Persze hogy tévedek. Hiszen magam is gyermek voltam még a koronázáskor. Mondja, mélyen tisztelt asszonyom, meg van elégedve a fürdővel? Nem parancsol valami javítást, újítást kényelme érdekében?

Bájiné remegő hangon, félénken felelt:

– Egy rézágyat szeretnék a szobámba, mert a mostani már rozoga.

– Meglesz, asszonyom – kiáltott fel megkönnyebbülve Miklós gróf, hogy a megsértett úrhölgyet kibékítette, és vidor kedvvel tovább-ballagott a borszkai tölgyfák alatt.

Treszka kisasszony figyelmét természetesen nem kerülte el a Bájinéval történt találkozás, és az első fordulónál már gúnyos mosollyal tekintett a földre, midőn a gróffal és Milfayval találkozott. Másodszor igen sértődött arcot vágott. Harmadszor kegyesen megszólította Miklós grófot.

– Csak most látom, hogy a kegyelmes úr mennyit hízott, mióta nem láttam!

A gróf elpirult, aztán hangosan felnevetett.

– Holnap piros rózsacsokrot kap ezért, Treszka – felelt, mert nem szerette, ha rosszat mondtak rá az emberek.

– Remélem, csak magam leszek az a szerencsés, aki csokrot kap? – kérdezte nyomatékosan a majornoki várnagy lánya.184

– Természetesen – felelt a Csallóköz ura. – Szeretnék már az esküvőjére küldeni egy szekér virágot.

– Ó, az sohasem lesz – monda Treszka, és érzékenyen lesütötte a szemét, és gyorsan továbbhaladt az erdei sétaút felé, ahol mohos, szakállas pihenőpadok csaknem két emberöltőnek őrizték szerelmi jelvényeit. A korhadt szívek, amelyeket az egykori borszkai fürdővendégek a padokra véstek, valójában már mind porrá váltak, és senki sem emlékezik a nevekre, amelyeket az eltünedező kezdőbetűk jelentettek. Emitt egy nagy J., koszorúba vésve – talán egy napsugár tekintetű Jolánt vagy Juliskát jelentett egykor a régi fürdőházak között. Amott egy nagy szív, benne elmosódott betűk. Szinte furcsa, hogy a legnagyobb szerelmek, ilyen csekély nyomot hagyva hátra, még az emlékezetből is eltűntek azóta. A kőrisfa beforrta a bicskával vágott szerelmi jelvényeket, amott már állítják az uradalmi ácsok a szokásos, új, fehér padot, amelyről egy-két hét múlva az idei szezon összes szenzációit leolvashatja Miklós gróf.

Egy alázatos, fekete ruhás fiatalember köszönt az uraknak, az egyik kezében emlékkönyv (piros bársonyba kötve), míg a másikban vadvirágok, amelyeket most szedett a réten.

– Hopp, a fürdő házipoétája! – kiáltott fel a jókedvű Miklós gróf. – Nyitrai úr, jöjjön közelebb.

A szőkés, ábrándos képű fiatalember elpirulva közelgett.

– Nyitrai költő – mutatta be a gróf.

– Csak tanárjelölt – igazított szerényen a csendes ifjú.

Miklós gróf hatalmasan parolázott a fiatalemberrel, és pártfogó kedvében egy másodpercig elgondolkozott:

– Van már kenyere? Vagy még mindig olyan éhenkórász? Azaz, nem is azt akartam kérdezni: miféle könyv az a kezében?

A tanárjelölt önérzetesen felelt:

– Nevelői állásom mindig volt.

Miklós gróf hevesen intett:

– Jól van. De a versek? A versekkel hogy vagyunk, tisztelt költeményíró barátom?

Nyitrai úr vállat vont, arcát összeráncolta, és a cigarettájából könnyed füstfelleget fújt a gróf cipőjére.

– A lapokban gyakran olvashatni nevem. Meglehetősen keresett poéta vagyok. Ha nem költök egy hétig, a szerkesztők nyakamra írnak. Itt van például egy levél a Korunk és múltunk-tól…

Miklós gróf szinte erőszakosan nyúlt a piros fedelű emlékkönyv után.185

Az első lapon, nefelejcskoszorúban, Tolcsvai Treszka nevét pillantotta meg. Elegáns, hegyes írással volt a név a könyvbe írva, alatta rövid, erőteljes vonal.

– Lám, a Treszka ilyen bolondságokkal is foglalkozik!

A tanárjelölt magyarázattal szolgált:

– Minden nyáron megtölt egy emlékkönyvet régi és új ismerőseivel. Én már negyedszer írok neki verset.

Valóban, a harmadik oldalon meglehetős hosszúságú vers volt található: T. T. kisasszony emlékkönyvébe címmel, alatta: Borszkai emlény.

A gróf egyszerre csak Treszka sápadtkás arcát és szőke haján a piros kalapot pillantotta meg a közelben. Gyorsan visszaadta a költőnek a könyvet, de már késő volt, Treszka megérkezett.

– Pompás alkalom. A kegyelmes úr nevét még egyetlen emlékkönyvem sem őrzi. Rajta! Itt a ceruza. Tessék kitölteni egy lapot – kiáltotta Treszka, és olyan hamiskásan nevetett, mint egy csínytevő gyerek.

