A fa
A fa
Ha fám lesz az idei télen, vidám leszek… Leakasztom az ablakszögről István bácsi kalendáriomát, s megnézegetem benne a névnapokat, az ősz és a tél piros betűs ünnepnapjait, a karácsony előtti vásárokat, a százesztendős jövendőmondó jóslatait, a Hold és bolygók járását… És ha úgy süvöltözik odakünn az őszi szél, mint a gyermekmesékben, ha a háztetőre nedves ujjheggyel koppant a fázós emlékezetű hideg eső, ha korán leereszkedik a köd és pára, mint az elmúlt szerelem utáni bánat, és ha majd később fehér kabátban járnak az emberek azokon a messzi kis utcákon, amelyeket ablakomból látok: nem jöhet be ajtómon a szomorúság, mert a tűz oly vígan piroslik kályhámban, mint az álarcosbál. Az örökké ifjú lángok elé ülök, és egyenkint dobálom a tűzbe bánataimat, amelyeket a szél hozott messze földekről, rossz kedvem száraz faleveleit, amelyek lábam elé sodródnak városi sétámban, emlékezésem koporsószegeit, amelyeket az eső vert a falba, a hideg kételkedéseket, a forró gyűlöleteket, a fakult lemondásokat, az elviselhetetlennek hitt szenvedéseket, világgal való békétlenségeket, nagyképű tervezéseket, piros bársony álmokat, lenge léptű reményeket…
Ha fám lesz az idén, vidám leszek, mint mindazok, akiknek még nincs fájuk, csak sóhajtásuk.
A tűz előtt helyet foglalok, és megbocsátok minden világi ostobaságot, nem hallgatok se a lármadobokra, sem a citerákra, amelyek az ablakok alatt hangzanak, nem búsulok emberi félszegségeken, gyalázatosságokon, nem gúnyolódom hívőkön és farizeusokon, nem bánt feszítő nagyravágyás, sem guggoló megaláztatás, nem vágyódom idegen városok sokat ígérő estéire, sem prémek különös melegségére, messzi országok andalgó zenéjére, hő keblű borára, igéző mosolyára, kéklő tornyára, piros ablakára, dúsgazdag múzeumára, álmot adó biztosságára, megelégedett, gömbölyű polgárságára, kelmével megrakott40 rakott boltjára, kelet szagától terhes kikötőjére, nyájas asszonynépére, ringató nyoszolyájára… nem epedek a vágytól Kárpát fenyvesei után, nem sóhajtok a felvidéki városok bányászzenekarainak tánczenéje után, sem hóba temetkezett falvak disznótoraiért. Csak üldögélek tüzem mellett, mint a bibliaolvasó öregember a maga kedvenceinél, csak lehunyom a szemem, mint a megbocsátók, csak hallgatom a hó zizegését a háztetőn…
Ha fám lesz, nem piroslik a harag homlokomon, a lázító elégedetlenség nem lógatja le lábát a hideg tűzhelyről, a varjúcsőrű önvád odakívül marad a házon, nem ér fülemhez nők csukló zokogása, gyermekek vacsorát pótoló siránkozása, férfiak vad káromkodása, sem a köszörűkő sistergő forgása, amelyen tüzes indulatát dobálja a késpenge, nem vigasztalódom a szegények örök imádságával, a világmegváltással, nem járok ökölbe szorított kézzel a gazdagok házai előtt, nem álmodom éjszaka tűzzel és vérrel. Ha fám lesz, nem riasztgatnak a kakasok piros taréjai a dús piacokon, a boltok kirakataiban a gazdagoknak való portékák előtt nem állok zsebre dugott kézzel, nem csuklik meg a torkom, ha selyembe és bársonyba burkoltan elsuhan a dáma az utcán, nem fütyörészek magamban tilos dalokat, nem hevít a gazság, amelyről az újságban olvasok, nem dermeszt meg a pisztolylövés durranása, amellyel az életunt végzett önmagával, nem állok meg órákig a dunai hidakon, hogy a jövő-menő vizeket nézegessem, nem búsít a holnapi gond, nem vásik el a fogam az emberszólásban, nem fáj az élet, ha tüzem van, amely felett kiterjeszthetem fáradt kezemet.
Ha fám lesz, meghallom, hogy a toronyban temetésre vagy litániára harangoznak, meglátom, hogy milyen csodálatos mélység tündöklik a gyermekek szemében, megérzem a nők szenvedéseit és a férfiak gondos keserveit, megbocsátom a bűnösök vétkezéseit, a gyengék tévelygéseit, a megalázottak dühét, a szegények igazságtalanságát, a gazdagok kőkemény jószívét, megsajnálom az ereszről lehulló madárfiókot, a lázbeteg gyermeket, a lyukas cipős vándorlegényt és a botorkázó aggot, megcsodálom a törvények erejét, a bírák igazságosságát, a börtönök egészségügyi berendezését, a foglárok fegyelmét, Gold segéd ügyességét, a világ hibátlan malomkerekét, a jótékonysági41 egyesületek korrektségét, a betegsegélyző egyletek gyorsaságát, Halmos urat, az öngyilkosok irodájának gondnokát… ha fám lesz, jókedvem lesz, és valóban megörülök a beköszöntő legszebb évszaknak, az aranypiros, ringatózó ősznek.
(1920)42
