Egy öreg ember elbeszélése
Egy öreg ember elbeszélése
A mai öregek, akik a múlt századból jöttének át: láttak olyan dolgokat, amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokban olvas.
Egykor éltek emberek, akik Napóleont, Kossuthot, Petőfit a valóságban látták. Megbámultuk őket, mint kivételes lényeket, és mesemondásaikat sokáig hallgattuk. A mai öregek beszélnek majd arról a Magyarországról, amelyet többé nem láthatunk viszont; a kedves régi Pestről, amelyre rá nem ismerhetünk; a jámbor polgárokról, akik a fülükre húzták a paplant, ha elcsattant egy pofon a városban… Mesemondásaikba belefoglalják, hogy ebben az országban mindenki fehér kenyeret evett, még a vándorlólegény is, a faluzó koldus is, és az ég madara, amely megette a mérföldmutatókőre helyezett kenyérszeletet; a bort gödrökbe öntötték szüret után, mert nem volt elég edény; egy krajcárt adtak a szegénynek, és az imádságot mondott érte; kilencven esztendős korukig éltek a magyarok, és még akkor se haltak meg könnyedén; annyi gyerek termett, mint subagallér; a birkának, disznónak időt adtak a járványos betegségben kedvére elpusztulni, nem siettek őt levágni; a cseresznyefák oly bőséges terméssel hajoltak az országútra, mintha Krisztus urunk járna még a földön; a halat ingyen adták a nagy folyamok partjain; a nők ifjúságuktól öregségükig áldott állapotban voltak; a kalendáriumok és az emberi szívek telve tréfaságokkal, nevetnivalóságokkal; a férfiak ragaszkodtak politikai elveikhez, és főbe lőtték magukat, ha tisztességtelen dologba keveredtek, gyenge karakternek volt ereje tovább élni és Amerikába vitorlázni; az adott szó szent volt, és a rágalomért börtön járt; a társadalom egy nagy család volt, amelynek ítéleteit nem lehetett megfellebbezni; és a gyermekeket úgy nevelték, hogy nem kellett miattuk szégyenkezni, ha idegenbe vetődtek.23
És ha a régi Pestről szól az agg mesemondó: szavai szinte hihetetlenül hangzanak.
Pest erkölcsös város volt, ahol nagy tiszteletben tartották a barátság szentségét, a családi élet érintetlenségét, a nők hírnevét és a vallás rendelkezéseit. A városi magisztrátus mindig azon törte a fejét, hogyan lehetne szebbé, finomabbá építeni Budapestet. Hogyan lehetne azt elérni, hogy itt a lakosság boldog és büszke életet éljen, hogy másoknak is kedvük legyen megtelepedni a városban és munkájukkal hozzájárulni a város fejlesztéséhez. Mindennek örvendeztek az öregek, amit e város érdekében tehettek. Ünnepély volt, midőn a Dunapartról többé nem szállott be a por a városba, midőn évről évre újabb paloták emelkedtek a nagykörúton, midőn a tramway csengetett, midőn a polgármester királyi tanácsos lett. Az utcakövezők felfedeztek minden kis lyukat, amelynek betöméséhez nyomban felállították munkásaikat. A locsolóember oly udvariasan forgatta csövét a körúton, mintha Mazzantini iskolájában végezte volna a kurzust. A nagy zöld kocsik a mellékutcákat mosták oly tisztára, amely tisztaságot manapság a lakók arca sem közelíti meg. A házmestert a rendőrségre taszigálták, ha szemetes volt az udvar. A háziurat megbüntették, ha nem világított. A henteslegény kezet csókolt a szakácsnéknak, a kora reggeli pék örvendezett az új vevőnek, a boltos úgy dörzsölgette a kezét, hogy kénytelen voltál nála hitelben vásárolni. Szodomát kiáltottak, ha egy nő nagyon festett arccal kibátorkodott az utcára, az öregebb és gyakorlottabb szemű férfiak megismerték a foltot a nők homlokán.
A tisztességes nők pedig csak olyan mondásokat használtak a társaságban, amelyet anyáiktól, azok pedig nagyanyáiktól hallottak. Az ő lábukat, vállukat nemigen látta senki a városon végig, olyan bő és hosszú ruhában jártak, hogy a cipőjük sarkát sem tették közprédává. A sétatereken megelégedett, büszke nyugdíjasok üldögéltek, lenézték az egész világot, amely nem élvezett penziót. A leányok jövendőbeliéit már a kora gyermekségben kiválasztották a gondos szülők, igen kapós vőlegény volt az állami tisztviselő. A házak belsejében boldog, megelégedett családok vonták meg magukat, akik a polgári jólétben, a csendességben, a tiszta erkölcsben lepergették az éveket, mint gyöngyszemeket. Furcsa, szigorú öregasszonyok éltek, akik az ifjúság erkölcseit ellenőrizték. És virágvasárnapon a templomok környékén tavaszi ruhában és tavaszi arccal mindig egy megifjodott Pest mutatkozott.24
Minden lánynak volt új cipője, új kalapja, minden asszony szebb lett, és a családapák a budai hegyek rétjeit gusztálták, ahová húsvét vasárnapján kirándul a família.
Pest csak az idegenek és vidékiek előtt tűnt fel ama mulatságos és könnyelmű alakjában, amilyennek a múlt században elhíresztelték. A tivornyás város lámpagyújtás után kezdte meg hentergését, a rendőrség szigorúan vigyázott, hogy a templomba menő tisztességes nők napközben ne kényszeríttessenek szemük lesütésére. A Kossuth utcából, a korzóról elzsuppolták a szemérmetlen, feltűnően öltözködő nőszemélyeket. A polgárasszonyok jóillata töltötte meg vasárnaponkint a várost, szelíd, alattomosságmentes mosoly tündökölt a leányok arcán, és a polgár kidüllesztett mellel mehetett végig a városon, erkölcs, rend és tisztelet uralkodott itt.
(1920)25