Merseházy elvörösödve pillantott Milfayra. Az unott, hideg arccal szemlélte a jelenetet. A Treszka fehér cipőjén kibomlott a csokor, azt nézte, de nem szólt, hogy a leány észrevehesse.

– Mi az ördögöt írjak? – kiáltott fel türelmetlenül Miklós gróf, miután a szokásos másodperc elmúltával sem jelentkezett semmi gondolata.

Milfay elfordította a fejét, és angolul szólt:

– Írd azt, hogy: „Kisasszony, maga nagyon furcsa” – legalább lesz min gondolkoznia.

– Helyes – felelt Merseházy, és gyorsan beírta az emlékkönyvbe a mondatot. A nevét alákanyarította, és miután a távolban újabb veszedelmek jelentkeztek, a sok beszédű galgócai prépost, aki minden alkalommal tudott új részleteket a gróf keresztelőjéről, másik oldalról Papfái őrnagy, a fürdőhely harmincesztendős vendége, sietve közelgett gumitalpas botján, Miklós gróf hamarosan előintette az automobilt, és elszáguldott Milfayval Borszkáról.

Az erdei úton özvegy Bájiné állott, egy csomó nefelejccsel, és virágot dobott a gépkocsiba.

– A rézágyamat! – kiáltotta.

Margitvár felé közelegve, Merseházy megkérdezte vendégét:

– Ugyebár, nálam nem lehet unatkozni?

– Mérhetetlenül – felelt szárazan Milfay Olivér. – Éppen itt az ideje, hogy a cár unokaöccse és a lovászfiú megérkezzenek Margitvárra. Legalább nem megyek többet a tót nemeseid közé.186

Miklós gróf megcsóválta a fejét:

– Sokat éltél, Milfay. Én minden esztendőben mulatok egyszer Treszkán és társain.

Milfay agyarára szorította a szivart. Tehát a gróf is közömbös lett, és búcsú nélkül hagyta ott Olivért a margitvári kastély udvarán.

A lovászfiú, más néven Xypszy baronet, három napig azzal mulattatta magát és környezetét Margitvárott, hogy egy förtelmes hangú automobilsípot szólaltatott meg, midőn arra senki sem volt elkészülve – aztán megadta magát sorsának.

A júniusi csöndben Margitvárott az órák is megállottak.

Akadnak furcsa amerikai regények, amelyekben olvashatni öngyilkosok klubjáról, milliárdosok klubjáról, elvált urak klubjáról; az unatkozók klubjáról még nem olvastam, mert hisz unatkozni néha a legnehezebb dolog a világon.

Margitvárott az azilum három lakója: Milfay Olivér, Livinszky herceg és Xypszy baronet a művészet magaslatára emelték az unatkozást.

Livinszky – egy hatvanesztendős, meglehetősen elhízott férfiú, aki legutoljára jobb híján a nihilista mozgalmakban részt vett, és Izidort azzal rémítgette az „Aranygolyó”-nál, hogy majd valamiféle bombát elhajít, de egyébként semmit sem tudott már oroszul, csupán Puskinból egy strófát, mert erre még anyja tanította, aki az Operánál táncosnő volt –, a cár rokona, amint Margitvárra betette a lábát, elfelejtette azt a kis civilizációt is, amit hatvan esztendő alatt érdemesnek tartott felszedni. Katonaiskolákban nevelkedett, néhány évig szolgált is az osztrák hadseregben – amíg lehetett –, aztán csupán annyiban művelődött, amennyit az „Aranygolyó”-nál tanult Izidortól. Izidor szorgalmas újságolvasó volt, mindig ő mondta el vendégeinek, hogy mi történt a nagyvilágban. Miután az öreg markőrnek semmi keresete nem lehetett Margitvárott, Livinszky Sándor, akinek ősei az orosz cárokkal bölényre vadásztak Ukrajnában (az őseiről se tudott többet), visszasüllyedt ősi állapotába. Félig felöltözve hevert szobájában, és hogy mit gondolt magában ezalatt – erre talán senki sem kíváncsi. Megérkezése óta még a kastély kertjébe se lépett ki, az ajtaját csak azért nem zárta be, mert az ebédet és vacsorát arra hozták. Hatvanéves már elmúlott Livinszky úr, tehát igen természetesnek találta, hogy hátralévő életét a pamlagon tölti. Valamikor volt egy kanárija, amelyet legjobban szeretett, de most a kanárira sem gondolt már. Izidor187 majd gondoskodik róla, ha akar. Nagy, szőke fejét a párnába nyomta, a teste megmerevedett, és elhatározta magában, ha ugyan tudott még elhatározni, hogy a legközelebbi esztendőkben egyetlen felesleges mozdulatot sem tesz.

Xypszy baronet a tülkölés után mélységes apátiába esett. Néma kísértetként bolyongott a kastélyban, és gyakran megállott Milfay ajtaja előtt:

– Olivér, játsszunk tíz párti ekartét! – monda siralmas hangon. De csakhamar megbánta, hogy szólott, mert nyomban visszavonta:

– Pardon, bézigue-t gondoltam, mert hisz ekartézni nem tudok.

