Az ezüstsarkantyús dáma
Az ezüstsarkantyús dáma
Az őszi délután ezüstlakodalmát tartotta a pókfonálos rétekkel, midőn Radics Mária szőlőjébe kirándultak ismerőseink.
A két öreg ballagott hátul (János úr az elemózsiás kosarat a világért sem adta volna ki kezéből), Péter Pál és a Szekszti kisasszony elöl haladtak. Radics Mária olykor megállott az úton, amely enyhén kanyarodott a szőlők között. A tenyerét a szeme elé emelte, a fiatalokat tetőtől talpig262 végignézte, aztán barátságosan, szótlanul bólintott Radics Jánosnak. János úr még annyit sem felelt, csak némán vállat vont. És egy-egy kavicsot rúgott fel útközben.
– Hát mondja el, mit álmodott? – kérdezte Péter Pál.
– Magával – felelte egyszerűen a leány. – Előre tudtam, hogy magával fogok álmodni. Én mindig azt álmodom, amit akarok.
– Tehát tegnap velem akart álmodni? Miért?
– Én álmomban jobban látom az embereket és dolgokat, mint nappal, ébren. Az álom nekem a legjobb útmutatóm. Az álom tanácsot ad. Az álom megvigasztal. Fülembe súgja, hogy mit kell tennem…
– Furcsa. Hát mit álmodott velem?…
– Azt álmodtam, hogy a palotai templomban voltunk. Nagyon ragyogott a nap, fénylettek a gyertyák, és a főúr kopasz homlokán szinte glória vonult. Az oltáron nagy, vörös virágok voltak, amelyeket a kastélyból küldött egy ismeretlen kisasszony. Ezt a kisasszonyt soha senki nem látta idáig Palotán, és nagyon különös volt, hogy éppen a mi esküvőnkre küldött virágot a templomba.
Mert az oltári virágoknak félelmetes színük volt. Mintha belülről világította volna őket valamely vörös láng. Az ördög nyitott torkában látható hasonló vörös fény a panorámában.
Rajtam fehér menyasszonyi ruha volt. Fátylam a földet seperte, és ahová ért a fátyol, nyomban fehér virágok nyíltak, még a palotai templom kockaköveiből is. Fehér kis rózsák. Mögöttem az út csupa fehér rózsával volt már tele.
Az anyám is ott volt, de holtan.
Holtan ült a padban, ahol életében szokott ülni. Mögötte János bácsi állongott, de az ő szeme is le volt hunyva, mint a halottaké.
Körülöttünk még néhányan a falunkból, akik már mind halottak voltak. A kezek össze voltak kulcsolva a melleken, és a szemek lehunyva. A halott asszonyok ingben állottak, és olyan merev, fehér volt a lábuk, mintha mézeskalácsból gyúrták volna. Igen: a János bácsi kezében még egy nagy imakönyv volt. Akkora, amekkorából a pap szokta a misét olvasni, és aranyrojtos nyakkendője nagyon rendesen volt megkötve…
– Bolondos álom! – mormogta Péter Pál, és önkéntelenül hátranézett.
Radics János pirospozsgásan, szinte ragyogóan fehér bajusszal és láthatólag a legjobb egészségben ballagott nyomukba. A gyümölccsel megrakott almafákat szemlélte. Mintha azt számolgatná, hogy hány vékát tesz ki az almatermés?263
– Hát aztán, hogy volt tovább? – kérdezte Péter Pál, mert Szekszti kisasszony elhallgatott. – Én hol voltam?
– Maga az első padban aludt, mindjárt a lorettói Szűz lábainál, ahol özvegy Regőczné hallgatja a szentbeszédet.
Nem volt ám halott, hanem aludt mélyen, jóízűen, pedig már arról volt szó, hogy az oltár elé kell velem lépnie és megesküdni.
Ó, én nagyon boldogtalan voltam félálmomban!
Magát ugyan nem lehetett felkölteni.
Többen költögették a palotai ismerősök közül.
