Jó illatú ország
Jó illatú ország
A nyugalomba vonult öreg takarékpénztáros, aki a régi Pesten oly tiszteletre méltó férfiú volt, mint az ezüstössé őszült Becsület, azt mesélte egyszer, hogy ilyenkor, őszidőben Magyarország minden illatát megérzi a bankjegyeken, amelyek kezében megfordultak. Az öregúr lelkes tisztelői ezt a mondást odáig variálták, hogy a takarékpénztári kasszír még azt is megérezte a bankókon, hogy tiszántúli vagy bácskai búzát adtak értük; de ez talán mégsem hihető. Annyi bizonyos, hogy aratás után, amikor a bankópapiros elkezdte vándorlását egyik kézből a másikba, hogy végül megtelepedjen a takarékpénztárban, a bankóforgató kezek a papirosdarabon hagyták nyomukat. Igaz, hogy jó, tartós, komoly papirosból csinálták akkoriban a bankókat, amelyek sokáig kibírták akár a csizmaszár, akár a szalmazsák nyomását; nehezen hagyták el a bugyellárist, különösen akkor, ha a nagyobb fajtához tartoztak; sokszor megolvastattak, megsimogattattak, dédelgettettek, sőt kényesebb dámák birtokában be is szagosíttattak… Nem volt ördöngösség kitalálni, hogy borjúölő, mustlopó vagy búzakeverő kézből került a bankó a takarékpénztár szekrényébe.
Ám nemcsak a bankókkal, de az ősz egyéb kincseivel is Pestre rándult Magyarország illata. A piacokon csak be kellett hunyni a szemet, az orra bízni a látást, hogy feltünedezzen képzeletünkben a szilvás, a diós, a körtvés, a szőlős Magyarország. Még a dióverő rúd kopogását is hallhatta, aki mélyen elgondolkozott. Még az almafán hintázó leányzók sikongatását is erre hozta a szél, ha a fa alatt megállott a csősz. – A halászok tájékán a csillagos dunai éjszaka merengett a halak pikkelyeiben; ábrándos balatoni tájak jöttek Pestre a fogasokkal; a szürke kecsege a Tisza vizétől volt friss és ízletes. – A vadkereskedő kampóiról lógó őzek, szarvasok a Mátra jó illatait, mélyen borongó erdőségeit, királyi várromok búsongásait vonták képzeletünkbe;145 a kövér fürj és begyes fogoly mögött régi vadászkutyánkat hallottuk; a hosszú fülű nyúl rézpiros arculatú vadászpajtásaink nagyotmondásait hozta el a határból. – Hát a csirkéskofa környékén, a vérpiros taréjú kakasok, engedelmes jércék, bámész ludak, falánk, töntörgő kacsák láttára vajon ki nem érezte annak a hervadt virágnak illatát, amelyet valaha egy falusi kiskertben téptek le feledhetetlen kezek?
Szemere Miklósról jegyezték fel, hogy valamely ázsiai füvet tartogatott a szobájában, amelyet ő hunszív-nek nevezett, ezt szagolgatta, ha elfáradt a mindennapi élettől. Hányan vagyunk, akik a város mellékutcáján megállunk a jó szagú szénásszekér láttára, és a messzi rétekre gondolunk, ahol ezt a szénát lekaszálták? Ha fehér, ijedt barmokat hajtanak botos emberek az éjfél utáni körúton, a hangtalan tinó, a bús ökör a pesti utcán szarvaival egy láthatatlan kárpitot von félre mindnyájunknak a lelkében, és halk pipaszóval füstölgő, messzi tanyaházakat látunk, ahol gyermekkorunkban vagy álmunkban jártunk. A távoli külföldön bolyongók megállnak egy kutyaugatásra, amely úgy hangzik, mintha magyar komondor ugatna valahol; és a magyar falvak őszi tengerihántásának illatát érzik. A lóvásáron mindig találunk lovat, amelynek láttára szeretnénk elnyargalni udvarokba, ahol most a zsályát, fodormentát szárítják…
Külön illata van őszkor mindennek, ami Magyarországon tavasszal és nyáron termett – amint a búcsúcsók a legédesebb minden csók között. Gyönyörű országnak gyönyörű illatai szálldosnak a levegőben, amint a virág sem kérdezi, hogy szegény vagy gazdag ember szagolgatja őt.
(1922)146