Milfay némán intett, és Xypszy továbbvándorolt a kastélyban, a toronyban, a parkban, a sok éjszakától meghalványult arca panaszosan tekingetett jobbra-balra, megnézte a könyvtárban a könyvek bekötési tábláját, egy régi bibliát sokáig forgatott, mert az „Aranygolyó”-ban egy téli éjszaka hallott egy mesét, hogy régi könyvek lapjai között már gyakran találtak pénzt.

Még csak harminchárom esztendős volt a baronet, de már négy év óta nem volt szerelmes.

A képtárban sem a gyönyörű Merseházy asszonyok képei előtt merengett, hanem többnyire az olasz festményt nézegette, amelyen két zsoldos katona kockázik a hordó tetején.

Hangosan, hosszadalmasan ásított, tremolázva a hangot, és két karját kitárta.

Mint a partra vetett hal tátogatja kopoltyúit az esőben, Xypszy baronet, aki származására nézve olasz, francia és spanyol keverék volt, ebéd után, amelyet Milfay társaságában költött el, mindig megszólalt:

– Menjünk a klubba, Olivér.

Milfay szótlanul bólintott, és szobájába vonult.

Xypszy búsan leselkedett utána, és a kulcslyuknál sokáig álldogált: vajon mit csinál Olivér?

Milfay leült az asztalához, és írt.

Időközben ugyanis adósságait két csoportra osztotta. Olyan adósságokra, amelyeket egykor meg kell fizetnie, ha pénzre tesz szert, és olyan adósságokra, amelyeket részint elévülés, részint más hiba miatt akkor sem fizetne meg, ha Miss Maud Lawrence – Bacon lord unokája –, akivel volt szerencsés egykor táncolni egy előkelő kalikóbálban, a ködös Walesben, ősi kastélyában lehunyná szemét, és valami babona folytán sok millióját a Bécsben élő magyar úrra hagyományozná.

Az árkusok megteltek, és Miss Maud, ha van lelki telegráf a földön,188 ekkor álmában Bécsben járt, és valcert táncolt egy barna, sasorrú, tüzesszemű úrral, akinek nevét már elfelejtette.

Xypszy baronet, mióta az abbé kezei alól kikerült, semmi mást nem írt a világon, mint zsokék nevét a lóversenyprogramjára, mert a váltókra hiába írta volna mondanivalóit, családja időközben teljesen tönkrement, és csupán Izidor számára élt egy öreg alapítványi hölgy, bizonyos nagynéni, akitől a baronet mindenféle antik ékszereket remélt örökölni.

A pompás Izidor egyenkint hitelezett már a velencei násfákra és az opálgyűrűkre – amelyeknek egyike mór ötvösmunka, és a tizenharmadik századból való, a másikat Nápolyban készítette egy híres ötvös a Medicik alatt –, amely gyűrűk voltaképpen nem voltak sehol a világon feltalálhatók, mint akár az öreg alapítványi hölgy.

Xypszy tehát nem rajongott az írásért, és a „tanárt” – bár az életben szeretett volna mindent utánacsinálni – erre a térre nem követhette.

Búsan ődöngött tovább keskeny vállaival, beteges arcával, amelyre már évek óta ki volt írva, hogy öt forint, tíz forint vagy ötven forint van a vagyonában. A bölcs Izidor az utca túlsó oldaláról megállapította, hogy a „lovászfiú” a lóversenytér hány forintos kasszájától jön, mint a vén markőr a vagyoni állapotot kifejezte. És ha csak tíz forintra gyanakodott, már dupla pohárba töltette a francia konyakot, és friss tejszínnel tálaltatta a szamócát, mire Xypszy a „Golyó”-ba beérkezett.

A margitvári kastélyban Xypszyt hozzáértő orvos egyáltalán semmiféle kasszától jövet sem láthatná, mert utolsó öt forintját, amellyel az azilumba megérkezett, arra fordította, hogy játékszert vegyen három parasztgyereknek, akiket az út porában hemperegni látott. Szerencsétlenségére egy játékáruló tót ballagott a tájon keresztül, és miután a tótnak nem volt visszaadni való aprópénze, Xypszy az egész öt forintját elvásárolta.

– Poroszkai úr – szólította meg a várnagyot egy napon –, hogy hívják önt?

– Poroszkai Mihály, szolgálatjára.

– Mától fogva Izidornak fogom nevezni.

– Amint parancsolja – felelt a régi urasági ember.

Harmadnap aztán kiderült a változás oka. A jó Xypszy bizalmasan az öreg várnagy vállára tette a kezét:

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát, kedves Izidor barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot, fogadni akarok az epsomi versenyekre.189

– Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta …

Xypszy baronet elszomorodott:

– Mégiscsak jobb világ volt a „Golyó”-nál. Ott nem mondtak az embernek ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt, és Olivér újabb árkusokat kezdett kitölteni azoknak a nőknek nevével, akik őt szerették, és a másik oldalra azoknak a nevét írván, akiket ő szeretett, a szegény baronet felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

Borszkán, ahol a híres savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf kegyelméből vígan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy óra járásnyira, Margitvárott, három különös férfiú éldegél a Zsigmond királykorabeli kastélyban, akiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a cigányt a házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a Felvidék esze Pozsonytól Nyitráig, hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit, és a kapukat mindig zárva tartják – mert hisz csak eljöttek volna már réges-régen Borszkára a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól táncolnak, mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképpen penitenciából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben, és most teljesen elszomorodva, fájdalmas szívvel, a magányt keresik? Az is meglehet, hogy reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük, és bús szerelmét forró könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben.