A tömegből előrefurakodott Jóházi, a világot járt borbély, akinek a haja a vállára göndörödik, és képeket is szokott festeni kis falusi templomoknak… – Majd én – mondá, és rázogatta magát.
A tanító úr gólyalábakon jött be a templomba, és hosszú mutatóujjával megkopogtatta a fejét.
– Sokat ivott az ipse – mondta viszont a tanító úr.
A szelíd papunk az oltárról mérgesen rám rivallt, ahogyan még sohasem hallottam őt beszélni.
– Hozd ide azt a frátert, vagy én elmegyek!
Erre odarohanok, megállok, és minden erőmből költögetni kezdem.
Nem ébredt fel.
Ott álltam kétségbeesve, boldogtalanul zokogva, és azt mondtam, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés a világon.
Ekkor a templomajtó felől különös hang kiáltott.
– Jövök már!
És magának a keresztnevét mondta még a hang.
Egy cilinderkalapos, lovaglóruhás, fekete hajú, gyönyörű dáma lépkedett be, amilyent eddig csak divatképen láttam.
Olyan fekete szeme volt, mint az éj, és nagyon büszke tartású, előkelő hölgy volt. Az egyik lábán kis lovaglócsizma volt, rajta piciny ezüstsarkantyú, de a másik lába helyén, teremtőm, lópata volt. Szőrös, kérges lópata, amilyen az öreg lovaké, akik a fagyos országutat tapossák. De az ezüstsarkantyú olyan finoman csilingelt, mintha angyalok muzsikáltak volna valahol.
A palotaiak utat nyitottak az idegen kisasszonynak, akiről én már álmomban azt is tudtam, hogy ő küldte a virágokat az oltárra.
A dáma pedig egyenesen odament magához, a padsor mellett megállott, és aranygombos lovagló vesszőjével végigsuhintott a hátán.
Erre én meg akartam fogni a kezét, de eltaszított magától.264
– Eljöttem érted – mondta az idegen nő, akinek a keresztneve R betűvel kezdődik, de többet nem mondott az álom.
Maga pedig felkelt, a nő megfogta a kezét, és vezetni kezdte kifelé a templomból.
Én sikoltottam, szegény, és ekkor az ezermester borbély, Jóházi úr a nő elé állott.
A borbélynak az idegen nő megmutatta a patáját, és tán feléje is rúgott.
– Az ördög! – kiáltotta a népség, és a palotaiak mind a templom elé tódultak.
Egy fehér paripa legelészett a gyepen. Se kantár, se szerszám nem volt rajta. A hátulsó lába fekete volt.
Felpattant a hölgy a paripa hátára, és magát az ölébe vette, hogy a feje lecsüngött, mintha halott volna.
A paripa nyargalni kezdett, és lábával nem érintette a földet.
És én sírva, sírdogálva felébredtem.
Péter Pál már az álom elbeszélése alatt megfogta a Szekszti kisasszony kezét, és kezüket lóbálva mentek egymás mellett.
– Itt vagyunk a Loncsosban! – kiáltotta hátulról, tán a szomszéd faluból Radics János.
Péter Pálnak még a fülében susogott a leány lágy, mesélgető hangja, mint puha hullámok nyaldossák a tó partját. Halkan, csobogva szüremlettek a kedves hangok a fülébe, és jóformán nem is ért rá az álom tartalmán gondolkozni.
– És ekkor magának is olyan fehér lett az arca, lezárt a szeme, midőn keresztben feküdt a fehér lovon, mint a többi palotai halottaké… – mondta elkomorodva Szekszti kisasszony.
Régi borház állott az út mellett, amelynek gyermekfej nagyságú lakatját Radics János nagy passzióval nyitotta ki. Mintha csupán azért volna a világon, hogy ezt a nagy lakatot hében-korban kinyissa. A kulcsot háromszor-négyszer megforgatta a zárban, és örvendeni látszott, hogy a zár jól működik.
A borház bejárója felett dátum volt: 1821. A nádfedél olyan fekete volt, mint az őszi éjszaka. Laposan, titkosan feküdt a fedél a házikón, mintegy rejtőzködve az úton barangoló rossz emberek elől.
