Bús szemek városa
Bús szemek városa
Az egykori „magyar nábob”, Szemere Miklós egyszer azt mondta nekem, hogy nyáron is azért szeret zárt kocsin járni Budapest utcáin, mert nem állhatja az itteni tekinteteket… „A legtöbb embernek zsebmetszőszeme van Pesten.”
Valóban így volt az Pesten azokban az években, amelyek a háborút megelőzték. A pesti szemek szemérmetlenül mutogatták mindazon szenvedélyek állatköri jegyeit, amely szenvedélyeket pár évtized előtt titkolni volt szokás. A kapzsiság, a szomjas pénztelenség, az élvezet vágya, a gyönyör hajszája, a hideg vashoz hasonló irigység, a legnagyobb aljasságra is elszánt gyűlölet úgy kikönyökölt a pestiek szeméből, mint a veres lámpás az éjszakából. Meg kell adni, hogy a háború előtt Pest nem az erkélyek alatt gitározó ábrándosak városa volt – legfeljebb a nőknek volt madridi sötét szemük –, meg kell adni, hogy egy városi sétában sok elvetemült, bűnöktől jelzett ábrázattal lehetett találkozni a főbb útvonalakon is, a tagadás órájában, zengő éjjelen pedig a próféta a kicsapongó, kéjvadász szemekben könnyen megláthatta a közelgő kaszás alakját. A háború előtti Pest szemében benne volt a hét főbűn oly félreismerhetetlenül, hogy bizonyos volt a pokolra való elkárhozás. Elbizakodott, dölyfös, mindenre elszánt, istentelen szemek városa volt Pest. Csodálatos, hogy a gyengéd nők elviselhették az akkori tekinteteket, még csodálatosabb, hogy az ügyefogyottak, az álmodozók, a mindig bocsánatkérők valamennyien meg nem szökdöstek e városból a legbarátságtalanabb szemek elől.
*
Néha szeretnék látni egy tekintetet a múlt időkből, kihívó, megvető, fölényes pesti szemet, de hiába járom be a várost, a hídtól a hídig, az elbizakodottság legfeljebb durvasággá fajult, a régi fölény vallásgyűlöletté, a zsebmetszői alattomosság erőszakká. Ez a város elveszítette128 a régi szemét, amelyen át magáénak, legsajátabb tulajdonának látta az egész világot, az élet legmagosabb bölcsességét, a vakmerő trapézmutatványt, a róka ravaszdi gödrét, a nők esendőségét, a pénz hűtlenségét, a boldogulás titkát. A szemek, amelyek minden szemközt jövőnek a veséjét és titkát fürkészték, amelyek a legbecsületesebb emberről is hétszeres rablógyilkosságot véltek tudni, amelyek inzultálták a tisztességes nőket, aljasul körüljárták a hajadonokat, magasztalták a rossz hírű némbereket, bűnre buzdították a gyermekeket, gyenge idegzetűekből remetéket neveltek, hírhedtté tettek bizonyos utcasarkokat, kávéházi ablakokat, utcakerülővé szemérmetes szüzeket, ökölbe szorították a jámbor járókelő kezében a sétapálcát – a szemek maholnap már csillaggal jelöltetnek a pesti útmutatóban. Nem mindenki nagyságos úr már, aki gondtalan megvetéssel, nyegle fitymálással, hihetetlen önbizalommal tudna belenézni ennek a városnak az ábrázatába. A pesti ember nem központja a mindenségnek, hanem egy kidobott vendég, akit önimádó mulatságából sáros talpak az utcára taszítottak. Nem érzi többé magát velszi hercegnek a korzó gavallérja, indiai maharadzsának sem a pókhasú tőzsér, a háziurak nem Krőzusok és Rothschild is alig található már a város területén… A nagyra nyílt, minden örömet, büszkeséget, dicsőséget szemérmetlenül követelő pesti szemek nem tudnak már lenézni, megvetni senkit se a városban, legfeljebb saját sorsunkat. De ehhez még nincs elég bátorsága a pesti szemnek. Titkon várja az élet örömeit, fölényességeit, túlfinomult kultúráit, a váltakozó élet új illatait… S így valamiképpen olyan lett mindenkinek a szeme, mint azoké a régi pörösködőké, akik a Kúria kapujában várják nagykorú igazságukat.
*
Több már az alázatos, megtört, fátyolos szem a városban, amelyet az egykori remeték valaha is szerettek volna látni a pesti utcákon. Jönnek szemközt zavarodott szemek, amelyek már csodálkozni sem tudnak a világ fordulásán. Találkozunk szemekkel, amelyekben még küzd a kérés és a dac, a megvetés a megalázkodással, az őszinte sírás a fölényes ravaszsággal, de már látni a szemek függönye mögött a produkció végét: nagy keservvel fordul majd a föld felé az egykori vakmerő tekintet. Látni szemeket, amelyek még igazságtalanságot panaszolnak, mint a paradicsomból kitaszított angyalok. Amott az életnek egy még büszke száműzöttje megy, de szemében már több az ijedelem,129 mint a büszkeség. Itt sötét képű követelőzés önbizalommal rohan azokra a helyekre, ahol még valami jótékony alamizsnát osztogatnak, jó az még lelke egyensúlyának, hogy azt hiszi, joga, öröksége van az adományokhoz, de majd egyszer kétségbe vonják sokszor emlegetett jussát, és a szem megtanulja a legnagyobb megalázkodást.
Nem, ezt nem kívánta a legzordonabb magános lelke sem a régi életnek, a legbujdosóbb egyedülvalóság sem, hogy a pesti utcák szeme ily koldustekintetűvé váljon.
(1922)130