A nők – ez nemcsak a Felvidéken van ám így – minden dolgot és embert a saját szempontjukból szoktak megítélni, mert hisz ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell és Napóleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy – ha190 nem – mért nem volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy Livinszky Alexander herceg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért? Talán egy varrólánykába szerelmes a herceg? A szimpatikus, költői haloványságú Xypszy baronet a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek írja naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit írni, hisz a férfiak nem olvassák el a hosszú írást.

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram, várnagy volt, és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt, és midőn Nyitrai, költő és tanárjelölt ismerősünk, időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, akik az őket körülvevő fejedelmi bőséget szívesen felváltanák aprópénzre, ha ez módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, amikor csúza nem kínozta, regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember. Harminc esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik egy krajcárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját, és bár Nyitrai úrral néha már kacérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne a margitváriakat elvarázsolt helyzetüktől megváltani.

Azaz, még nem kacérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, amely fehér és kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhöz vágom magát, hogy észre sem veszi – mondta Treszka, és egészséges, telt alakját kigyenesítette. Valóban, szűk, fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy márványszobor – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő sem mondani, mint mindazok, akik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm – mondá Treszka, és bodros fejében mindenféle huncut terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen ha az rugós volt –, többek között, nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész életében, és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez191 igazán csak amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a férfiakat maga előtt, és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdőmajális már közelgett, és Treszka, amíg piros ruháját varrogatta a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a cérnát, amint elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképpen tenni Merseházy Miklós ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajcár nélkül sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt, akinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. „A várnagy mindig rokonságban van a várúrral” – gondolta magában, anélkül hogy mélyebb jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában, amelyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, amíg Treszka utánozni próbálta megállásukat, arckifejezésüket. Különösen Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott rokonságot. A szőke grófnő szelíden, a Szűzanya modorában ült egy karosszékben, és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, aki a kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz grófnő tudott minden mérgezési kísérletről, de nem szólhatott közbe, mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

„Meg fogom menteni a margitváriakat” – gondolta magában Treszka, miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki a verandáról.

„Fél ettől a sok kacér asszonytól” – vélekedett Treszka, és szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta a terveket.

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap, és a kezében, zöld posztóban, csomagot cipelt.192

Xypszy baronet, aki a teleszkóp mellett ült, a toronyban, észrevette a vándorlót, figyelni kezdte, és járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból, és szinte bedöntötte Livinszky ajtaját:

– Talpra, unokaöcs, itt van Izidor!

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a kelleténél, de csakhamar követte a baronetet.

Milfay Olivér is letette a tollat, és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az erkélyre.

A baronet intézkedett, hogy a kaput kinyissák.

– Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.

– Minek az? – ásított a herceg.

– Hát elsütni Izidor tiszteletére.

Az „Aranygolyó” érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonóhídon:

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem, senkinek sem elárulni. Mamzellka biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a sír.

Xypszy baronet csaknem megölelte az öreg pincért.

– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?

– Szervusz, „lovászfiú” – felelt üdvözletképpen Izidor, majd a hercegnek is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga helyett.

– Jól van, Izidor – ásított Livinszky. – Mit hoztál?

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját, és felköszönt az erkélyre:

– Legalázatosabb szolgája, tisztelt „tanár úr”!

Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominókő és sok bécsi cigaretta volt a csomagban.

– Micsoda bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronet gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominóköveket az asztalon.

– Mi újság az „Aranygolyó”-ban? – kérdezték Izidort.

A vén, keselyűképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák berendezését vizsgálta, és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott, és a falon függő képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.193

– Ugyebár, ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az „Aranygolyó”-ba. A „fészekbe” már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden „terc” alszik a kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a „terc”. Igazán nagy kár, hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

Livinszky megismételte a kérdést:

– Mit csinál nemes barátom, Brooks?

Izidor vállat vont.

– Ugyan, kérem, Brooks is kalábriászjátékos?

– A veres hajú fűzősné, remélem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg Xypszy baronet.

A keselyűképű, öreg férfiú őszintén megharagudott:

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba, és ne hagyj Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig senkinek szerencséje a „Golyó”-ban, amíg Regina asszony belenéz a kártyákba! Ah, „tanár úr”!

Milfay Olivér lépett a szobába, és Izidor negyvenesztendős múltját nem tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.

– Parancsol? – kérdezte.

Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát, és tüneményes gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájci figurák vígan vágtattak ismerős, fehér ujjai között, és az ászok szinte köszöntötték régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét, azon régi mondás alapján, hogy „Reding Itel: nincsen hitel”. Az öreg Izidor apai gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.

Milfay csattantott a kártyával.

– Nos, mit játszunk?

Livinszky ásítva fordult az ablak felé.

– Én minden játékot tudok.

– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban – olvadozott Izidor.

