Az álmok nem hazudnak
Az álmok nem hazudnak
Péter Pál a temetésen karonfogva vezette Szekszti kisasszonyt az anyja koporsója után. Péter Pál csinos, barna ember volt, azonkívül megfelelő tekintélyt is élvezett mint a tehetős Radics Mária unokája és valószínűleg általános örököse.
– Mind a ketten jól járnak egymással – mondták a palotaiak, midőn a sírdogálást abbahagyták özvegy Szeksztiné, született Lehőcz Anna sírhalma felett. – Még Radics is rájuk hagyja a szőlőjét – tették hozzá, s így a fiatal pár sorsa körülbelül el volt intézve. Kérdés, hogy bevárják-e a hosszú gyászévet.
A temetés után tort rendezett Radics János, amely a késő esti órákig274 tartott. A toron részt vett a tanító, egy mellbeteg külsejű fiatalember, olyan savószínű bajusszal, amilyen a fiatal, falusi tanítóknak szokott lenni (tán a bajusz árulja el, hogy sokat koplalt idáig), Frühercz főtisztelendő úr, akivel sokat évődött Radics János azon, hogy neki milyen helye lesz a másvilágon, és természetesen az életvidám színészpár. A hölgyek (a színésznő kivételével) hamarosan visszavonultak, Szekszti kisasszony a Péter Pál szobáját foglalta el, míg a vendég a kerti házban foglalt helyet. A forradalom után egy lengyel menekült tíz évig lakott a kerti házban, pedig herceg volt az istenadta. Péter Pál is meglehet benne.
A palotaiak másnap azt beszélték, hogy Hetykei T. Kamilla a halotti toron mindenáron énekelni akart, de Frühercz főtisztelendő úr megakadályozta. Valamint azt is beszélték, hogy Juhász Lajos, a helybeli tanító keményen összetűzött a Szekszti kisasszony miatt Péter Pállal.
Mindezekből azonban egy szó sem volt igaz. Csak a falusi fantázia kombinálja úgy a dolgokat, amint azoknak történni kellett volna. Nem mindig ostobák a falusi emberek, különösen a maguk kis dolgait látják el pontosan. Hiszen Kamilla valóban azért kereste a társas összejöveteleket, hogy néha énekeljen, míg Juhász tanító úr köztudomás szerint két esztendeje szerelmes Szekszti kisasszonyba, mert a fiatal tanítók mindig a falu első hölgyébe szerelmesek.
A tornak vége volt, Hetykei Gábor a kapuban felköszöntötte Radics uramat, de úgy, hogy senki se hallja:
– Te vén gazember uzsorás – mondta a nagyothallónak. – A boroddal éppen úgy fösvénykedsz, mint a pénzeddel. A lábaidnál fogva ráncigáljanak a pokolba az ördögök. Szervusz, János.
Péter Pál elfoglalta szállását a kerti házban. Az bizony nagyon szomorú kvártély volt. A lengyel herceg, aki ötven-egynéhány év előtt benne lakott, nem sok gondot fordított a lakás rendben tartására. Tán nem is akart állandóan itt maradni? Az ágy három lábon állott, míg a falitükörből egy halálfő vigyorgott Péter Pálra, midőn belenézett. A sarokban a padló nagyot reccsent, és csaknem leszakadt Péter Pál alatt. A vendég, miután utánanézett a dolognak, azt tapasztalta, hogy odalent mély verem van. Tán a lengyel ásta vagy a rókák, amelyek az erdőből idáig bebátorkodtak. A falak nedvesek voltak, és egy muszka sapkás úr arcképe volt a ház fődísze. A muszka sapkás az ágy felett függött, és köréje zöld krétával babérlombot rajzolt az előbbi lakó. Azonkívül versek voltak a falra írva, mint a börtönökben. Radics János, hogy a lakás sivárságán enyhítsen, a nagy kőkorsóban bort készített éjszakára a vendégnek.275
Mirabeau szavai voltak az ajtó szemöldökfájára írva, ahol a három királyok neve szokott lenni. „A forradalom körülutazza a világot!” – írta fel a lengyel egykoron, s miután senki sem nyúlt hozzá, minden a régiben maradt.