János úr bement a borházba, és nyomban hangosan káromkodni kezdett.
Egy eltörött üveglopót tartott a kezében.
– Hát ezt már megint ki törte el? – kérdezte, és gyanakodva nézett265 a társaságra. – Örökös kár, mindig csak kár. De mondtam is neked, Mari lelkem, hogy nem jó az üveglopó.
Visszament a borházba, hogy egy másodperc múlva egy törött pohárral kerüljön elő.
– Az árgyellusát! Én inkább eladom a Loncsost, nem bírom az örökös kárt. Még a poharat is eltörte valaki. De ugyan ki? – kérdezte János fontoskodva.
– Te törted el! – kiáltotta Radics Mária. – Midőn legutoljára itt jártál, és részeg voltál!
– Én? – hördült fel Radics János. Majd hirtelen elcsendesedett, és nagyon halkan mondta: – Én ilyesmit nem szoktam tenni.
A fontoskodásnak azonban egyszeriben vége lett, és a szeget, amelyet sokáig igazgatott a falban a kalapáccsal, hiába káromolta; Radics Mária, sem a többiek nem vettek többé tudomást arról, hogy a szőlőbirtok kezelője, ellátója, gondozója, Radics János, a Mária öccse, Radics úr, aki legfőképpen azért szeretett a szőlőbe járni, hogy bebizonyítsa, milyen használható és derék férfiú a háznál, hisz otthon nemigen volt beleszólása a háztartásba.
Nagy üvegben bort hozott fel a pincéből.
– A sillerhordóból is elveszett a dugó – mondta a lehető legnagyobb elkeseredéssel, de a részegség vádja óta immár senki sem törődött vele. A fiatalok egy kis emelkedésen álltak egymás mellett, míg az öreg asszonyság egy nagy kendőt terített a hervadó gyepre, és annak közepébe leült.
– Nem csoda, ha ezen a tájon annyit álmodnak az emberek – mondta Péter Pál, és a tájra mutatott, amely olyan tisztán, körvonalosan emelkedett, mint egy rézkarc. Legmesszebb a Bakony, mint a világ vége, fekete csík alakjában húzódott végig halmokon, völgyeken, és zúgása már át-átreszketett a délutáni csendességen. Közel és távol lila színű völgyek és gyöngéd dombok, mintha lila színű fátyol alatt feküdne egy mezítelen tündér.
– Arra van Badacsony – mondta Szekszti kisasszony. – Emerre Tátika, Csobánc… Himfy járt erre valamikor, azért olyan szép a vidék.
– Himfy, a költő! – mormogta ábrándozva Péter Pál, és levette kalapját fejéről.
A mély völgyekben mintha az éj aludt volna, és a szőlőhegyről aranyszínű pókfonálok ereszkedtek lefelé a völgybe, mintha híreket vinnének az alvónak, hogy mi történik idefent a napsugárban. A bokrok és a fák266 mindenféle kacér fodrokat kötöttek magukra, és egy messzi diófa öreg lombjai körül már őszi köd gomolygott.
– Elmúlik az élet – mondta szentimentálisan Péter, mert nemigen szokott őszi tájat látni az „Arany Golyó”-ban, ahol szerencséje volt a 7-es számú szobát lakhatni.
– És álmomban sokkal magasabb, derekabb voltam – folytatta álmodozva a Szekszti kisasszony –, mintha legalábbis egy araszttal megnőttem volna. Vagy csak a hosszú menyasszonyi ruhám tette?
– Az egész élet álom – mormogta Péter Pál. – Lám, ki hitte volna még tegnapelőtt, hogy én a palotai Loncsosban fogok állani, és magával beszélek?… Nincsenek lehetetlenségek, minden álom beteljesül.
– Inkább ne! – felelt Szekszti Judit, és elkomolyodott. – Az anyám is mondta, hogy az ilyenféle álmok nem érnek semmit, még a lutriban sem lehet hasznukat venni, legfeljebb azt jelentik, hogy meghal valaki az ismerősök közül. A menyasszonyi ruha a való életben másképpen fest, mint álomban.
