Tavasz madarai
Tavasz madarai
Már napok óta, korán reggel (még az első lóvonat sem gurult el ablakom alatt), egy különös hang ébreszt fel. Tü, tü, tü, fújja valaki olyan lelkesedéssel, mintha az egész világot fel akarná ébreszteni, valami örömteljes hírrel, amelyet valahol hallott, tán a budai hegyek között.
Évek óta tudom, hogy ez a különös, alig néhány napig hallható madárhang a tavasz elejét jelenti, de a madarat még sohasem láttam. Az égből jön a hangja, de mégis földi szenvedély van benne. Messze hangzó, erőteljes, hangszerrel nem utánozható hang ez, amilyen talán a rab első éneke lehet börtönén kívül: amilyen lobogó a tetszhalott öröme lehet, aki már a koporsóba volt zárva… Tü, tü, tü, kiált a hangocska alig annyi ideig, ameddig a harangszó áthangzik a Dunán, aztán tovaröppen, elhangzik az égi melódia, hogy az ember nem is tudja, álom volt vagy valóság? Míg valahol, nagy messziségből a tavaszreggel párázatán át visszaremeg csodálatos hangja, mintha örökké felejthetetlenné akarná magát tenni. Aztán elmegy néhány nap múlva végleg, már reggel sem hallani őt, az elsőt, a bátrat, a hajnalit, aki már akkor merészel énekelni a kikeletről, amikor a Dunán még a tél mogorva emlékei sietnek, elkésett jégkatonák a nagy hadseregből. Hiába hallgatózom a későbbi madárhangokra: elrepült ó, mint az ifjúság. Hová, merre tűnt? Megint egy esztendeig kell várni rá, mint a névnapra, a boldog napra, mint a jóérzésre, amely hosszú bánat után először futamodik át az idegeken…
A csodálatos kis vándor már régen más ablakok alatt kiáltja a közelgő tavaszt, bizonyosan megelőzi a tavaszi szelet is szárnyacskáival, dalával túlkiáltja a ködöt, amely még egy régi szolga pontosságával jön elő, repül előre azon a csodálatos úton, amelyet a tavasz választott magának országokon, folyamokon át, amerre elárad láthatatlanul, illatosan, csillagsugáron vagy az éj sötétségével, hogy reggelre122 minden látó, érző észrevegye, hogy itt van. Talán most kelt át Visegrádnál a Dunán a madárka, talán már a hegyek között jár… Hol pihen meg? Hová lesz, mire kihirdette mindenütt a tavaszt az országban? Hol bujdosik a jövő tavaszig?
Csodálatos kis hang! Drága kis vezérénekes, csak menj, biztasd mindenütt az énekesmadarakat, hogy eljött az idő, amikor ismét szabad énekelni.
És életem barátai, az énekesmadarak nem is késlekednek hangszereikkel, amint a messziről jött hírnök jelt adott. Az aranycsőrű gyászrigók, amelyek olykor már kétségbeesetten gunnyasztanak a bokrok alján az elmúlt hosszú télen, tegnap már cserregve röppentek fel, mintha valami nagy újságot akarnának elmondani a kastély szentjánosfáinak. Miért futamodtak úgy neki a világnak? Talán azt pletykálják, hogy már elmúlt a hideg hó a bokrok alól, tavaszi szél leng a Duna felől? Vagy talán arról cserregnek kimondhatatlan örömmel, hogy már nem kurrog, panaszkodik, szenved az a vén dél-amerikai fa, amely az idei második télben oly panaszos hangokat hallatott, mint egy beteg ember? Hogy szenvedett a szegény, boldog délöv alatt sarjadt idegen fa, amikor a kemény februári tél összeropogtatta gallyait, amelyekben nyilván a szokott időben megindult a vérkeringés! Olyan hangjai is voltak, mint a vándorló darvak hangja a néma éjszakában. Máskor meg fogoly szellem nyögéséhez hasonlított a hang.
De már nem szenved, hirdetik a rigók, az óvatos bükköknek, a zordon tölgyeknek, a magyar-bús nyárfáknak, amelyek jól ismervén a honi éghajlatot, nem hitték el, hogy januárban vége van a télnek. Hangos, eddig nem látott sármányok ugrándoznak a kocsiúton, mint vándorló muzsikus-legények. Nászúton jár két ittrekedt fürj vagy pacsirta a szénaboglya környékén. A cinke már koncertjének utolsó számait adja elő a ház mögött, a kis téli hegedűsnek, a sűrű hóesésekben is vigasztaló síposnak letelt az esztendeje, megy vissza a budai hegyek közé.
Tar még a gally, vén varjú kiáltozza rémlátásait a fatetőn, az óbudai szigetről még átcsapódik az a gatyás ölyv a kertekbe, amely a nagy hidegben itt a dermedt madárkákra vadászott, és elvitte egy kemény téli napon szorgalmas, derék kis pajtásunkat, zöld harkályunkat is. De123 már billegeti farkát a rigó, a verebek szokott feltűnési viszketegükbe esnek, a kertben mindennap új, elfelejtettnek vélt hang szólal meg. Nem ismerem őket név szerint, hogy bemutathatnám okét, csak a hangjukat tudom, amelyben végtelen bizakodás, remény, ifjúság, imádság zengedez. Cseng bennük minden áhítat, amely valaha a földet elárasztotta, tündöklik, repked bennük minden reménység, amit már emberfölöttinek lehetne mondani. Honnan veszik ezek a madarak a bámulatos hitet, amikor Jakoby úrnak még mindig nincs puskája, hogy a vércséket lelövöldözhesse, honnan veszik a csodálatos bizalmat, amikor még házikójuk sincs, ahol fejüket lehajthatnák; hol tanultak meg így szeretni, imádkozni, boldogságról énekelni, amikor nincs egyetlen ízes bogyó, zöld szárnyú légy, üde fűszál, amellyel táplálkozhatnának? Olyan szegények, olyan soványak, olyan árvák még itt, mint a bujdosók. És mégis első dolguk gyantázni és énekelni, ahol megtelepednek a vándor költők.
Azt mondják a madárismerők, hogy az idén rossz dolguk lesz az énekeseknek, mert hosszú volt a tél, földben, fában elpusztultak azok a rovarok, amelyek az ő táplálékuk szokott lenni. Azonkívül tovább is koplalnak a hosszú tél alatt, mint egyébkor, tehát satnyábbak, gyengébbek. Jó volna már korán tavasszal figyelmeztetni a rossz embereket, tudatlan gyermekeket, hogy az idén különösen kíméljék a sokat szenvedett madarakat. A nemes szívű Baloghné, aki gyönyörű madárkönyvet írt a kisleányoknak: már nem tanítja a pesti gyermekeket. De talán a többi tanítónők és tanítók kitárják most az ablakot és a természetből hangzó zenére hívják föl a gyermekek figyelmét: ne bántsuk a kis madarakat.
(1922)124