Csupán az ablak- és ajtózárak voltak rendben. Radics János passzionátus lakatos volt. Ha tőle függött volna, minden ajtóra egy tucat lakatot akaszt. A kerti ház ajtaján három tolóretesz is volt. Igaz, hogy csak belül. A rab önmagát zárhatta be.
Itt nem maradok – gondolta Péter Pál. – Adamovics sem maradt volna, hiszen ez távol áll minden szállodai kényelemtől.
Azonkívül gondolkozni is akart az eseményeken, amelyek vele az utóbbi napokban történtek. Tíz év alatt nem élt annyi eseményt (véleménye szerint), mint a legutolsó három nap alatt.
A kert alatt elszökött a házból, és egy darabig a kis ér partján ballagott a falusi kertek alatt.
A hold már magasan járt, és enyhe, mozdulatlan volt az éjszaka, mintha valóban arra volna rendelve, hogy ebben az időben minden ember álmodjon a földön. Itt-ott egy kis csillag ragyogott, és a felhők enyhén fodrosak voltak, mint a régi költeményekben. A kis ér alig hallhatólag susogott a kert alatt, míg messziről a Bakony zúgott. A lágy dombvidék, a völgyek, fátyol alá bújtak. Ki tudja, tán most történik tényleg az a csoda, hogy a völgyben a szarkalábból levente lesz, és a vadrózsabokorból királykisasszony? Hisz a mesék nem születtek ok nélkül.
Péter Pál (Adamovics Pál módjára) eleinte életen, halálon gondolkozott. Minek él ő? És egyszer bizonyosan meghal, mint az az öreg asszonyság, akit délután sírba tettek. Majd, mint egy zsongító, lágy simogatás, a Szekszti kisasszony alakja suhant a szeme elébe. A szavának egyszerűsége bizonyára szívbeli egyszerűségének a mása. Ez a leány tán nem is tud rosszat gondolni, tenni még kevésbé. Milyen furcsa, hogy ilyen leányok is vannak a világon!
A kertek alól kikanyarodva, egyszerre abban az utcácskában találta magát, ahol a vén házak olyan alattomosan húzódnak meg, mintha azt akarnák, hogy az idő ne vegye őket észre.
A kavicsok ijedten roppantak meg a talpa alatt, mintha éjjeli álmukból költötte volna fel a táj e kis vándorait, amelyek bizonyára éppen úgy vándorolnak a hóval és esővel egyik helyről a másikra, mint az emberek.
– Hohó! Hogy került ide? – kérdezte egy kellemetes asszonyhang a sötétben Péter Pált.276
Péter Pál körülnézett. A szeme lassan megszokta az idegen tájakat. Ez itt a színészék udvara (vajon folyik-e a színházi előadás odabent a házfalon?), és a ház előtt a kis kőpadon Kamilla ül, hárászkendő van a vállára borítva, és bodros haját borzolja az esti szél.
– Jó estét! Sétáltam. Mindig sétálni szoktam este – felelt Péter Pál. És vakmerően még hozzátette: – Az igen egészséges dolog.
– Én nem szoktam sétálni – felelt a színésznő fojtott, nevető hangon, mint általában szokása volt, ha férfiakkal beszélt. – Én néha itt üldögélni szoktam, és elgondolkozom múlton és jövendőn.
A lábát egymásra vetette, a fél karjára támasztotta az állát, mintha most is tűnődne valamin. Kis szünetet tartott.
– Mondja, Péter Pál úr, igazán annyira tetszik magának a Juditka? – kérdezte hirtelen.
Péter Pál Adamovics úrra gondolt, és az ő modorában felelt:
– Szép és kedves teremtés. Vajon kinek ne tetszene egy egészséges, fiatal leány?
– Üljön ide mellém – mondta hirtelen felmelegedve Trudai Kamilla. – Azt már régen észrevettem, hogy én nem tetszem magának, hát bátran beszélgethetünk. Mondja, kérem, nem találja, hogy Szekszti kisasszonynak kissé nagy az orra? Én nem vagyok babonás nő, de sokszor tapasztaltam az életben, hogy a nagy orrú nők nem hoznak szerencsét a férfiaknak. Legjobb az olyan orr, mint az enyém…
Hirtelen nevetni kezdett Kamilla. Turbékolva, halkan, fojtottan kacagott, mintha a színfalak mögött állana, és vetélytársnőjét szeretné megzavarni a színpadon.