– Miért nem nézték meg az álmoskönyvet?
Szekszti kisasszony lesütötte a szemét, és csendesen megingatta a fejét.
– Nincsen nekünk álmoskönyvünk!
– Hát az a nagy könyv, amelyben állítólag benne a palotaiak összes álmainak magyarázata? A híres lutriszámok könyve, amelyet Szekszti úr az öreg vándorlótól vásárolt?
A leány elkomolyodva, hosszasan Péter Pál arcába nézett. Szürkés-kékes szeme furcsa villanással csukódott le, és nagyon halkan így szólott:
– Ezt még senkinek sem mondtam, amit most magának mondok: az egész legenda hazugság. Azért találtuk ki, hogy a hitelezőket bolondítsuk. Hogy el ne vigyék fejünk felől a házat. És mi lutrin sem nyertünk soha… Szegény anyám híresztelte el, hogy én lutriszámokat tudok álmodni. Nem, én egészen más dolgokat álmodok…
Péter Pál egy fél lépéssel hátrált, amint meglepetten, csodálkozva nézett Szekszti kisasszonyra. A leány bizalmas hangja, lehunyt szeme és csendesen remegő keze különös érzésekkel töltötték el. Ez a leány most titkot bízott rá! Miért? A Judit szőkés-barnás haja, mint egy furcsa növénynek a levelei fodrozódtak csigákba. A század eleji képeken láthatók ilyen frizurával a hölgyek. Talán ő Róza a Himfy dalaiból? A szájának metszése élvvágyó és merész, mint a delnőké, akikről hajdan a költő kobza zengett. A nyaka, mint a hattyúé. A kis emelkedésen, a költői tájon, a lila színű szőlőhegyen egyszerre olyannak látta Szekszti Juditot,267 amilyennek azokat a nőket képzelte, akikről Kisfaludy vagy Csokonai verselt. Lilla volna? A ruházkodása is ódivatú, és keblén a medalion pasztellképecskéje (egy búskomor tekintetű, hegyes orrú női arccal) szintén század eleji dolgokra emlékeztette a régi könyveket és képeslapokat forgató Péter Pált. Még szelíd és engedékeny mosolygása is a Családi kör-beli gyöngéd, leheletszerű úrhölgyek tulajdona volt egykoron. Hosszúkás keze, nyerges lába és keblének formája, amely a császárkörtéhez volt hasonlatos, a fodros szoknyácskáján és fehér harisnyás bokáján a szalaggal megkötött félcipő, bizonyára Himfynek voltak mind adresszálva, aki valaha e tájon járt, és bús verseit írta a kesergő szerelemről. Most már pontosan tudta Péter Pál, hogy látta valahol Szekszti kisasszonyt. A régi Családi Kör valamelyik ódon évfolyamában, gyöngéd acélmetszeten vagy egy régi arcképalbumban… Csendesen megfogta a leány kezét.
– Én még sohasem szerettem senkit! – mondta igen komolyan Péter Pál. – Most úgy érzem, mintha ez már nem így volna többé.
Kézen fogva állottak az emelkedésen, és lágysága az őszi délutánnak lassan tologatta őket egymás elé.
– Mi már nagyon régen beszélünk magáról Mari nénivel. Megkapta a levelet? Én írtam ám. Szerettem volna még valamit írni, én, írni magának, de nagyon természetes, hogy meggondoltam a dolgot.
– Kár volt, hamarább jöttem volna…
– Csakhogy eljött. Már nagyon kíváncsi voltam magára.
– És milyen vagyok?
– Amint megálmodtam, pedig arcképét sohasem láttam. Ezért kell nekem az álmokban hinni. Azt is megálmodtam, hogy megfogja a kezem.
– Kedves.
– De néha voltak rossz gondolataim is. Azt gondoltam, hogy minden álmom megvalósul, csupán az egyetlen marad meg reménytelennek. Hiszen az nem lehet, hogy az embernek minden álma teljesüljön.
