Témák a pesti Boz részére
Témák a pesti Boz részére
A pesti hajótörött, akit a vihar kivetett lakásából, az utcára költözködik, holott mehetne az erdőbe is, vagy a mezőre is. Igaz, hogy onnan elkergetnék a csőszök, nincsen olyan erdő, amely valakié ne volna, nincsen gazdátlan mező, de legalább kellő mértékben viselné e korszak mindennél emlékezetesebb nyomorúságát, a lakásínséget. Akár van lakásod, akár nincs; lehetetlen, hogy bizonyos időben meg ne őrülj darabig ettől a szótól: pesti lakás. Igaz, hogy a lakás már a legutolsó, megmaradott javuk a magyaroknak, mert egyebet már mindent elvettek tőlük, ez az utolsó földi kincs, az egyetlen magyar menyország, ahol mentve érzi magát az ember a jelen élet vadállati küzdelmeitől. A fedél az egyetlen hely, ahol beteg lehet a szenvedésektől, ahol kedvére koplalhat a drágaságban, sírhat és nevethet, ugrándozhat bolond módjára, vagy lefekhetik mozdulatlanságba, hogy megpróbálja: milyen lesz az, amikor többé nem kell az élet hivatalai után járni. És amint előbbre és tovább folyik az új Magyarország élete: évről évre növekszik az őrült szörnyeteg a lelkek látóhatárán, a soha eddig nem ismert rém, mint valamely pokolbeli nyavalya jött fel a földre, és nem hagyja aludni se a benne szenvedőket, se a tőle rettegőket.
S eljött a világra a családi élet veszedelme, amely veszedelmet évezredeken át távol tartott az emberiség magától. A lakástalanság elsősorban annak a családi életnek a dinamitja, amely családi élet ébren tartotta a jóságot, a becsületet, a szívnemességet az emberiségben. Elszaporodnak azok az emberek, akiknek már senkijük sincs – ha volt, régen elfelejtették –, mert magános zordonságban könnyebb elviselni a szörnyű életet, mint hozzátartozókkal. Az egyedülálló, társtalan, gyermektelen férfi a jövendő mindennapi alakja. A keservességében eldurvult vagy elfonnyadt magános nő a holnap asszonya. A gyermekek a lelencházi karácsonyfa mellett szerzik ifjúkori emlékeiket.134
A csendes, védett fészek helyett a messzi, hideg, szívtelen csillagok melengetik azokat, akik a szeretetre rászorulnak. A családi élet gyengédsége, a szenvedők megértése, a gyöngék dédelgetése otthon nélkül nem képzelhető. A gyermek átok és kétségbeesés fantomja a gyötrődő szívek világában, nem pedig érzelmes tavaszi növényke.
Gyermeket csak az almafák, a szilvák és gesztenyék ölén látunk szeretettel virágozni, amikor eljön a május hó. Mosolyt, amelyet gyermek vidámsága fakasztott, alig láthatunk. A vadgalamb búg fészkében, a vércse vijjog az országház kupoláján, a bagoly megtalálja helyét a romfalban, de a párjával elhelyezkedni kívánó ember hiába bolyong a nagyváros utcáin.
A hontalan ember csak álmában enyhül meg (ha ugyan van hová lehajtani a fejét), amikor szobával, konyhával, ablakkal álmodik, amely ablak az ő ablaka. Egyébként örömtelen számára az élet, mert nincsen olyan helye, ahol az igazi örömet is, a magány, az elvonultság, a lélek örömeit élvezhetné. Ha felebarátját látja az esti szürkületben otthona felé sietni, sóhajtva gondol arra, hogy annak lakása van, ahol a gyermeket dúdolva altatják, a kenyeret áldással felszelik, az ablakot bezárják éjszakára a város rémei elől… A következő percben aztán arra gondol, hogyan lehetne embertársának barlangját elvenni. Menne bunkóval is, ha ez még divat volna. De a jelen korban inkább a róka-utak, a csalfaságok, a félremagyarázott rendelkezések divatosak.
Egy bírótól hallottam, aki a lakásügyekben tesz igazságot, hogy képzelhetetlen eldurvulást vitt véghez a huszadik század, kultúrát kóstolt emberiségében a lakásínség. Egykor finom lelkű, önérzetes férfiak sompolyognak a betörő éberségével házak körül, ahol lakásokat sejtenek. Tegnap még büszke, családi életük tisztaságára kényes emberek tolakodnak be síró-rívó otthonokba, ahol jónapot helyett görcsös átkozódással fogadják őket. A legtöbb lámpás azért világít Pesten, hogy mellette az éjszaka csendjében kérvényeket írjanak a lakáshivatalhoz a haldoklók vagy a tönkrementek lakásaira. A régi bútorszállító emberek, akik pálinkával vidították magukat a nehéz munkában: megannyi kesztyűs lovagok voltak a ma hurcolkodó családokhoz mérten. Elgázolja az idegen szekrény a csúszkáló gyermeket, a betegen sínylődő asszonyt, vérbe borítja a férfiak szemét.135 A durvaságnak, a közönségességnek, az agyafúrtságnak, a hazudozásnak nagy gyűjteménye a pesti lakáshivatal irattára. Itt van az a csodálatos, riasztó emberi dokumentum, amit az emberek tenni tudnak azért, hogy lakáshoz jussanak.
És biztos lakása senkinek sincs a városban, mert a törvények és rendelkezések napról napra változnak, az őrületes hajszát az otthon után fokozzák minden évszakban, amint csavarnak vagy engednek egyet a jelenkor inkvizítorai. Maholnap csak az almafák, e májusi égi tünemények maradhatnak meg megszokott helyükön. Milyen kár, hogy az ember nem változhatik fává!
Boz, akinek regényei mellett felnövekedtünk: több könyvében is leírja az egykori londoni nyomort, a törvényszékek rettenetességét, az adósok börtönének világát, a lelencházat, a szörnyű lakásokat, az udvarokat, ahol a legszerencsétlenebb emberek laktak, amerre Kis Dorrit léptei vezettek… Az új magyar író, aki majd későbben a megenyhült messziségből látja a mai eseményeket és embereket: legmulatságosabb és legszomorúbb könyveit a mai budapesti lakások világáról írhatja; és majd egykor hitetlenkedve csóválják a fejüket az olvasók Kovács úron, vagy Kiss úron, akit kidobtak a lakásából, és az utcára költözött, vagy Péteren és Pálon, aki évekig elmulasztotta minden dolgát, házasságát, hivatalát, egészségét, reggeltől estig lakás után járt, míg végre belebolondult. Mily könnyesen nevetnivaló lesz ezeket a dolgokat egy könyvből olvasni!
(1922)136
