A kéjvonat
A kéjvonat
Valami Bach-korszakból itt ragadt, kiült nadrágos vén hivatalnok csinálta ezt a szót – de kevés szó volt népszerűbb az országban, amikor a szőlőszagú István közelgett. Aki egész esztendőben sohasem utazott, aki nem cserélte fel jó ágya kényelmét a fogadók sovány matracaival, karosszéke süppedő öblét a vasúti lócával, finom, jó, hazai étvágyát a kocsmai koszt gyomorrontásával, az otthon andalgó csendjét a Kerepesi úti lóvasút tülkölésével: – az is utazási vágyat érzett, amikor kihirdették az országban, hogy az István-napi kéjvonatok Pest felé elindulnak. A kéjvonat volt az első, amely az idegenforgalmat megkezdte Pesten. A titka pedig csak az volt, hogy néhány forinttal olcsóbban fogott be a vonatba a masiniszta. A takarékos magyar hosszú ígérgetés után az ország fővárosába rándult családjával.
Milyen kedves embereket hozott ez a kéjvonat! Magyarokat, akiket többé sohasem fogunk látni se elevenen, se kalendáriumban, egy egész elmúlt országot, mint valami elmerült sziget lakóit.
Nem csoda, hogy mostanában ismét divatban van a múlt idők keresgélése, hiszen az elszegényedett ember élete végéig egykori gazdagságáról beszél. A régi Magyarországot látott elbeszélőknek manapság több hallgatójuk van, mint egykor a negyvennyolcas honvédeknek. Hallgatunk mesemondást azokról a potrohos emberekről, akik nem fértek be a szűk vasúti kupéba, elölről húzták, hátulról tolták őket, amikor Istvánkor a kéjvonattal Pestre utaztak. Szívesen elhisszük, hogy voltak olyan jóét vágyú magyarok, akik a Vérmezőn sütött ökröt akár egymagukban is el tudták volna fogyasztani. És ezredszer is szívesen olvasunk azokról a kiskutya alakú csizmahúzókról, amelyek minden fogadói ágy alól füleltek – amelyekért először szidta össze Pestet a vidéki ember, mert a sok járkálásban megdagadt lábáról nem tudta oly könnyedén levonni a csizmát, mint az otthoni csizmahúzóval.165
Hát bizony mentek sokat a Pestre került vidékiek a bámulatos városban! Nem is merte volna kinyitni a száját, aki nem látta a körmenetet a Szent Jobbal, aki nem járta be keresztül-kasul a múzeumokat, a szobrokat, a nevezetesebb templomokat, a középületeket. Megdolgozott a pesti atyafi vagy ismerős, amíg mindent sorjában megmutogatott a víztoronytól a cirkuszig.
Be jó volna még egyszer a kéjvonattal Pestre jönni; elbámészkodni a pályaház füstös üvegfedelén; érezni először azt a fogadói szagot, amely a régebbi szállodákban a konyhaszaggal keveredett; megcsodálni a nagyképű férfiakat az utcán (mindegyik tán miniszter), megbámulni a divatos nőket, akik bizonyosan grófnék; várni a lóvasútra a Császárfürdőnél, és ebédnél a kellnerrel megbeszélni, hogy melyik színházba érdemes elmenni estére!
Mily jó volna eltévedni az Operaház környékén, és háromszor is körüljárni az épületet, amíg a Sugár utat megtaláljuk; udvariasan visszaköszönni a piros sapkás embernek a „Pannónia” előtt; a „Szikszay” sarokablakából órákig nézni, amíg Podmaniczky Frigyes pepita nadrágjában átkel az úttesten; megállni az első ötemeletes ház előtt, és azt hinni, hogy mindazok a nők már régen szerelmesek, akik reánk mosolyognak az utcán!
Mily nagyszerű kéjvonat lenne az, amely ismét úgy hozna Pestre, hogy itt nincs más ismerősöm Bélán, a szállodai portáson kívül, apránkint kellene megtanulni, hogy a városi udvariasság még nem barátság, a kellner a borravaló kedvéért referál színházi ismereteiről, és a hölgyek arcukat nem mindig annak kedvéért festik, aki a pártérről rájuk szegezi látócsövét. Mily jó volna egy házszámot keresgélni, boldogan feltalálni a kocsmát, ahol már tegnap is ebédeltünk, az idegenek kalauzából megnézegetni a látnivalókat, és azt a nyakkendőt megvásárolni, amelyet a boltos már évek óta nem tud senkinek elsózni.
Kéjvonat! Ifjúság és tapasztalatlanság, ártatlanság és gazdagság: – ez volt a kéjvonat, amelyre István napján felszállottunk, és amelyről egy állomáson lemaradtunk. A vonat nem jön többé vissza.
(1923)166