– Kedves.
– Hogy maga sohase jön Palotára, és sohase beszélünk egymással. Mondja, maga mit gondolt rólam?
Erre Péter Pál már nem felelhetett, pedig éppen Adamovics Pálra gondolt, hogy ő mit mondana, midőn Radics János (bár a nagykendőről karját tiltólag emelte fel Mária) vállvonogatva és elégedetlen, szinte elkeseredett arccal lépett közibük.268
– Arra vagyok kíváncsi – szólalt meg valamely messzi borházból –, kinek termelem én a szőlőt? Miért kelek fel hajnalban szőlőmunka idején, és miért hordom a kulcsot az óraláncomon? Ott van a bor, és senki sem iszik belőle.
– Gyertek uzsonnázni, gyerekek! – kiáltotta Radics Mária. – Az öcsémnek igaza van. Nem illik mindig a felhőket nézni.
A borház mellett e percben egy vidám pár szívvidító alakja bukkant fel, karonfogva jött Hetykei úr élete párjával, Trudai Kamillával.
– Hohó! – kiáltotta Jancsi, és a két kezét a levegőbe emelte. – A dolgos szőlőgazdának végre beteljesült öröme. Akad, ki megissza munkája, fáradozása gyümölcsét, borát. Isten hozta, nagyságos asszonyom!
Akkora csókot cuppantott a művésznő kezére, hogy Radics Mária kénytelen volt szemrehányó pillantást vetni öccsére.
Kamilla tündöklött a boldogságtól, és olyan ruganyos, dámás léptekkel haladt a férje mellett, mintha mától fogva arra lenne a legbüszkébb, hogy Hetykei Dorombost magáénak mondhatja. Festéktől kimart, téglaszínű arcát most nem födte fátyol, és széles, mindenkit felölelő, csókoló mosollyal nézett ismerőseinkre, mintha a nemzetiszínű zászlót bontaná ki a felvonás végén, Veszprémben, a színpadon.
Hetykei szája csókra volt csücsörítve, és szólott nejéhez, mint a fogoly kanárijához.
– Látod, kedvesem, jól kiszámítottam. Kis fáradsággal eljuthatunk a legdrágább emberek közé. Csak egy kis számítás volt az egész, amely azon alapult, hogy Radics János úr okvetlenül bemutatja mintaszőlészetét és borászatát kedves rokonának.
– Te mindig fején találod a szeget, Kamilló – mondta Kamilla, mert amikor szerette férjét, a nevét is kölcsönbe adta neki.
– Üdvözlöm radici Radics János urat, nemes barátunk, frigyünk békegalambját és ezüstlakodalmunk ötvösművészét, kvázi násznagyát! – Amely nemsokára bekövetkezik – tette hozzá csendesebb hangon Hetykei úr, miután a jelenlevőkkel már mind kezet fogott, de nejét még mindig ünnepélyes komolysággal tartotta karján.
Az egykori színésznő jobbra-balra nevetgélt, és porköpenyegében, kerek szalmakalapjában, bodros frizurájában úgy állott a borház előtt, mintha a tapsokat várná.
Radics úr egy bőrkötényt kerített elő, amelyet pincemunkások használnak, mire észrevették, már fel is kötözte derekára. Miután nem tudta, miről van szó, igen komoly, szinte reszkető hangon ennyit mondott:269
– A szegény szőlősgazdának minden ellensége, jég, vihar, eső, néha még a tüzes nap őfelsége is. Csupán a jó barátok okozta öröm az ő egyetlen öröme.
Radics Mária némi megvetéssel fogadta az újonnan érkezetteket, és öccsére a szónoklat alatt többször lenéző pillantást vetett.
– Üljön le, Kamilla, és vesse le a köpenyegét – mondta meglehetős szárazon.
A művésznő naivan nevetett.
– A köpenyeget nem vethetem le, mert a blúzom nem kötöttem be a szoknyába. Mezei kiránduláshoz öltözködjék az ember minél kényelmesebben.
