Előhang
Előhang
Vajon álmodnak-e még az emberek?
És mit álmodnak?
Egy kis dunántúli vasúti állomáson ültem egyszer őszi estén, és odakünn szakadt a bánatos eső. Olyan nap volt ez, amilyen napot általában kedvelek. Napközben aranyszínű szőlőhegyek között jártam, szedőasszonyok jókedvű éneke hangzott mindenfelől, a fák arany garasaikat a kocsimba hullajtottak, és mindenféle szokatlan színekkel telt meg a szemem. Mert igazában az ősz cifrálkodó, öregedő asszony. Még a sövények is kifestik magukat. A mezők és rétek őszülő haját sárgára festi a fodrász, és a nedves kocsiúton a félig meztelen bokrok hervatag virágaikkal nagyban hasonlítanak egy negyvenéves, de még karcsú, falusi úriasszonyhoz, aki felhúzott szoknyával megy át a kocsiút egyik oldaláról a másikra.
Falusi emberekkel találkoztam. Atyafi kisasszonnyal, aki megálmodta, hogy e tájra jövök; menyecske rokonommal, aki reggel a tarka szarkamadarakat látta cseregni a sövényen; öreg néném az ollót ejtette le, amely hegyével megállott a padlóban. Tehát bizonyos volt, hogy eljövök, útban vagyok. Délután az álmait mondta el a kisasszony, később a menyecskék is kirukkoltak bolondos, furcsa álmaikkal. Mire leszállott volna az alkonyat, már körülbelül mindazokat az álmokat tudtam, amelyeket falusi rokonaim az utóbbi időben álmodtak.
Az időjárás továbbra is kedvem szerint volt. Mert jólesik, ha aranysugaras, őszi nap után estére néha megered a mélabús eső. Az ablakon kopognak a vizes kis hírnökök, amelyek a magasságból érkeznek, és hívességükkel azt jelentik, hogy odafent, a hegyek felett már hideg van.
Az állomási főnök gyerekkori barátom. Szőke, kék szemű férfi, aki módfelett örvendezett azon, hogy a magányos kis állomásra kerültem.
– Régente – mondtam –, tán abban az időben, mikor Kisfaludy meg Csokonai kóboroltak a Dunántúl, bizonyára nem álmodoztak annyit a falusi emberek, hanem többet cselekedtek.233
– Miből következteted? – kérdezte a vasúti főnök.
– Az akkori világ tele volt romantikus cselekedetekkel. Az emberek a valóságban is regényesen éltek. Manapság már csak álmodják a regényességet.
A főnök megcsavarta a fejét.
– Ma is bohók a fiatal népek!
– Igen, de csak módjával. Hajdanában egy-két nagy szamárságot a legokosabb emberek is elkövettek életükben, és ezért senki se nézte le őket. Még Deák Ferenc is szerelmes volt. Himfy kesergését bús rokonszenvvel kísérte három vármegye. Csokonai népszerű volt Lillája iránt érzett olthatatlan szerelme miatt. Manapság az ilyesmin már csak nevetnének az emberek. A regényesség a valóságból visszahúzódott az érintetlen, titkos éjszakai álmokba, amint egykor az antik világ istenei elbujdostak a járatlan erdőségbe. Manapság mindenki józan, megfontolt. Szamárságot nem szokás cselekedni.
– Hogy érted ezt? – kérdezte barátom.
– A szerelem, amely egykor nagyon fontos dolog volt az emberi életben, alig észrevehetően lappang a falusi kertek alatt. Bolondul szerelmes emberekről alig hallani. Azelőtt divatban volt hangosan keseregni, feltűnést keresni, ha valaki szerelembe esett. A harmadik városban is tudták, hogy ki szenved a szerelem kínjaitól. Az egész világ szimpátiája kísérte a hóbortos szerelmest, míg célját elérte.
Manapság egy jóravaló leányszöktetésről sem hallani. Holott azelőttiben legalábbis elszöktette az ember az ideálját, ha másképpen nem férkőzhetett hozzá. Ma már csak álmaikban bolondoznak az emberek. Álmaikban követik el hőstetteiket, élik le a regényeket, és a fiatal nők álmaikban szöknek el a falusi háztól. Vége a romantikának. Talán már igazi szerelem sincs…
A főnök nagyot hallgatott, aztán a távírógéphez lépett, mert az kopogni kezdett. Összeráncolt homlokkal olvasta a távírógép jeleit a papírszalagról, aztán hirtelen rám tekintett. Majd szótlanul kiment a szobából.
Nemsokára azután a csengő vonatot jelentett.
A főnök titokzatos mosollyal a szobába lépett.
– Megbuktál, barátom – mondta suttogó hangon. – Örülök, hogy megbuktál. Az imént jelentette egy távirat, hogy szökevény szerelmespár bujdokol a környéken. Lehetséges, hogy ezen az állomáson szállnak vonatra. Tartóztassam fel őket.234
Felállottam.
– Nos?
– Itt vannak. A személyleírás egyezik. Mindjárt bejár a vonat… És én nem tartóztatom fel őket.
– Miért?
A főnök megsimogatta vastag bajuszát. Csendesen káromkodott:
– Miért? Az istenfáját, mikor olyan boldogok!
Ezután nemsokára a szabadba léptünk.
Néhány kis lámpás világított a cérnavékonyságú esőfátyol mögött. A fal mellett egy-két paraszt ácsorgott. Gumiköpenyében a csendőr búsan nézett a földre. De odakünn a sínpárok mellett, az esőben, félhomályban karonfogva lépegetett egy fiatal pár. Bőrköpenyeg volt rajtuk. A férfi barna, csinos ember, harmincas. A leány szőkés-barnás, szürkés szemű, nagyon kedves arcú; finom lába mint a szarvasé. Az ajkán áhítat, ima, boldogságos sóhaj árnyéka lebegett, és szinte két karjával kapaszkodott a férfi karjába.
– Ők azok, Palotáról szöktek. Szóljak a csendlegénynek? – kérdezte a főnök.
– Ne – mondtam. – Úgy látszik, szeretik egymást.
A vonat lámpása feltűnt a kanyarodónál. A kocsikerekek zörrenve megállottak, és a világos ablakokon sűrűn folyt le az esővíz.
A szerelmesek egy darabig üres szakasz után keresgéltek. Izgatottak voltak, nagyon siettek. Végre felhágtak a kocsilépcsőre. Még egy másodpercig feltűnt finom lábszára a nőcskének, fekete harisnyája, szalaggal megkötött félcipőcskéje. Aztán az ajtó bezáródott. Egy pillanat múlva a vonat elindult.
Igen rövid idő múltával megérkezett az a vonat is, amellyel én szándékoztam tovább utazni. A főnöktől elbúcsúztam. Megígértem neki, hogy utánajárok Pestre való áthelyezésének.
A vastagbajusz legyintett.
– Minek az! – dörmögte.
– Hát mi szeretnél lenni?
A főnök egy másodpercig gondolkozott. Aztán alattomosan nevetett:
– Megmondom. A 826-oson, az előbbi vonaton, szökevény szerelmes szeretnék lenni.
Amint a vonat robogott velem az esős éjszakában, néha-néha lehunytam a szemem, és magam is a 826-ost követtem képzeletben.235