– Szekszti kisasszonynak igen nemes metszésű orra van – felelt komolyan Péter Pál.
– Kis falusi liba – sietett közbevágni Kamilla. – Érthetetlen, mint szeretnek a férfiak teljesen zöld, olykor ostobácska, tudatlan, félszeg leányokba? A leányok többnyire buták, roppant komolyan vesznek minden szót. Ha egy szerelmes, fiatal leánynak azt mondja ön, hogy a fekete fehér, azt is elhiszi önnek. Csak az öntudatos, érett, komoly nő ér valamit! Abban találhatja gyönyörűségét egy igazi férfi. Különben nem is ezt akartam mondani. Az élet véletlenségek játéka. Mi most véletlenül találkoztunk. És véletlenül holnap a reggeli vonattal egy barátnőm érkezik hozzám. Két hétig szándékozik itt maradni. Milyen nagyszerű lett volna, ha mi négyesben, a francia quadrille módjára szórakozunk, mulatunk,277 jól töltjük az időt, mint vidám, okos emberekhez illik, akik csupán azért nem szomorkodnak, mert nem érdemes a világon semmin se búsulni!
Kamilla igen gyorsan beszélt, mint aki túl akar már lenni az egész dolgon.
– Olvasta ön Nietzschét? Nincs a világon sem bűn, sem erény – folytatta a színésznő. – Azok a legokosabb emberek, akik azt cselekszik mindig, ami jólesik. A többi mellékes. Jól, boldogan és lehetőleg vidáman kell élni, uram. Az ördög úgyis elviszi az embert, akár sír, akár nevet.
Péter Pál még mindig igen komolyan és szertartásosan ült, mint aki szerfölött csodálkozik azon, hogy ilyen furcsa társaságba keveredett. Előkelőbbnek tartotta magát, mint Trudai Kamilla? Lehetséges. Mióta Palotára került, ahol a nagyanyját általában tisztelték a falusiak, Péter Pál (az „Arany Golyó” egykori remetéje) úgy látta, hogy lehet előkelő is az ember! Azonkívül Adamovics Pál is szeretett hivatkozni barátaira, balkáni királyokra és felkelő vezérekre, amikor kieresztette válla közül nyakát, hol rendszerint tartotta.
– Asszonyom – mondta Péter Pál némi habozás után –, minden ember úgy él, ahogy tud. Azt vélem, hogy vele születik az emberrel némely dolgoknak a szeretete vagy nemszeretemje. Én például az arisztokratikus magányt, csöndes garsonszállásomat az Andrássy út villanegyedén többre becsülöm a világ minden mulatságánál. Szeretem a finom műkincseket, ritka könyveket…
– És a falusi kisleányokat! – nevetett Trudai Kamilla. – Kérem, ne folytassa. Volt egy ismerősöm, egy valóságos herceg. Egyszer azt parancsoltam neki, hogy négykézláb sétáljon a szobában. Sétált. Holott napközben tábornok volt az osztrák hadseregben. Nagyon nehéz egy ilyen nőnek imponálni, uracskám. Kegyed tehát nem kíváncsi barátnőmre?
– A legnagyobb mértékben! – felelt némi zavarral Péter Pál.
– Tudja, fiam – kezdte anyáskodó hangon az egykori színésznő –, mi majd meg fogjuk egymást érteni. Énelőttem ritka férfinak van titka. Maga elveszi Szekszti kisasszonyt; mert a nagyanyja is azt akarja. Az öregasszonynak van némi vagyona, a leánynak is, habár a kettő együtt nem tesz ki annyit, mint amennyit én kalapra elköltöttem életemben. Bizonyára igen boldogok lesznek mind a ketten. Habár én akkor voltam a legboldogabb életemben, amikor kezdő koromban kompon keltünk át a társulattal a zajló Tiszán egyik városból a másikba pályázván, a lábaimnál egy színész térdepelt, aki folyton arra kért, hogy értem a zajló folyamba278 vethesse magát… Mért voltam boldog? Már nem tudom. Aminthogy az ember nagyon ritkán tudja, hogy miért volt boldog vagy boldogtalan. Idegrendszer kérdése az egész.
