Az Elveszett Szív hölgyei
Az Elveszett Szív hölgyei
Legyen az övé, a szegény gyermekeknek gyűjtő úrihölgyé: most minden tisztelet és respektus, kézcsók és gyengéd bókolás, mert az utcasarok köznapi porában, közönyös levegőjében, mindennapi, vásáros lökdösődésében a verejtékes munkával a legnehezebben megtalálhatót keresi reggeltől estig, a pesti járókelők szívét és erszényét.
Az erszényét csak magával viszi a pesti ember, amikor az utcára kilép, de honnan vegye elő erszénynyitogató szívét, amelyet valahol „914” tájékán elveszített, amikor az első sabáci sebesült részére levetette a kabátját a Keleti pályaudvaron? Hol találja meg a régi, szentimentális, vallásos kórusokban éneklő, humanisztikus jóságokban eszmélgető, babonás, de jótékony érzésekkel szinte gyermekessé lett szívét, amellyel kabátja alatt nem mehetett el az utcán a kezét nyújtó árva gyermek, a térdére függesztett orrú anyóka, a néma, hajadonfős aggastyán mellett erszénynyitás nélkül. Wekerle pénzei voltak divatban; szinte szárnya volt az egyfilléresnek, amint a zseb sötétjéből kikívánkozott, amíg a koldusok bosszúsan összegyűjtötték valamennyit, és a Duna-parton követ kötöttek a nyakába. De még nem vénült meg vándorló lába a rézkrajcárnak sem, a nikkel is tudta a szabadba vivő utat, és a karéj kenyér mellett áldott levessé változott a szegények kunyhójában. Az ezüstkoronásnak mágnási rangja volt azokban a tarisznyákban, amelyekbe az emberek a másvilági üdvösségüket, a szegénységtől való félelmüket, a borongó, babonás jóságukat hullajtják. Tíz fillért adott az ifjú a sarki koldusnak, ha randevúra ment, az örök szánalommá fásult templomi kéregető az ódon fal mellett a kezébe hullott nikkelről tudta meg, hogy valahol betegség van a városban, a mátkáját epedve váró ifjú szűz a legvénebb szegény embert kereste fel a templomajtó mellett, de jóformán minden utcának137 vagy városrésznek volt szerencsés koldusa, akinél a férfiak és nők bánatukban, örömeikben, betegségeikben, reményeikben vagy csalódottságukban oly pontosan befizettek, mint valami másvilági összeköttetéssel rendelkező adópénztárosnak.
Könyvet kellene arról írni, miért, miként adtak Pesten alamizsnát a járókelők, amíg birtokában voltak szívüknek, álmatlan éjszakáikon eszükbe jutottak a napközben látott esdeklő szemek, az ablak alatt kiáltó árva gyermek megállította a gyöngyöző kelyhet a könnyű kézben, és a legszemtelenebb öreg koldusok álmából is felverhették sürgős mondanivalóikkal a pesti embert. A koldus keresztbe tette a lábát az üzlete után siető polgár előtt, mert jól tudta, hogy ehhez joga van azon az alapon, hogy mindenki köteles adni a szegénynek. A rongyaiból settenkedő koldusnő nyugodtan rászólt a jól öltözött úri dámára; a gazdagok kapujának kényelmesen vetette hátát a kolduló, mintha jórészben övé volna már a földön is a bérház, nemcsak a túlvilági kastély; a koldusok örökös kikiáltói voltak a papok a szószéken; a humanista egyesületek az ő kedvükért alakultak; szívbajos gazdag emberek nem tudtak addig meghalni, amíg a maguk adóját le nem fizették; bánat ült a lakmározó asztal felett, ha nem vidította egy-két megajándékozott, jóllakott szegény emésztése; porciót fizetett az újszülött, ha gazdag háznál jött a világra, a szerelmes, ha csókot kapott, az úrnő, ha a hold nem változott, a pénzes öreg, ha jól emésztett… Kifeszített mellel járkálhatott itt a szegény ember a városon, mert olyan törvények uralkodtak az emberi szíveken, amelyek az ő megélhetését, védelmét biztosították.
A törvények tán ma is megvannak valahol, de hová lettek a szívek, amelyek engedelmeskednek?
A pesti úrnők, akik a gyermekek részére gyűjtenek e napokban a város utcasarkain, ahhoz a drágalátos Rendhez tartoznak, amely az Elveszett Szív megkeresésére alakult.
Ha valaha, amikor az utcai kéregetések az úrinők körében divatba jöttek: egy zsúrfix hangulatával, egy társadalmi ünnepély szórakozásával ért fel a Gyermeknap, annál komolyabb és tiszteletre méltóbb manapság a hölgyek fáradozása, amikor az emberek nem törődnek a mások szegénységével, mert torkig vannak a maguk nyomorúságával. Ma valóban hasonlítanak ők ama keresztes hadjáratok korabeli138 zarándokokhoz, akik maguk korbácsolva, sírva, vezekelve járták az országutakat, hogy Isten irgalmát könyörögjék. A nők, akik az egész világot falként körülvevő Ridegség, a földkerekség napjainkban dudva vadonként beborító szívtelenség, az űzött szarvasként menekülő Adakozás, az egérlyukba is elbújó Alamizsna csöngettyűit rázzák a pesti utcákon, mosollyal köszöntik a gyanakodó polgárt, mintha reggel óta reá várnának az Andrássy úton, nyájas szóval állítják meg a zordon dúvadként rohanó üzletest, a szegény gyermeket ajánlják figyelmébe az elszerencsétlenedett pestinek, aki tán egész éjszaka nem aludt a gondtól, a szívbeli jóságot jelképezik a modern magyar előtt, aki az utolsó évtized lávájában hitét, becsületét, érzékenységét és minden emberi értékét elpusztulni látta: – a nők valóban oly önfeláldozó zarándoklatot végeznek a nagyvárosi sivatagban, mint ősanyáik, a flagellánsok, akik az isteni kegyelemért könyörögtek. Az ostor itt van ma is a legtöbb adakozásra felhívott járókelő szemében, vonakodó mozdulatában, elsiető lábában, kegyetlen közönyében, önző vállvonogatásában. A zarándoklat ma is oly messzi, felfoghatatlan, isteni eredetű célért folyik a pesti utcán, mint a középkorban: az Elveszett Szív feltalálásáért.
Feltalálják őt a gyűjtő hölgyek, bár legszebb ruhájukat, kalapjukat, cipőjüket, mosolygásukat és gyengéd hangjaikat viszik a júniusi nap hevébe, a söpretlen utcára, a földön végig szakadatlan kopogó léptek vásárjába? A jóság estére nagyon megizzad a küzdelemben.
(1922)139