– És milyen alapon? – kérdezte a baronet.

– Nekem tökéletesen mindegy – felelt látható unalommal a cár unokaöccse.

Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte, krétát, táblát készített, és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint évtizedek194 óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött leginkább. Néha lábujjhegyre állt, és úgy lesett be a kártyába, máskor a szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő éjszakájában elfehéredett arca, dagadt szeme és rövid, nyírott bajusza külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.

Milfay összecsapta a kártyát.

– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…

– Ó, Istenem – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr –, nincs a világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak, hárman. Becsületemre, sírni lehetne az embernek, amikor a „tanár” a pagátot elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz hogyha meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a „tanár” kártyatudományához mérten.

Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronet meggondolva nézték.

Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar elfújta a kártyavárat, és a széket kirúgta maga alól.

– Megyek aludni! – mondta.

– Még ne menjen a méltóságos úr! – kiáltott fel Izidor. – A legfontosabbat elfelejtettem mondani… Mitra őnagysága tiszteletét küldi, és csupán azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás errefelé…

– Jégeső van.

– Jó, jó – bólingatott szaporán Izidor –, hiszen nem is úgy értem. Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangosan az öreg markőr.

– Margitvárott minden nőnek vitriolosüveg van a kezében. Ide tehát ne jöjjön Mitra.

Izidor azonban konokul folytatta:

– Mert amint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül való, aki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram: vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta, midőn a kocsijához kihívatott: „Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz a hűtlenségről!” És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, „tanár” úr!

Olivér összevonta a homlokát.195

– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?

Izidor hevesen integetett.

– Ellenkezőleg! – kiáltotta.

– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kívánok többé mit sem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a nőket tisztelem már, akik nem tanultak meg táncolni. A pokolba velük. Kedvemre kívánok élni.

A markőr fél lábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát, krétákat, táblákat, és hirtelen megjegyezte:

– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az „öregtől”?

Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronet méltányolta.

– Hogy lehet az, Izidor?

A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:

– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a „Golyó”-ból. Volt derbi, volt sakkverseny a redoutban, és volt mindenféle olyan dolog ezen idő alatt, ahová elkívánkoztam volna. De erős maradtam. ,,Nem, Izidor, egy tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani…” Még a fiam esküvőjére sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára, megkérdezni, „hogy vagytok?” Aztán vissza a „Golyó”-ba, mert Napóleon herceg csak velem szeretett biliárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem nagyszerű ez?

Most már a baronet sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik álltában a cár unokaöccse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.

Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan hunyorított pillátlan szemével.

– Sohasem gondoltam tehát vakációra. A szabadság csak a szegény hivatalnokoknak való, akik reggeltől estig görnyednek az íróasztal mellett. De minek nekem a szabadság, aki sohasem görnyedek, legfeljebb kibicelek a „fészekben”, mégis van annyi jövedelmem, mint egy telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?

Xypszy legyintett:

– Ezerszer hallottuk már. Azzal hencegjen, hogy nyert a lóversenyen! Könnyű az „Aranygolyó” kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen; ki ott a legény?

– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos „lovászfiú” urambarátom. Csak a Jockey Club nemesurai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a kávét az „Aranygolyó”-ban az az öreg Izidor, aki negyven év óta196 minden keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szívük rajtam. Hadd legyen egyszer egy verseny a vén Izidor szája íze szerint, aki csak azért nem tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőívvel zaklatni! Hadd fusson be egyszer a Mamzellka elsőnek, midőn ama régi, becsületes markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi. Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.

Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.

– Tehát, uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a „fészekben”, midőn itt-ott egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletre méltó lord, a kegyelmes várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos kabátban lépett be az „Aranygolyó”-ba, amilyent már a legöregebb fiákeresek sem viselnek. „Izidor, gyere ide” – mondta a főúr, akinek annyi holdja van, ahány kapucínert a kávéház félszázados fennállása alatt sem adtunk el.

Milfay összehajtotta a sportlapot, Livinszky kinyitotta az egyik szemét, míg a fiatalabb baronet megismételte a szavakat:

– Azt mondta: „Izidor, gyere ide.”

– Mire én odamentem – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: „Borszkán szombaton majális lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni, mert némelyek kívánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison. Megértetted?”

– Hol a pénz? – kérdezte síri hangon Livinszky.

– „Megértettem”, feleltem. „Igenis, megértettem” – ismételte Izidor, aki minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is belefűzni az előadásba.

– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – monda most a baronet, aki eddig a pamlagon nyújtózkodott.

– Hm, ha az olyan könnyen menne – felelt titokzatos mosollyal a markőr. – A gróf rám parancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én leszek a fizetőmester. A király, sem a főherceg nem hord pénzt a zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.

Milfay unottan legyintett.

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból. Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.

– Vidd vissza – ismételte Livinszky, és megint lehunyta a szemét, amelyet197 olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig egyetlen éjszaka sem aludt volna – ami könnyen lehetséges.

– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet – mondta a cigarettája füstjébe bámulva a baronet.

– Megnéztem a kávéházi lexikont – mondá Izidor. – Borszka savanyúvízforrás, 342 méternyire a tenger felett.