Péter Pál igen komolyan hallgatott. Nem, őt nem daloltatja meg a boszorkány Kamilla, mint a nagyanyját. Adamovics Pál is csupán férfitársaságban, zordon hajóskapitányok között engedett jókedvének. Egyébként tiszteletet és tekintélyt érdemlő férfiú volt. És egyetlenegyszer fordult elő, hogy a zimonyi pályaudvar üvegtetején egy cifra szobalány után lábujjhegyen végigment belgrádi laptudósító korában. Az üvegfedél egy helyen leszakadt, és Adamovics Pál a gyorsvonat lokomotívja elé esett. Szerencsére éppen megállott a lokomotív. Különben még életét veszíti egy szobalány miatt!
Ilyenféle gondolatok jártak Péter Pál fejében, mialatt a holdfényes éjben Kamilla mellett helyet foglalt a kőpadon.
– Még csak annyit, tisztelt barátom – mondta az egykori színésznő –, a barátnőm neve Fátyol Erzsi. Természetesen színésznő. Most pedig, jó éjszakát.
Az asszony, mint egy kalandról hazatérő macska, szinte nesztelenül surrant be a házba, míg Péter Pál jó darabig bámulta a holdat és a holddal járó rejtelmes fellegeket. Az élet egyszerre igen különös valaminek tűnt fel előtte. Fátyol Erzsi, Szekszti Judit… Istenem, mégiscsak furcsák a nők. Talán még Kamillának is illett volna kezet csókolni, midőn melegen megszorította a kezét?
Hazaballagott, és miután többször elolvasta Mirabeau mondását a szemöldökfán, olyan mélyen elaludt, mint egy fejsze.
Arra ébredt fel, hogy valaki kopog az ablakon. A lecsukott, zöld zsalugáteren aranyos napsugarak jártak be és ki, mintha a helyet vizsgálnák, hol Péter Pál töltötte az éjszakát.
– Én vagyok – felelt kívülről a Szekszti kisasszony hangja. – A reggelit hoztam. Ezentúl mindig én hozom.
Péter Pál sietve nyitotta fel az ablaktáblát. Fekete ruhácskájában üdén, frissen, mint egy harmattól megöntözött tearózsa, állott az ablak alatt Szekszti kisasszony. Szőkés-barnás hajából szinte friss illat áradt – talán sarjúillat? –, és fedetlen nyaka olyan gömbölyű volt, mint a fecskéé. A reggeli világosságban fehér, finom orrán gyöngéden áttetszett egy kék erecske, mert a tegnapi beszélgetés folytán Péter Pál természetesen a Judit orrát vette szemügyre.
– Most már mindig én hozom a reggelijét, mert a nagymama leányának279 fogadott – mondta Judit, és a piros kendős tálcát benyújtotta az ablakon.
– Magával álmodtam – mondta rajongó hangon Péter Pál, mintha az álom folytatása lenne a valóságban megjelent leány.
– Én is magával.
Hosszan egymásra néztek. Mintha most először vallottak volna szerelmet. A vén fán egy cinke ugrált, és halkan sípolt.
– Ezentúl mindig magával álmodok, Judit.
– Talán én is – felelt remegő hangon a leány. – Hisz már olyan régen mindig magával álmodok. Először a nagymama parancsából, aztán magamtól… Én főztem a kávét.
A leány elsietett a ház felé, Péter Pál gyorsan visszabújt az ágyba, erősen lehunyta a szemét, és folytatni akarta az álmát, mint hajdanában az „Arany Golyó”-ban, mikor az ebédelést is elmulasztotta, hogy álmát folytassa. A végére volt kíváncsi. Volt fiatal király, kassai püspök, hajóskapitány a Dunán: amint már egy semmittevő álmodni szokta. Az éjjel Szekszti Judit vőlegénye volt, és egy gyönyörű rózsalugasban csókolództak. – Vajon merre van az a lugas?
Délután nagy tanácskozás volt.
