2 Az asszonylaki amazonok
2
Az asszonylaki amazonok
Az asszonylaki amazonok
Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós, több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Zsenijét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt.
Egy napon betoppant Margitvárra, ahol az azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, amelyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronet fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamzellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.
Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba, és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfúvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával, négyszáz esztendő előtt.
A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, ahol egy mór hercegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az „Aranygolyó”-nál megállíttassa kocsiját…
– Mindent tudok! – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohasem tudtam szabadulni tőle. Ezentúl francia pezsgővel kínálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné, Milfay?
Olivér vállat vont.
– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat?
Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból – vígan kiáltotta:
– Higgyétek el, urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak.
Livinszky, minden köteles tisztelet mellett, akkorát ásított, amilyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, amely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronet bólongatott209 helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte:
– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, amelynek a színe szebb, mint a márványé, és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, amelynek törzsét aranyos pihék díszítik, amelyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, amely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, amíg a hullámok elborítják…
– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr.
Miklós gróf vállat vont:
– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert vagy koldussá. Engem szívesebben juttatnának koldusbotra, mint hogy költővé tesznek.
Xypszy baronet felsóhajtott:
– Ó, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.
Milfay nyugodtan közbeszólt:
– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, akik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, akik predesztinálva vannak a tönkrejutásra.
– Engem nem tesznek tönkre a nők – nevetett teli szájjal Miklós gróf. – Én bizony faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom őket. Fáj a szívem értük. De kifosztani mégsem engedem magam.
Milfay bólingatott, és tréfásan mondta:
– Magam is szeretném azt a nőt látni, aki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa, antik ékszereket, amelyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik.
Miklós gróf olyan jóízűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná.
Xypszy felsóhajtott:210
– Istenkém, ha valakit Merseházynak hívnak!… Kell ennél több a női szívek és kegyek elnyeréséhez?
– A mór hercegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégiscsak másképpen kellett meghódítanom – mondta igen komolyan Miklós gróf, és széles vállán megfeszült a kabát.
Milfay Olivér halkan nevetett:
– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.
– Tévedés – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a cipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.
Milfay elhallgatott, és a szivarfüstbe bámult.
– Treszka egy tisztességes lány – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki.
Milfay dúdolgatott:
– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréber-kisasszony. Azt hiszem, szívesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…
– És ártatlan maradna – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kisleánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhez adom.
Milfay bólongatott, és kissé elszomorodva mondá:
– Ha tudtam volna, bizonyára másképpen viselkedtem volna a kisasszonnyal szemben…
– Ezek a mi felvidéki tót lányaink – szólt Merseházy – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, aki kezét kinyújtja értük. És kacérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán, hipp-hopp, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kurucok, labancok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?211
A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf?
– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsony megyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg kastély, amelyet legutóbb a kegyes hercegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a hercegnő alapítványából. Férficselédség nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennénk az asszonylaki nőknek, és megostromolnánk a kastélyt?
– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését – felelt Milfay Olivér.
Livinszky herceg szolgálatkészen felelt:
– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, amit akarsz.
– Tíz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonnyal! – kiáltott fel Xypszy baronet. – Meg találok halni anélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd ujjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok ujja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.
– Bolond rajongó – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, ahol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.
– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér – szólt közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’ istennek, még messze van e kor), a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet, vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Táncosnők, szép kezű cigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, amikor az unokanővére, a finom Katinka, megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jó szagú kezével.
Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt.
– Olivér azt hiszi, hogy az „Aranygolyó” kasszíroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Istenuccse, nem mossa meg a kezét.212
Olivér vállat vont, és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronet, és az aranygolyóbeli kasszírosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.
A hadüzenet megtörtént.
Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet írt Asszonylakra, Hartleben Zsófia csillagkeresztes hölgynek, akivel hajdanában táncolt a Svarczenberg palotában. „Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll – seregem megáll Asszonylakán.”
Díszruhás várnagy vitte a pergament, és két huszár kísérte az üzenetvivőt.
Estére megjött Poroszkai uram a válasszal.
– Várjuk az ostromot – felelték a kastély hölgyei, és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, amelyet bizonyára saját kezűleg szedtek a kastély kertjében.
A málna ízes volt, és az üzenet fellelkesítette Miklóst.
– Van felvonójuk? – kérdezte a várnagyot.
– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hancúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, ahol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemesember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem bírni a kastélybeli fehérnéppel.
– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat.
– Magam is azt gondoltam – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik, a kulcsárnál.
– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.
Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégiscsak lenyomta az utolsó falatot, és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.
– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.
– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok – felelt Kertyik Pál, és széttörölte szárnyas bajszát.
Már kissé vénecske ember volt Kertyik, a rövidre nyírt haja deresedett, de a bajusza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, amelyre213 olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóujján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi armálisukra, mint maga a király.
– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf, és hátradőlt székén.
– Állva nem tudok beszélni – felelt Kertyik Pál.
– Hát üljön le – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.
Kertyik megállott leülés közben:
– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. Mi nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlenegy van Magyarországon, és az én vagyok. De Merseházy van elegendő.
A gróf jókedvűen nevetett:
– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kíváncsiság. Kertyik még egyszer körüljáratta gömbölyű szemét, és így kezdte:
– A hercegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt percem. Egyetlen nemesember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, aki napközben, unalmában, már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az éppen a bolond dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágoskertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán, mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal bírni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utcán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, amiből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már írtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláírást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, amikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…
Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.
– Boszorkányok?
– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, hogy azok sírva fakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellérgyereket.214
– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?
Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.
– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképpen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden huncut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva, így aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ráncokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. Amíg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszínűek, mintha bérmálásra készülnének.
Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép, hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette.
– Holnap útra kelünk, és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.
Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.
– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent.
De hát Kertyik uramra senki sem hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra.
– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mint ha a tömjén illata a mósusszal keveredik.
– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében.
A nagy, szürke automobil pöfögve szaladt végig az országúton. Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a cigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.
Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, ahol a zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szüzek dicsérték215 itt hajdanán az eget. A nagy, faragott köveken kényelmes ülés kínálkozott.
– Éjjel énekelnek a kísértetek – mondta Kertyik Pál –, kár, hogy nem akkor jöttünk.
Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.
Franciás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, amilyen kastélyok frank földön találódtak, amíg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti tornyon a hercegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.
Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehér kötényes kulcsárnő lépett ki a kapun.
– Itt van gróf Merseházy – mondta Kertyik.
A kulcsárné kezet csókolt a grófnak.
– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr – mondta –, de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat.
– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégiscsak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, ahol már nyitva volt a kis, falba vésett ajtó, amelyet olyan cifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, akiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, hercegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, amelyet teljesen befutott a lonc.
– Maradjon hátra – mondta Merseházy Kertyik uramnak, amire az nagyon csodálkozott.
Régi rózsafák töltötték meg a versailles-i mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, amely bíbor szőnyeggel volt beborítva, és hátában a Svarczenberg címer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos, barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arca oly gyöngéd és finom volt, mint azon a pasztellképeken látható női arcképek, amelyeket apró virágokkal díszített bőrtokban a szívük felett viseltek az ábrándos lovagok a harmincas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt, és a szemöldöke hosszan ívelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apácás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen.216
– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?
Miklós gróf felkacagott.
– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni, és ön már az első lépésnél lefegyverez?
– Kit akar megostromolni?
– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt! – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, akitől ön gyakran olvashatott a Jockey című lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb teniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem, házi zenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához.
– Miikának migrénje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni megyek, amint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon.
Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehér kesztyűs kezét.
– Ígérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nemigen szoktam valcerezni – emlékszik a kálikó-táncestélyre? –, barátom, Xypszy baronet mestere a táncnak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.
– A gróf nagyon kegyes – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény, elátkozott nőkhöz.
Miklós gróf csak percekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel.
– Hát egy óra múlva ott legyenek – mondta, és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától.
Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, akit valahonnan ismert. Az egykori vörös hajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arccal, mint a cukrászsütemény, az ablakban könyökölt, és szivarjából a füstöt fújta.
A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.
– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van cigány?
Merseházy jókedvűen intett.
– Hisz azért jöttünk, hogy megtáncoltassuk magát.
– No, majd meglátom – felelt Milka, és kövéres kezével egy rózsát217 dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd táncolok én helyette!
A gróf tovább ballagott, és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát – talán Badenbadenből, ahol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, ahol az árva gyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál, az erkélyről egy tarka kendős hölgy kihajolt, és bodros, szőke fejét olyan kíváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt.
– Remélem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon, és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magasból.
– Hogyne! – kiáltotta Merseházy. – Ahányan vannak, mind eljöhetnek.
Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!
– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket! – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, ahogyan én mulatni fogok.
„Mennyi hóbortos vénasszony – gondolta magában Miklós gróf, amint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!”
Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajuszú férfiú lihegve futott utána.