– Vidd el a pénzt – szólt most tragikus hangsúllyal az orosz. – Nekünk már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes szerzetesek.

– Kár érte, becsületemre, kár érte – hümmögött az öreg markőr. – Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.

Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli vadász lépett a terembe, és egy óriási, piros rózsacsokrot hozott a kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve. „A borszkai nők a margitvári remetéknek!” – mondta az írás.

– Szamárság – szólott unottan Milfay.

Langyos rózsaillattal telt meg a cigarettafüstös terem levegője. Igen szép csokor volt, amilyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy baronet többször elolvasta az írást, mint kétszer.

– Intelligens nő írása! – mondta elismerőleg.

– Mindenesetre elmegyünk a majálisra – indítványozta Izidor.

– Aludjunk rá egyet – felelt a cár unokaöccse, és kiballagott a szobából.

Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:

– Háromszáz pengőt a fiákeresemnek szoktam adni, ha az éjszaka az orfeum előtt várt.

– Régen volt az, „tanár” – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk, hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, ahol egy krajcárt sem költhetünk… Sőt, még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.

– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pincér vagy, mért avatkozol mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.

– „Tanár”, gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a majálisra! – kiáltotta Izidor.

Olivér haragosan bevágta az ajtót.

Másnapra azonban megenyhült haragja, és így szólott társaihoz:

– Elmegyek a majálisra, azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk, lehetőleg megmentjük a pénzt, amelyet mindjárt elhelyezünk Mamzellkára.198 Mert mint sportlapokban olvasom, Mamzellka igen komoly küloldali eséllyel indul a Császár-díjban.

Xypszy megölelte Olivért:

– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.

Izidor büszkén állott urai háta mögött:

– Ugye, csak én tudok tippelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem felelt.

Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb majális a környéken.

A tánctermet tölgyfalombokkal díszítik, és az utakat tisztára söprik, a környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a kanyargós hegyiúton, míg a cigánybanda reggel óta részeg.

Nagy kár, hogy nem írta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán hagyományokból tudjuk azokat a ceremóniákat, amelyek egyes mulatságokat megelőznek vagy követnek.

A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva természetesen különválasztandók a batyubáloktól, szüreti, májusi vagy téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: A két nemen levők táncával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.

Majális! Nem olyan kis dolog az, amilyennek látszik. Van gyermekmajális, ahol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak, és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, amilyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.

A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki teljességben, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári holdvilágban.

A tűzoltók majálisai Bacchus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a dalárdát, ahol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az erdőn menni, és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól sikerült dalárdai mulatságnak?

A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozíciót foglalnak el a mulatságok történetében. A gondnoki irodába – ahol Borszkán Fafutyi uram, öreg tiszttartó pipázott – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes meghívók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú cenzúra folyik a fürdő platánjai alatt a meghívandók fölött, mint valamely előkelő kaszinóban.

Immár itt a táncrend. „Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és199 III.”, mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem táncolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély volt. „Danse des Fleurs” – mondja a sajátságos táncrend. „Mi lehet ez?” – kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni. Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:

– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti magyarul: a virágok tánca.

A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget, és derült időt jósol, és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgysem aludt senki az éjszaka.

Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, akik falujuk határán túl még sohasem voltak, és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzációjának vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket, és a komondor behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, akik a külső területen őrködnek, míg a táncterem körül a grófi uradalom tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. „Igazán kár, hogy nincs itt Miklós gróf” – mondják évről évre a majális vendégei. A környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok, díszruháikban, mindegyik mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai, margitvári várnagy, zöld Zrínyijén annyi az arany, mint bármely régi Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Ó, mégiscsak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.

A sétautakat selyemlampionokkal aggatják tele, és a hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, aki majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél, benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, ameddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szívvel gondol arra, hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító vetődött a majálisra, aki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a vendégek megválogatására.

De hiszen voltaképpen nem is az a fontos ebben a percben, hogy Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez úgyis csak addig jár az emberek fejében, amíg a cifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat megszokják200 a szemek – a táncnál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrínyit Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb táncos messzi vidéken, táncol magáért, táncol a távollevő grófért, táncol a feleségéért, aki már nem jár majálisra, mert a margitvári füzek alatt fekszik.

A legfontosabb mégiscsak az, hogy Anikó vagy Hanka vagy talán Nina jól mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg asszonyokat hívják Annának.) Itt vannak a kicsikék, fehér vagy rózsaszínű ruháikban, mintha a Vág-völgyének valamennyi virágoskertjét letarolták volna egyetlen hajnalon, és a harmatos, üde virágokat idehozták a százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképpen másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De csak addig, amíg lányok. A tót asszony szeme mindig huncut. Csupa pajkosságból mosolyognak olyan megértőleg, hogy hajlandó volnál Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak amikor közelükbe kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem tudnak olvasni. Vagy talán tudnak négyig olvasni?

Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vág-völgyében is. Kiismerhetetlenek, rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat, és vizsgáljuk a férfiakat, akik daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás tartást megtanulták.

Itt van mindjárt a bunyitai „kirendeltség”, mint a fürdő tiszttartója mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tűzoltóságot, a férfiak tehát vígan feszengnek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a híres, visel bálias, hosszú, fekete kabátot, vállán egy hatalmas, aranysárga szalagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok táncát rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban elindultak Bunyitáról, és az idő koraiságát csak útközben vették észre. Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a híres Késő Fáninál. Valóban férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, ahonnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egykettőre továbbhajtani.