Judit elment az anyja sírhalmához. Radics János leült a sarokba, és a sokszor látott képekre meresztette a szemét. Mintha a tizenhárom tábornok acélmetszetét nem látta volna régen… Radics Mária hátrafont karokkal sétált fel s alá a szobában, míg Péter Pál régi arcképalbumban lapozgatott. Nini, Adamovics Pál fehér mellényben és a nyakára csavart fehér kendővel.
– Azt nem értem – mondta talán már harmadszor is Radics Mária –, hová tűnhetett az álmoskönyv? A madame nem vitte magával a sírba?
Bizonyos szigorral mondta a madame szót a nagyasszony, mintha Lehőcz Annától kitellett volna, hogy sírba viszi magával az álmoskönyvet.
– János, nem tudnál ebben az irányban valami felvilágosítást nyújtani? Te állandóan széptevője voltál a madame-nak? – szólott az öregasszony olyan erős hangon Radics úrhoz, amilyen tőle csak kitelhetett.
Radics úr némán vállat vont, és tovább nézte a százszor látott képeket.
Radics Mária megcsóválta a fejét, és tovább folytatta sétáját a szobában.
– Az ilyen haláleset után nyilván számíthatna arra az ember, hogy egy és mást megtud a lutrizás titkaiból. Magam is szeretek lutrizni. De még nagyon sokan vagyunk olyanok Palotán, akik szívesen játszanának akár280 a bécsin, akár a linzin, ha tudnánk, hogy számjaink kijönnek. Vajon hová tűnhetett az az átkozott könyv? Talán ellopta valaki?
A nagyasszony kis szünetet tartott, és végiggondolt azokon, akik a féltve őrzött könyvet ellophatták, de senki sem jutott eszébe, akit teljes bizonyossággal gyanúsítani lehetne a lopásban.
– Majd előkerül! – szólalt meg váratlanul Radics János, lehetőleg a szomszédból, mert nyomban úgy befogta a száját, mintha nem ő lett volna az, aki szólott.
Az öregasszony a közbeszólásra új erőre kapott, és most már villámló szemmel állott meg Radics úr előtt.
– És az értékpapírok, az eldugott pénz, a híres bundák a padláson: majd előkerülnek? Mit gondolsz, a föld nyelte el a Szekszti eldugott pénzét? Még csak egy darab ékszer sem maradt a madame után, pedig volt neki igen sok. A leányt idevettük a nyakunkra, tarthatjuk holta napjáig egy fillér örökség nélkül. Nem értem, Radics, hogy egy ember annyit se gondolkozzon, mint a csirke!
Radics János akár hallotta, akár nem hallotta, egy gyöngyből hímzett emléket vett szemügyre, amelyről a világért sem fordította el a tekintetét.
– Kíváncsi vagyok – folytatta igen éles hangon Radics Mária –, hogy mit gondolt magában a madame? Talán azt, hogy majd én fogok hozományt adni a lányának? Vagy egyáltalában mit gondol egy olyan nő, akinek se értékpapírja, se ékszere nincs? Még az egyetlen álmoskönyvének is nyoma veszett? Erre nagyon kíváncsi vagyok. Remélem, lehetek is.
Hogy is ne lehetett volna kíváncsi Radics Mária! János úr már egy bizonyos idő óta óvatosan az ajtó felé somfordált, és most hirtelen egérutat vett, a szabadba menekült.
Péter Pál követni akarta nagybátyját, de Radics Mária éles hangja visszatartotta.
– Maradj. Beszédem van veled! Hogy vagy azzal a leánnyal? – kérdezte az öregasszony, és szemét fürkészve Péter Pálra szegezte.
– Tudom is én – dünnyögte Péter Pál. – Szép leány, jó leány…
– Jól van! De nem kell annyit a felhőket bámulni. Az ember a lába elé is nézzen, hogy meg ne üsse a lábát valami rögben.