– Tessék visszajönni! – kiáltotta messziről. – A grófnét elfelejtette meghívni.
– Miféle grófnét?
– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt éppen, azért nem bújhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.
Miklós gróf bosszúsan megállott.
– Hány esztendős az a mama?
Kertyik diadalmasan kiáltotta:
– Legalább száz.
– Hát akkor maradjon otthon.
Kertyik Pál a kellemetlen hírrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.
Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen elballagott.218 Hangyákat nézett az erdei úton, ismeretlen céljaik felé haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le, és a kabátjára tűzte, majd egy olasz románc jutott az eszébe, amit halkan dúdolgatott.
„Nem érdemes élni” – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat megpillantotta, hogy a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, amint erre alkalom kínálkozott.
Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak ismerősen felemelték fejüket a Merseházyak láttára.
„Nem érdemes élni” – gondolta újólag Csallóköz ura, és fatuskót keresett az erdőben, ahol olyan szomorúan leült, amilyen szomorú még sohasem volt életében.
Búsan nézett a bokrok közé, és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a nők, hogy nem öltöznek fel eprészleánykának, midőn egy nagyúr unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszú szakállú barát, és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánnyal!
A faleveleket csendes szél simogatta, és a sűrűségen bepillantott az égboltozat kék szeme.
Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe, pedig nemigen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, amint a monogramját egy hímzett kendőben egyszer látta, valamiképpen egy pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.
Sípot vett elő és belefújt.
Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, gondolt arra, hogy tulajdonképpen mit akar.
– Menjen az automobil Borszkára, a Treszka kisasszonyért – adta ki a parancsot.
A várnagy elsietett. Egy perc múlva már a völgyi úton hangzott fel az automobil ismerős tülkölése.
„Vajon eljön-e Treszka?” – gondolta magában, és valami furcsa melegséggel gondolt a szegény leányra, akinek minden ambíciója abban merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.
Később újra elkeseredett, és búskomoly gondolatai súlya alatt lecsüggesztette a fejét.219
Milfay Olivér megérintette a vállát.
– Itt vannak az amazonok! Téged keresnek mindenütt.
– Akasszák fel magukat! – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy meghívtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?
– Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.
– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba jöhettek, és hagyjanak nekem békét.
Olivér vállat vont. Unottan mormogta:
– Azt hiszem, táncolni akarnak.
Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.
– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf, kimustrált, öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még alkalmatlanságot is szereznek.
– Nem is olyan vének – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet csókoltál már, A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a fatuskóról.
Miklós gróf felfigyelt:
– Azt hiszed, hogy érdemes?
Milfay lefelé fordította a tenyerét.
– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a kínai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, akik szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos, finom, elegáns alapítványi hölgy, aki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy tiszta és érintetlen életet él.
– Ostobaság. Milyen a harisnyája?
Milfay szakértelemmel felelt:
– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, akik csaknem szobalányi, társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig finomabb, mint a főhercegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így van.
– Beszélj, Milfay!
Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:
– Te ezt éppen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?
– Az alsószoknya-teóriákat még nem hallottam.
Milfay elnevette magát.220
– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérneműje lehet gyűrődott, de a komorna inge megvakít.
– Bolond vagy, Milfay – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról, és megrázta a vállát.
– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem! – kiáltott fel teli tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már meghalt Csokonai, most verseket írhatna nekünk itt az erdőben. És a Treszka fehérneműjéről mi a véleményed?
Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.
– Azt hiszem, nem mindig kifogástalan – mormogta.
– Holott éppen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy megöleljék őket!
Olivér végtelen nyugalommal legyintett.
– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A múltkoriban összeszámláltam. Nyolcszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó ismeretségem. Hát még amelyekre már nem emlékszem, holott a memóriám rendben van!
– Volt közöttük Treszka nevű?
– Az nem volt – felelt Milfay, és könnyedén megremegett az ajka.
A fűre bíborpiros térítőket helyeztek, és az asszonylaki dámák fehér ruháikban, nagy szalmakalapjaikban, meglehetős festői helyzetben voltak láthatók. Középen Xypszy baronet ült, és egy ófrancia verset szavalt. Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy kacagott, hogy a könnyei kicsordultak.
– Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszul.
Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, amint a hervadt dámák között a trubadúr szerelmeit és keserveit előadta.
Miklós gróf a cipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a legjobb cipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű kesztyűbőr, és a magos francia sarok művészsuszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán egy csík látszott, de az éppen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf magában igazat adjon Olivérnek.
– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, amely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Remélem, barátaim kitesznek magukért!221
A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat, és Xypszyhez fordult:
– És ki írta ezen költeményt?
A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott, és a gróf karjába kapaszkodott.
– Jöjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugye, az erdő is a magáé? Itt egyáltalán minden a magáé?
Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparírozni. Milka a karján volt, és az epedő szemű Henriette is készülődött, hogy az urak közül nyakon csípjen valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriette-nek felkínálni.
– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, amelynek csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez, vagy gyermekhez jutnak.
Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:
– Szeretném én azt a képet látni.
Míg Henriette lágyan fuvolázott:
– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Máriapócson magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.
– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, akinek egyébként sem tetszett, hogy Henriette megbontja a gróffal való csevegést.
Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta érdeklődni.
– Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.
Henriette nagyszerűen ámult epekedő tekintetével, és a gróf jeladása már későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való mozdulatát észrevette volna, Henriette elhagyta a zászlót a muszka kedvéért, és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.
– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: – De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kíváncsi. Csak ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már rettenetes, amit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadásszal, aki La-fontaine-meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.
– A kegyelmes Svarczenberg hercegnő kérésére intézkedett így az222 uradalom – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A hercegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.
– A hercegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, aki a grófnénak hajlandó mesélni…
– Honnan ismerjük mi egymást?
Milka sértődötten lépett hátra:
– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen úrral sétálok az erdőben?
– Korántsem. Bizonyosan ismerem.
Milka felemelte a mutatóujját.
– Nos, figyeljen! Emlékszik Duci grófra?…
Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:
– Rendben van, most már emlékszem.
– Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!
– Természetesen.
– Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.
Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.
– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, aki bánkódni szokott valami után. Nincs rá szüksége.
– De hiszen magáról van szó, Merseházy.
Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:
– Nos, és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet bármire?
– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta bosszúsan Tóváry Milka. – Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban megbecsülném azokat a pompás leventéket, akik egykor oroszlánketrecbe ugrottak kesztyűmért.
A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert szentasszony ült ott, kék palástban, és körülötte apró angyalok repkedtek karikában.
Milka összetette a kezét:
– Szentasszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy gyereket – mondta komoly áhítattal.
– Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.
– Bár lenne! – felelt Milka komikus bánattal.
– Minek volna magának a gyerek?223
Tóváry kisasszony búsan vállat vont:
– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna, és fehér köpenyegben járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a trónusnak van igazi fényessége. Önök, mágnások, mind elbújhatnak a címerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák főhercegasszony tartott a keresztvíz alá!
Miklós jókedvűen bólintott.
– Szép dolog. Magam is tisztelem a főhercegnőket, amíg fiatalok. Szent nevük van, és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grabenen! Ezt a tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, aki mindenekelőtt jó gazdasszony volt.
– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka, és vörhenyes haját megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve, olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!
A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.
– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Remélem, kitettek magukért a szakácsai?
– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se hibázta el a dolgát.
Milka legyintett:
– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknek és vén lordoknak főzött! Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.
– Esküszöm.
– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki diák a papnéba. Én meg fittyet hányok magának.
Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.
– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes leszek, magának adom a szentvéri kastélyomat!
– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan, és piros napernyője hegyével három kabalisztikus jelt írt az erdő homokjába. Világos, nagy szemével a gróf arcába nézett:
– Csak egyféleképpen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben felköszön az ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén224 piros csákóban lovagol, és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a huszártrombitán!
Miklós gróf nevetett a dalmos, fehér ruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette, ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább válaszolhatott ő is.
– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok barátnak, nem leszek huszár.
– Az ördög bújjék magába, Merseházy – mormogta víg nevetéssel Milka –, hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemen hordtam. Mennyit elővettem, milyen szamár voltam!
– Azt hiszem, most is elővenné!
– Ugye? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rossz, csak mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nerói ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi képes újság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára Rohan herceg kérte meg a kezét… Persze, a levelet mi hamisítottuk!
– És Hartleben Zsófia?
– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik a szürke szemű szfinxről. Nos, hát Zsofka sem szfinx, barátom. Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kaució nincs, szerelem sincs. A tiszt Klagenfurtban szolgál, és jelenleg egy kalaposnő a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arcképéhez.
– Ördögi – mormogta Miklós.
– Igen ám, de a tiszt mellett szívesen boldogítana másokat is szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket, hogyan bírják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, akik nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.
– És Henriette?
Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe: – Hisztérika. Ne beszéljünk erről.
Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriette és a muszka hiányzott. Amint később kiderült, Henriette rávette Livinszkyt, hogy egy fába225 vésse a nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronet láthatólag megtalálta azt az úridámát, akinek keze olyan finom és tiszta volt, amilyent kívánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett, és midőn a hangászok rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.
Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebéd utánra, ha máris feladták a várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki hölgyek, mint ez elhagyatott, férfi nélküli magányukból nyilván következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen. Mármost, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem volt egészen helyénvaló.
Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a női fegyverek elől.
Milka odasúgta a grófnak:
– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankolikus, később közveszélyes lesz.
Miklós nagyszerűt nevetett.
– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.
– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A horgas orrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.
– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöld vadász!
Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palackokra, és a fehér kesztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös lett az arca, és a szeme könnybe borult.
Milka volt a szomszédja, és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.
– Aki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr. Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait! Lajos király részeg fővel házasodott.
– Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.226
– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre, kilenc gombja, találta, anélkül hogy a kezét kellett volna kinyújtania. De ha egyszer lányom lesz: színésznőnek nevelem. A színésznő a legboldogabb lény a teremtésben. Aranytálcán kínálják neki a szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, aki a nézőtéren megjelen.
Henriette most élesen, hosszan kacagott, mert a muszka megcsippentette a karját.
– Bontsunk asztalt – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem lesz. Henriette, ne igyál!
Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durcásan rázta meg a fejét:
– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgysem te tetszel neki – kiáltotta nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.
– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, aki látszólag halálos elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.
– Akiért az automobil elment! – vágta ki Henriette, és mintha a világ legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kacagással hátradőlt a füvön.
(Livinszky természetesen a segítségére sietett.)
– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.
Miklós gróf megrázkódott:
– No, lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne beszélhessenek velem.
– Valami hölgyet hívott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló szemmel Milka.
– Úrnőm, minden kívánsága parancs – felelt Merseházy gőgösen, mert ismét olyan volt a hangulata –, ámde ezen a darab földön és még nyolcvanezer holdon én rendelkezem.
Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arcát, megelégedetten nevetett, és lovagja karjára támaszkodva visszatért a nagy fához, hogy a betűket tovább véssék a fa kérgébe.
Zsófia, bár titkon figyelte a grófot, és nem puszta véletlenségből mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott, és búsan könyökére hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet – kezébe vegye.
A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott,227 és hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete, mintha versenylovak futását kísérné figyelemmel a cél előtt. Milka teletöltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre loccsantotta.
– Arra, akit az autó hoz.
A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.
– Ostoba teremtés – dörmögte Milka, és most már megivott egy pohárral. – Csaknem elrontotta a jókedvemet.
A sofőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé, és valamit a fülébe súgott.
Miklós gróf először nagyot kacagott, aztán elkomolyodva intett Milfaynak.
– Gyere, Olivér.
– Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.
– Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!
– Tegye bolonddá az öregapját. Mégiscsak nő van ebben a dologban – pattogott Milka.
Miklós Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy olyan gyorsan haladjanak, amint csak lehetséges. A szürke automobil, mint egy nagy dongó, vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.
– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta Miklós gróf.
Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték, hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi gyorsvonattal.
A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta meg az arcukat.
Az automobil egy másodperc múlva megállott a sétatér közepén.
Kíváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.
– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, aki valamely különös okból ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.
A kis fürdőház árnyékos teraszán le volt eresztve a zöld zsalugáter. Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arccal lépett a gróf elé, és ősz fejét kezére hajtotta.
– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – Ahelyett hogy elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a szobába, és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.228
– Ejnye, a kutyateremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.
Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg várnaggyal maradt.
– Valami rossz hír lehetett szegénynek az a majális! Mert hiú ez a leány, kérem, hiú, mint egy hercegnő.
Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő Treszka fejét.
– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy szeretem, hát miért akart megszomorítani!
A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:
– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni, és ott maradt az asszonyokkal?
Miklós gróf merőn a leány arcába nézett.
Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szívéből. A leány dús, szőke haja kezére omlott, és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét.
Egy másodpercig visszafojtott lélegzettel állott.
Aztán mélyen felsóhajtott:
– Milfay odakünn van. Majd beküldőm – mondta tompa hangon, és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából.
Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét, és Milfay vállára tette a kezét:
– Olivér, szereted te Treszkát?
Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.
– Azt hiszem: igen.
– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Ereggy be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, amit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram meg a hozzátartozó földeket. Megígértem – valakinek.
(1913)
