Az obsitos
Az obsitos
A régi ezerforintos papiroson fiúangyalok fejképei voltak, sárgás és rózsaszíne volt a bankónak, házat, tehenet, lovat és bútort lehetett venni egy darabon – sok olyan ember volt Magyarországon, aki meghalt anélkül, hogy ezerforintosa lett volna, kupecek, kártyások, vásárosok viselték az ingük alatt, hogy csaknem le kellett vetkezniök, midőn sor került a fizetésre. Az öreg Burger, a nyíregyházi Rothschild a csizmájában hordta a teméntelen bankót, és nem nézték ki semmiféle társaságból, amikor az egyik lába nagyurával tologatni kezdte a csizmát a másik lábáról. Megsimogatták a ragyás nyakát, megütögették a széles hátát, kedvében jártak, amíg a csizma lehúzása tartott. (Pedig soká tartott, mert az öreg Burgernek szokása volt tízszer is meggondolni magát, amíg fizetett.) Egy igen piszkos kendőbe volt csavargatva a sok bankó, amitől kitágult az emberek szeme, elállt a lélegzete, pedig ezt a kendőt nem mosatta ki az öreg Burger marhahajcsár kora óta (annak negyven esztendeje volt). A sok bámulatnak az öreg Burger vetett véget: „Pfuj, de utállak, te piszkos cédula!” – mondta rendesen, amikor elhatározta magát a fizetésre. S így dobta el magától a szennyes papirosokat, mint valami betegséget. És sok százezer értékű föld és gazdaság maradt utána.
*
Öreg Burgerek vagyunk mindnyájan ezekben a napokban, midőn a bankót, amelyért tegnap még verejtékeztünk, megvetéssel tartjuk a pecsételő gép alá. Szemhunyorítás, panasz, szomorúság nélkül látjuk elveszni vagyonunk felét: aki nagyon sokat veszített, még nevet is a végén, mint az már az égett embernek szokása, miután jól kikáromkodta magát. Pfuj, te utálatos cédula! – mondogatjuk, amikor előszedegetjük a rossz napokra eldugott pénzecskéket. A zsidóasszonyszemű ezerkoronások, az elbámészkodott tekintetű százasok nem21 csalnak meg most sem. Jól tudtuk pecsét nélkül is, hogy legfeljebb az éhenhalástól mentenek meg – nemigen volt annyi, szénásszekérnyi bankója a magunkfajta embernek, hogy házat, tehenet, tanyát vásárolhatott, amire azelőttiben elég volt az öreg Burgernek az egyik csizmaszára. Ezek a barna asszonyok, elkomolyodott arcú leánykák, akik a bankókról nézegettek felénk: már régen kiábrándítottak magukból. Tudta ezt a sápadt zsugori, aki az éji mécs világa mellett rejtegette szalmazsákjába a gyűrött papirosokat, ha a szél megdöngette a kaput; tudta a gondtalan külsejű gavallér, aki úgy vasalta bankóit, mint gallérját; a dáma, aki erszénykéjébe parfümöt locsolt a papirosokra; a szegény asszony, aki harisnyák között, sóhajtva dugdosta az állam céduláit. Mindenki tudta már régen, hogy a háborúban elveszítette ártatlanságát a százasbankó leányzója, megöregedve, alig jártányi erejű anyóka lett az ezrespapír hódító barna nőjéből, a húszkoronás növendék leányából pedig csatangoló utcalány Pesten. Elmúlt ifjúságuk, midőn még dolgozni, alkotni, építeni tudtak ezek a képecskék, az öröm kis csengőit szólaltatták meg az emberi szívekben, felfújták a hólyagokat, és mámort loptak a könnyelmű női szívekbe. A megöregedett anyóka az ezresen még nem érkezett el sírjához, de már nem tud egyébről beszélni, mint múltjáról, amikor primadonna volt, virágkosarat és vért áldoztak értük az emberek. Milyen bohók voltak! – mondogatta fogatlan szájával –, milyen ügyesek, ravaszok, véres kezűek voltak, amíg megszerezhették maguknak! Mint álltak esőt és fagyot, zivatart, szégyent, megalázkodást, vérző verejtéket, hogy papirossal tömjék ki a mellüket. – És bölcsen, lemondóan mennek az anyókák az ispotályba, ahol darab időre meghosszabbítják kialvó életüket. Besántikálnak hosszú utazásukból a pecsét alá, de már maguk se igen reménylik, hogy még egyszer részük lehet az ujjongásokban, diadalmakban, feldobogó kedvekben, amellyel ifjú korukban fogadták őket, midőn a világban szerte kóboroltak, bementek minden házba, minden titkába az emberi lelkeknek, minden setétbe s minden fénybe, mindenütt tárt kapu fogadta őket…
Most koszorút kapnak a mellükre, mint az obsitosok.
(1920)22
