Tavasz fiai
Tavasz fiai
Már jönnek ütemes, takarékos futással ott a nagy fák alatt, hol kanyarodik a sétány. Fejük fedetlen, lábszáruk mezítelen, tüdejük gőzölgve fújja a téli levegőt. Fénylő tekintettel, felpirult orcával, kiszámított tempóval futnak tova az ablak alatt, sarujuk még csattan a hólében, amely nem tudott kellő időre eltakarodni a tavasz fiai, a sportoló ifjak elől. A holt bokrok közül úgy világít színes ingük, mint az eljövendő élet barátságos színe. Futó kedvüket nem zavarja a tél, amely nem vonult még vissza végleg a Szigetről. Boldogan, a sport vallásának igaz áhítatával járják meg az első kört. Mire ismét elügetnek az ablak alatt, már piros a lábszáruk az áramló vértől, rózsaszín az arcuk az erőfeszítéstől, elnyúlik a csapat, mint darvak serege az égbolton, a fiatalabbak visszamaradoznak, lóbálják karjukat, nyelik a levegőt, de ott elöl a szemüveges fiú, akit már évek óta látok futni a Szigeten, oly büszkén, erőteljesen hajt, mintha az olimpiádon volna, boldog büszke, aki versenyt tarthat vele… És színesen, egészségesen, vidáman tűnnek el ismét a kanyarulatnál, mintha egy másodpercig itt megmutatkozott volna a magyar jövendő, hogy vigasztalást hozzon a keserűeknek, ébredést a bús alvóknak, reményt a reményteleneknek. Már messziről hangzik lábaik csattogása, széllel versenyt játszó iramodásuk lélegzetvétele, teli szívű víg kiáltásukra még a téli varjú felel a fatetőről, de már tudjuk, hogy eltávozásuk többé nem végleges. Holnap és holnapután újra feltűnik a tarka kis sereg a néma utakon, a csapat napról napra tömörebb, a kisfiúk nem maradnak el ölnyi messzeségben a vezértől, mind hívebben futnak a kezdők, mind kitartóbb a szív és vígabb a hang, gyorsabb az ütem. Mire az ibolyák is szétnéznek a világban vén fák tövéből, sok tegnapi sápadt arcon állandó a vidámság piros zománca.125
Aki gondolkozik Magyarország sorsa fölött – márpedig mindnyájan elborongunk e gondolatnál –, megnyugvást, vigasztalódást, bizalmat tán napi járóföldön sem talál, de fel kell derülni bús szívének, amikor a sportoló, ifjú Magyarország mellett röppen el a gondolata. A jövőnek sötét leple itt némi rést mutat, amelyen át pillantást vethetünk a holnap mezőségeire. És ez a véletlen pillantás sok mindenért megvigasztal, ami egyébként a reménytelenség mély kútjába vonná lelkünket.
A sportoló Magyarország a jövendő Magyarországa. A sport edzi, építi, kovácsolja Vulkán fegyvereit a mélyben, ahová Magyarországot a végzet letaszította. A futó keményíti lábának izmait, hogy megállhasson szilárdan e zokogástól még remegő földön. A diszkoszvető sem a jelennek dolgozik, midőn mind messzibbre veti súlyos eszközét. A vívó szemében a fénysugár az élet zűrzavaros küzdelmeiben megtalálja majd a támadás vagy a védelem pontját. Az evezős repülni tanul a habokon, hogy társtalanul, magára hagyottan is megküzdhessen a hömpölygő veszedelemmel. A testi bátorság, amely a sport elsőszülött gyermeke, számos rokonai: az egészség, vidámság, öröm, vetélkedő nemes kedv mellett királyi testvért is talál, a lelki bátorságot. Soha ennyi bátorságra nem volt szüksége a magyarnak, mint most, amikor maga felett, az egykor mosolygó égboltozaton: mind a négy tájék felé a legbarátságtalanabb fellegeket látja. Soha oly edzett szervezetre, kovácsműhelyként fújtató tüdőre, sziklát mozdító karra, hajtóteher súlyt elbíró vállra, bilincseket tépő lábra nem volt berendezve a legszürkébb mindennapi élet, mint küzdelmes, verejtékes korunkban. A testi erő – a nélkülözést, betegséget, szegénységet lebíró erőteljesség maholnap oly természetes fegyvere lehet a nemzet minden fiának, mint akár abban az időben, amikor Ázsiából ezer veszedelem között idáig jöttünk. A renyhékre, erőtlenekre, gyávákra rossz idők következnek most Magyarországban, amikor a mindennapi élelem megszerzéséhez a vadász szemére, a halász kezére, a harcos elszántságára lehet szükség. Kevés ember engedheti meg magának a kanapén való heverést, még kevesebben a munkátlan betegeskedést, az életben való elfáradást, a küzdelemben való csüggedést. Helyén kell lenni a szívnek és az izmoknak e beláthatatlan vándorlásban, amelyet most tesz a nemzet az ismeretlen jövő felé.
Ha valóban az atléták országa lehetnénk, ha testi egészségünk mellett lelkünk ruganyossága, edzettsége, minden nyomorúságot126 könnyedén elviselő teherbírása volna jellemzője a magyar férfiaknak: belső és külső ellenségeink majd meggondolnák magukat, mielőtt felfricskáznák önérzetünket.
A beköszöntő tavasznak drágalátos élménye a testedző sportok nagyszerű fellendülése mindenütt az ország területén. Szinte égi jeladásnak mondhatnánk, hogy ifjúságunk oly csodálatos akaraterővel és lelkes vetélkedéssel lepte el a sportoknak minden fajtáját. Egy-egy vasárnapi délután már temérdek mezőn hangzik a büszke, boldog kiáltás, ezernyi labda méri a felhők alját, számos evezőlapát merül a hullámokba, és a kardok csattognak, mint fiatal sasok.
(1922)127