Radics Mária elhallgatott. Elgondolkozott, majd hirtelen gúnyos nevetéssel emelte fel a fejét:
– Tetszik nekem a madame eljárása…
Péter Pál kiiszkolt a tanácskozóteremből. Az utat már ismerte, amely a kertek alatt vitt az érpartra. Magában csendesen mosolygott. Ő már281 tudta, hogy a keresett álmoskönyvet Radics Mária nem találja meg. Sőt semmit sem talál meg. Meg-megállt, és hallgatózott, hogy nem jön-e utána a nagyanyja, aztán andalogva lépkedett, mint rendesen, ha egyedül volt. A rekettyésnek külön figyelmet szentelt, és öreg fűzfák előtt minden ok nélkül megállott, hogy megbámulja őket. Egy helyen kis híd volt az ér felett, amelyet befutott a moh. Ki tudná, hogy miért nézte Péter Pál olyan sokáig a kis mohlepte hidat?
Miután más ismerőse nem volt a faluban, mint a színészek, természetesen arrafelé irányította lépteit, hol a vén házak földbe bújtak.
A tenyérnyi nagyságú udvaron nagy csodálkozására Radics János urat is feltalálta. A piros abroszos uzsonnázóasztal mellett kedélyesen, szinte örömapai mosollyal ült, mert kedvencei békében voltak. A megszokott társaságot egy idegen hölgy egészítette ki.
Ez lesz a Fátyol kisasszony! – gondolta magában Péter Pál, s mielőtt a kilincsre tette a kezét, önkéntelenül megnézte, hogy nem nagyon poros-e a cipője.
Az idegen hölgy fekete szemű, magas termetű és nagyon fehér arcú nő volt. Talán máshol is feltűnt volna kerek vállával, karcsú derekával és tündöklő tekintetével. Palotán, az álmok kis falujában, olyan volt a megjelenése, mintha valóban az álmok világából lépett volna elő. Nagy, keleti karikák voltak a fülében, és gyöngén göndörödő, sűrű fekete haját homlokából és nyakából erősen kifésülte. Az orra finom és gyöngén hajlott volt, amint valamely sztambuli rege alakjáé, meztelen nyakán lyukas aranypénz lógott.
Fejedelmi termetét, amelyet régi költők nyomban dalba foglaltak volna, szűk, uszályos ruha födte. Az uszályt lábával igazítani lehetett.
– Péter Pál úr fővárosi ember, Erzsi. Hisz már mondtam neked – mondta komolyan a háziasszony.
Helyette most vendége nevetett azon turbékoló, fojtott nevetéssel, amely némely nők szokása, különösen akik a vidéki múzsával csavarognak.
– Van szerencsém, furcsa nevű úr. A barátnőm már köteteket mesélt az ön komolyságáról, férfiasságáról. Valóban oly komoly ember?
Mielőtt Péter Pál felelhetett volna, már így folytatta az idegen hölgy:
– No, majd megpróbáljuk. Néhány napig eltart, amíg Kamilla barátnőmmel kibeszélgetjük magunkat. Majd meglátjuk… Az alaptermészetemet illetőleg én is a komoly nők közé tartozom. Sőt, ha úgy akarja, szomorú nő vagyok.282
Melegen megrázta Péter Pál kezét, aztán elfoglalta helyét az asztalfőn.
– A süket bácsival úgyse lehet beszélgetni, kedves, furcsa nevű úr, üljön ide mellém.
A két csuklóján karkötő volt, amelyeken temérdek apróság csilingelt, zörgött. Az ujjával az apróságok között babrált, míg Péter Pál kissé sértődötten ült helyén. Még sohase szólították őt furcsa nevű úrnak! Azonkívül mit akar itt Radics János! Ez volna az ígért francia quadrille?
És Radics úr szokása ellenére igen sokat beszélt ezen délutánon. Hangja nem is hangzott olyan messziről, mint egyébkor. Katona korából mesélt el élményeket. Hetykei boldogan bólongatott, az idegen hölgy fel-felkacagott, míg a bodros hajú Kamilla igen komolyan látta el a háziasszonyi teendőket.
Uzsonna végén Radics úr megkérdezte Hetykeit:
– Elhozták a borokat? A legjobból küldtem.
Hetykei elismerőleg bólintott, és csakhamar egy cilinder bor állott az asztalon.
– Igyon, kisasszony – biztatta János úr lelkesülten az idegen hölgyet. – Ilyent nem iszik Pesten. Az én termésem.