Bajuszát titkosan pedergetve és huncfutkodó mosollyal exkuzálta magát Kricsfalvi, amint a férfiak fülébe sugdosta:

– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott tanyázna, ha sarkamra nem állok.201

A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban, pedig tíz leánynak is lekötötte táncát. A sokleányú Vasánghi, a vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:

– Vízbe kell dugni a fejét, hideg vízbe.

A legénységet a tóhoz cipelték, és belenyomták a fejét a forrás csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép, csíkos tűzoltó uniformis, de az megszárad a napon.

A papkisasszonyok visszafojtott lélegzettel lesték a jelenetet. Nem mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem tehet róla, Késő Fáni az oka.

De mégiscsak legfurcsábban járt a szécsi gvárdián. Felborították az ijedős lovak a kocsiját, és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De hát mit is akar a pap a majálison? „Eszük volt azoknak a lovaknak – mondta egy háromleányos apa, aki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal táncolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!”

A cigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.

Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső időjárást, bár már hajnal óta „plain parade” volt öltözködve. De hát csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére a Treszkáé különb, császárpiros, amelyhez pompásan illik a fehér cipő, amelynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.

A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabíró mintha megkopott volna tavaly óta, ritkább a haja, és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyírségből ideszármazott gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovaglóvesszőt tart a kezében, és ugyanezért hosszú acélgomb van a cipője sarkába verve. A nadrágjának olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy, vörös kutyabőr kesztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér kesztyűben jelent meg. A lakkcipője vakító. Isten irgalmazzon annak, aki arra a cipőre véletlenül rálép.202

,,Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. – Ha az én grófjaim betoppannának!”

Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védencei fölött. Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami újat, rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herceget, francia bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, akivel már baráti viszonyban képzelte magát.

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almásszürkéi. Három hajtókocsi gördül szinte a táncterem bejáratáig, hogy a népek ijedten ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja, és sétapálcáját kezébe véve, leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!

A második kocsiról Xypszy baronet nevet nagy életvidorsággal a rózsaszínű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arcán őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő tiszteletére gyülekezett volna össze – puhakalapja mellett búzavirág volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.

A cár unokaöccse egymás elé fogott két lovat, mint otthon, Pétervárott szokás, ahol ő sohasem volt, és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat. Sétapálcája mellette hevert, az ülésben, amely pálca virágokkal volt körülfonva.

Treszka kisasszony abban a másodpercben Milfay mellett termett. Olivér egy darabig bizonytalankodva nézte a piros ruhás, szőke lányt, de miután felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.

Mondtam már valahol, hogy senki sem tudta oly hódolattal köszönteni a nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.

Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvai Treszka kisasszony, ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet, és egyáltalán ezért mozogtak a falevelek odafent a magosban, a borszkai tölgyeken.

Egy másodpercre körülvillantotta a szemét.

Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka előtt.

– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?

Milfay könnyed mozdulatot tett.203

– Ott vannak barátom pálcáján. Alexandrovics, gyere ide.

Istenem, a muszka herceg is Treszka kisasszony előtt állott, bölényfejével és rézvörös arcával. Ó, milyen érdekes az ilyen északi férfi. „Szent Lajos unokája” néhány perc múlva csatlakozott.

Treszka, bár belül dobogott a szíve, az esetleges balsikertől remegve, biztos hangon kezelte az urakat.

– Jöjjenek, megmutatom a publikumot.

A cár unokaöccse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:

– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette somfordáló, monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre asztalról?

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és továbbsietett.

– Tévedés – mondta sziszegve, pár lépéssel tovább, és suhintott lovaglóvesszőjével.

(Egy negyedóra múlva magához tért, és két barátjával kihívatta a herceget. Livinszky megrázta sörényes fejét. „Nem – mondta egykedvűen –, eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kíváncsi rá.”)

Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy nyomban bal oldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen. Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a megjegyzése:

– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!

– Mikor kezdődik a tánc? – kérdezte Milfay.

Treszka hosszasan Olivérre nézett:

– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön táncolni?

– Én nem szoktam táncolni – felelt Olivér –, de szeretném látni magát táncolni.

A szőke leány kérdőleg pillantott a hercegre. De az komoran elfordította a fejét.

Milfay közbeszólt:

– Majd egy négyest Xypszy fog táncolni önnel.

A baronet kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.

– Ó, hisz én se vagyok valami szenvedélyes táncos – mondá gyorsan Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncnál. Csak azzal táncolok,204 akivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrefordulva, a terem sarkában, a cigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…

Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt, mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszínben közelgett.

– Kedvesem – kiáltott rá Treszkára, bármilyen huncutsággal kerülte Treszka e pillantást. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!

És már átölelte Treszkát a Felvidék egykori legszebb asszonya.

– Ó, te cudar! – mormogta félhalkan Treszka.

Az urak bemutatkoztak.

– Xypszy! – kiáltott fel a Felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. – A legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán húga volt, báró úr.