Radics Mária, aki egész életében, éjjel-nappal fűzőt hordott a derekán, ezen szentségtörésen úgy elámult, hogy egy percre felelni sem tudott.
Kamilla eközben letelepedett a nagykendőre, lábait keresztbe vetette, de ügyelt arra, hogy jó cipője és rózsaszínű harisnyája, amelyben egykor a színpadon táncolt, kellően érvényre jusson.
Kamilló úr, aki Radics Jánost olyan aggodalmas komolysággal hallgatta meg, mint a vezeklő gyónót a lelkiismeretes plébános, most karon fogta barátját, és a szilvafák alá vitte, ahol kéz- és fejmozdulatokkal magyarázta, hogy mennyire el van ragadtatva a szőlőhegy nagyszerűségétől. Kitárta két karját, majd balját szívére szorította. A tekintetét az égre emelte. Radics úr bőrköténye alá dugta két kezét, és hümmögve figyelte barátját.
– Majd elfelejtettem mondani – szólalt meg most visszafojtott nevetéssel és turbékoló hangon Kamilla a szőnyegen –, hogy a kicsike mamája rosszul van… Kedvesem, Juditkám, mintha a főtisztelendő urat láttam volna a minisztráns gyerekkel házatokba belépni. A harangozó hátul ballagott. Én református vagyok, nem tudom biztosan, hogy ez mit jelent. A főtisztelendő úr igen komolyan köszönt négyszögletes sapkájával, és a szokásos „kezét csókolom” üdvözletet elmormogta. Úgy látszik, a katolikus papoknak nem szabad „kezét csókolom”-ot mondani egy hölgynek, midőn karingben, piros szoknyás minisztránsgyerekkel mennek az utcán. Vagy a harangozó előtt szegyellte magát? Mindenesetre furcsa szokás – így szólt Kamilla, hol Péter Pálra, hol Radics Máriára mosolyogva, és egy asztalkendőt terített a térdére.
– Istenem! – kiáltott fel Szekszti kisasszony, és egy vén fának dőlt. Az arca elfehéredett, és a szeme hirtelen nagyon fekete lett. Tétován nézett körül, végül Péter Pálon akadt meg a tekintete:270
– Ugye, megálmodtam? – rebegte Péter Pál felé.
– Szegény gyermekem – mondta Radics Mária.
– Délben olyan jól érezte magát, mint már nagyon régen nem – reszketett Szekszti kisasszony hangja. – Befonta a hajamat, és háromszor megcsókolt. Még az ajtóból is visszahívott, hogy megcsókolja a homlokom, és kezét a fejemre tegye. Hazamegyek…
Hirtelen futni kezdett.
– Elkísérem! – kiáltotta Péter Pál, és a leány után sietett, bár életében, Adamovics Pál példájára, sohasem sietett.
Kamillát láthatólag kellemetlenül érintette, hogy a társaság egyszerre megfogyatkozott. Éppen azzal foglalkozott, hogy jó nagy darab kenyeret szeljen magának, de meggondolta a dolgot, és beérte kisebb darabbal. A szájába hideg sültet és zöldhagymát tett, az urára megelégedett pillantást vetett, mert az ekkor éppen Radics úr hátát veregette, majd szenvelgő arccal fordult a mozdulatlan Radics Máriához:
– Istenem, csak rossz hírt ne vinne az ember soha senkinek. De valahogy csak meg kell mondani a kisleánynak, hogy az édesanyja hirtelen, amint ő eltávozott hazulról, meghalt. Főtisztelendő urunk már későn érkezett, csupán a halotti imát mondta el, én az udvari ablakon át néztem. Mondhatom, szép ember ez a mi papunk, amikor imádkozik. Természetesen elfehéredik a homloka, és a keze is nagyon fehér, mintha nem is egy férfi volna abban a karingben, hanem valamely szent. Nagyasszonyomnak valami rokona volt a megboldogult?
Radics Mária talán azt gondolta ekkor magában, amit a mesebeli öregasszony szokott gondolni: „Szerencséd, hogy nagyasszonyodnak szólítottál, mert leharaptam volna az orrod.”
– Nem, rokonom nem volt – felelte vontatott hangon Radics Mária –, csupán ismerősöm. Kedveltem őt!
Ennek az előkelő nyilatkozatnak az eredetét pedig másképpen nem lehetett magyarázni a tarka tollú szarkának, amely a közeli körtefán keresgélt kései csemege után, aki Radics Mária nyilatkozatát hallotta, sem a cinkének, amely a sövényben bujkált, és gyémántszemével kipillantott (bizonyára Kamilla asszony rózsaszínű harisnyáira!), csupán így: Radics Mária igen közönséges nőnek tartotta a nagyszerű Kamillát, és nem óhajtotta vele fájdalmát megosztani.
Elgondolkozva nézett a távolba, a ködöt termelő mezőkre, ahová elment ködnek a barátnője.271
– Kérem, ne említse többet azt a szomorú esetet, Kamilla! – monda igen komolyan és megfontoltan. – Ne rontsuk el a férfiak mulatságát.
Kamilla felhajtott egy nagy pohár bort.
– Amint parancsolja, asszonyom. (Radics Máriának ráncolt a homloka.) Én jóravaló, szegény, gyönge teremtés vagyok. Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindenben kedvében járjak az embereknek. Úgy tettem, mintha tisztelném őket. Pedig én mindenkit lenézek és megvetek. Az alakoskodásom gúny. Mert tessék elhinni, hogy nagyon kevesen tudnak engem és a művészetemet megérteni. Talán még férjem az egyetlen… Drágám, Hetykeikém, jöjjön ide, vadgalambom, jó hideg sült van itt! Ugyebár, hasonlít Hetykei a vadgalambhoz? Szürke.
Azonban Hetykei még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a Radics János hátát veregesse.
– A harisnyámat tetszik nézni? – folytatta Kamilla, és térdig felhajtotta a szoknyáját. – Tizennyolc forint volt ennek párja. Istenem, működő tag koromban nem hordhattam más harisnyát. Például olyant, amilyent a kardalosnők viselnek! És tudja Isten, mindig volt, amire szükségem volt. Bolondultak értem a férfiak. Ugye, furcsa?
Vöröses-barnás haját megrázta a kerek szalmakalap alatt, és világoskék szemével olyan vidoran nevetett Radics Máriára, hogy az minden komolysága ellenére elmosolyodott az őszinte asszonyon.
– Tudja, nagysád, mi, színésznők, másfajták vagyunk… Egy privát asszony megbolondul, ha egy férfi csak két-három szót mond neki. Egy kicsit bajuszát pödri (Kamilla pödörte a bajszát), a szemével erősen rámered, sóhajt vagy dalol, és hazudik, hazudik rendületlenül; – a szegény civil nőnek bizony a lábába száll az erénye meg a józan esze. De mi állandóan, napról napra, városról városra, évről évre halljuk azokat a hazugságokat, amit a férfiak a nőknek mondani szoktak! Kitanuljuk a férfiakat. Mert hisz mind egyforma. Becsületemre, Hetykei volt az egyetlen férfi, aki tisztességesen gondolkozott és cselekedett, amint megismerkedtünk. De muszáj is volt neki. Kegyetlen voltam szegénnyel. Az arcába rúgtam a súgólyukba a cipőmmel, féltékennyé tettem, és nem eresztettem közel magamhoz. Feleségül vett, boldogan élünk a szegénységünkben. De a többi férfi, úrnőm, nagyságos asszonyom, becsületemre mondom, nem ér egy pipa dohányt! Ha udvarlót tartanék, csak katonatisztre esne a választásom, mert annak legalább szép ruhája van. Hetykei, az ördögbe, gyere már uzsonnázni!272
De Hetykei, hogy teljesen megdolgozza Radics urat, szakértelemmel vizsgálgatta a borház nádfödelét, és elismerőleg bólongatott.
– A férfiak nem mulatnak, mulassunk mi. Koccintsunk, asszonyom! Annyit se ér az egész élet, mint a lyukas hídra hullott garas.
A vöröses színésznő teli torokból nevetett, és a poharát a Radics Máriáéhoz koccintotta.
Az öregasszony először vonakodva ivott. Később maga is beszédbe ereszkedett:
– Tudja, nekem nincs valami jó véleményem a férfiakról – mondta igen komolyan és kicsinyt ábrándosan –, de aztán az uram, „a gróf”, kárpótolt mindenért. Benne megtaláltam a legszebb és legtökéletesebb férfit. Kár, hogy csapodár volt néha…
Kamilla résztvevő arccal és csillogó szemmel figyelt a nagymamára. A kezét észrevétlen a Radics Mária kezére tette, és fájdalmasan sóhajtott:
– Csapodár? Istenem.
– Nagytermészetű ember volt. Kevés volt neki egy asszony. Vannak ilyen férfiak. Magasba törő lelküket nem mindig tudja kielégíteni egyetlen asszonyi szív.
– Nem bizony – rebegte Kamilla mélységes megértéssel. – Ah, mi, szegény nők, néha nem is tudjuk, hogy micsoda nagyszerű gondolatok lakoznak abban a férfifőben, amelyet átölelünk.
– De én tudtam – monda bizonyos büszkeséggel Radics Mária –, én mindig tudtam, hogy az én „grófom” a legkiválóbb férfi a földön. Nemes, jellemes, szigorú. Nagyszerű csevegő, egymaga elmulattatja a legnagyobb női társaságot, és amellett valóságos levente…
Trudai Kamilla erre már nem szólt semmit. Vörösesbarna fejét ábrándosan féloldalra fordította, és előbb halkan, majd hangosabban kezdett énekelni.
– Földiekkel játszó égi tünemény…
A lila színű alkonyatban lágyan hintáztak a hangok körül a tájon. Jutott belőlük az elsötétedett völgyeknek, talán még a messzi erdőknek is.
Radics Mária elgondolkozott. Talán még gyermekkora vagy jegyessége jutott eszébe, midőn e dalt e tájon énekelték?
A bodros hajú Kamilla most már teli tüdőből énekelt. Nagyon kellemetes alt hangja volt. Az arca hol szomorú, hol víg volt. Amint a dal szövege kívánta. Még a szeme is tündöklött. Hetykei tapsra emelt tenyerével állott a háttérben, és többé már nem törődött Radics Jánossal, aki mindenáron a pincébe szerette volna lecsalni.273
– Drága vagy! – kiáltotta Hetykei, és csókot dobott a feleségének.
Hatalmasan tapsolt.
Az őszi táj végképp elcsendesedett, csupán Kamilla hangja hallatszott némán, amint a régi dalokat énekelte. Radics Mária teljesen átadta lelkét az emlékezésnek, ezek a dalok akkor voltak újak, amikor ő fiatal leány volt. Talán akkor szeretett először… A gyümölcsfákról lehullott egy-egy levél, és az esti szél szinte lábujjhegyen érkezett meg a messzi völgyből, a napocska eltűnt a badacsonyi ormok megett.
– Két hét múlva szüretelek – szólalt meg Radics Jancsi hangja a határból, mert még mindig az első hegedűt óhajtotta játszani a borház környékén. – Bizony, két hét múltán…
Ezek után nem valószínű, hogy önök közül csodálkozik valaki azon, hogy Péter Pál, midőn estefelé az országúton ballagott, a félhomályban éneklő társasággal találkozott, amely a szőlőkből volt hazatérőben. Vígan szállt a dal a fehér országúton. A Kamilla hangja a felbukkanó holdvilág körül járt, míg Hetykei a mély baritonját fújta. Radics Máriát két oldalról karba fogták, és bizony az öregasszony is beledúdolt az ismerős melódiákba.
Radics János hátul ballagott. Ugyancsak dalolt magában.
Természetesen más nótát, amit a társaság fújt.
Ez történt azon az estén, midőn a Szekszti kisasszony édesanyját kiterítették Palotán.