Xypszy baronet, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának, nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon megszólalt:

– Nem, asszonyom, húgom nincs. Az csak anyám lehetett.

Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből, és a fonnyadt baronet mindent megértett.

– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor herceg. – Nem értem, hová lett ez az ember?

– Ki hozta kocsiján? – kérdezte Milfay.

Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar, gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is megcsóválta akkor a fejét:

– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!

A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony, miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót – pompás cipője, harisnyája és fűzője volt –, azzal mulattatta magát, hogy a ráncokat olvasta össze barátnője arcán. Míg az egykori szépasszony szemmel láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú cipőjén, valamint azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak, és a szél libegtette piros ruháját. „Ez már szemérmetlenség” – gondolta Bájiné, és megvetéssel mérte végig Treszkát. Amire Treszka gúnyos mosollyal felelt, és miután205 a Bájiné cipőjének az orrát megnézte, így szólt hirtelen a kedves Xypszy-hez:

– Ha akarja, a virágok táncát is együtt táncolhatjuk.

– Mi az?

– A hölgyek választják meg táncosukat, és ezt egy virág átnyújtásával jelzik, ezért virágok tánca.

– Ravasz dolog – felelt Xypszy baronet. – Hiszen akkor életveszedelmes az itteni tartózkodás.

Milfay nyomatékosan monda:

– Az idősebb urak úgysem sok vizet zavarnak már a táncolók között. A kisleányoknak való a tánc.

A Felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről, és gyorsan Milfaynak nyújtotta.

– Olivér, én magát kitüntetem.

Milfay meghajolt:

– Asszonyom, ha táncolnék, csupán kegyeddel táncolnék!

– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a cár unokaöccse. – Még megették a medvék… Amilyen szerencsések vagyunk – tette hozzá félhangon.

Ebben a percben felbukkant Izidor keselyűképe a messziségben. A gyári tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az úri publikum közé, és hátrafelé taszigálták. A herceg azonban gyorsan kiszabadította, és megveregette az öreg férfiú vállát, aki futólépésben tette meg az utat Margitvárról Borszkára.

– Üljön le, Izidor, parancsoljon, ami jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt az urat! – kiáltotta a herceg a publikum közé.

Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb, óriási csokrával, és Livinszky bölényszeme egy másodpercre megakadt a tanító hosszú, sovány alakján.

– Igenis – felelt ugyanezért Kricsfalvi, és már barátságosan közelgett Izidorhoz.

– Én vagyok itt a főrendező – kezdte nyájas mosollyal. – Nos, hogy tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.

Izidor vállat vont:

– Akasztás, táncmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben. Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni, hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.206

Kricsfalvi igazolta magát:

– Mi itt táncolni gyülekeztünk össze!

Izidor megvetőleg legyintett:

– Maguk! Maguk csinálhatnak, amit akarnak, semmi közöm hozzá, sem nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vízbe! De az én uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő. Felállítani a kártyaasztalt ott, az árnyékos lugasban. Svájci és francia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy jóravaló markőr?

Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen, hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott utána a levegőben.

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan pozícióba jutni, hogy Milfay Olivér szívesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el együtt.

A margitvári vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg, és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet hozatott, nagy darab jeget a fehérnek, míg a champagner-palackokat apróra tört jégbe ültette. Livinszky herceg közelében helyezte el a pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot csúsztatta, amelyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat elhessegette a pompásan terített asztaltól, és kezét hátrafonva őrködött a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak asztala.

Csupán az zavarta meg a cirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet foglalt az asztalnál, mégpedig az asztalfőn, amelyet a hatvanéves hercegnek kellett volna elfoglalnia.

Ördöngös pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.

Amíg az asztalkendőket kicserélte, és a sportlap szélét gyöngéden kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:

– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?

Milfay nevetve csóválta meg a fejét.

Izidor tehát a herceget, majd Xypszy baronetet vette szemügyre, és miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.207

Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszínű arca, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte, hogy mindent elért, amit az élettől, a borszkai majálistól, leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első hölgy a fürdőhelyen, és e percben tán azt sem bánta volna, ha a grófok, hercegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg mindenki a vármegyében.

– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt – rebegte szinte önfeledten –, azért nem érzem jól magam a parasztok között.

Milfay Olivér erre olyan udvariasan, amint csupán orfeumi dámákkal szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:

– Vörös borral parancsolja a pezsgőt vagy pedig tisztán?

Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran mondta:

– Csak úgy, amint az urak isszák.

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél. Medocból, Pommeryből és hollandi pálinkából hirtelen színültig megtöltött egy poharat, és ezüsttálcán Treszka kisasszony elébe állította.

Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig várakozólag megállott Treszka háta mögött, amint keveréke hatását várta.

A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, és a szempillája sem mozdult.

„Hm” – gondolta magában Milfay.

Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár után nyúlt.

– Köszönöm, már nem iszom – felelt Treszka, és lassan felpirult az arca. A halántéka kitüzesedett. És a szíve hevesen dobogott. A bor megtette hatását.

Treszka kóválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.

Izidor mozdulatlan arccal állott az urak háta mögött.

– Estig ez se fog alkalmatlankodni – mondta félhangon. – Addig eltart, míg kialussza magát!208

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem