A rézkrajcárhoz
A rézkrajcárhoz
Legkedvesebb barátunk, mindennapi regényhősünk, árnyékunk: Bánáti úr tudná tán pontosan elmondani, hogy miért utáljuk a nagyszerű, mindenekfelett való, közvetlen jelen időt, a kitörő mindennapokat, és mindinkább ámulóbb lesz az arckifejezésünk, amint a távolodó múlt időkről beszélgetünk. Mintha mindenki vőlegény vagy menyasszony lett volna tegnapi korunkban… Mintha nem ismertük volna a púpokat a hátakon, a sánták bicegését, a szerencsétlenek lárvás arculatát, a boldogtalanok könnyes tekintetét: tegnap, amikor éppen annyi volt a balsorstól üldözött ember, mint akár napjainkban. Szinte szerencsének lehetne mondani, hogy volt múltunk, mint az öreg katonának, volt dicsőségünk, mint a megrokkant művésznek, volt olyan időnk, amelyről pirulás és alázkodás nélkül beszélhetünk, amelyhez lódíthatunk, amelyben rézkrajcárok és ezüstforintosok csörögtek a zsebekben, és pipacspiros jókedvek lángoltak a szívekben. Ha már semmink se volna a reggelenként fejünket kólintó jelen időben: megmarad esti gondolatnak, jóízű vacsorának, szép álmokat gerjesztőnek a múlt időnk.
Amerre járunk, botorkálunk: a múlt idők dicséretét halljuk mindenütt. A színházak narancsbelű fényességeiben a nagyanyáink táncolnak olyan lengedezéssel, amint életükben bizonyosan nem táncoltak. A könyvek a boltosnál apáink jókedvéről, tiszteletreméltóságáról beszélnek, és úgy vonzzák elénk a múlt időket, mintha akkoriban az embereknek nem lett volna semmi gondjuk, még kevésbé bánatuk; a szerelemért vagy esetleg a jóízű ebédelésért éltek volna eleink. A fehér asztalnál, vendégszerető háznál vagy vendégmarasztaló korcsmában tornyokat építgetnek a múlt időkre, hogy az ember csak kalaplevéve pisloghat vissza a messzi ösvényekre, amelyeket egykor gondolattalanul bejárt; pókhálóval födött évekre, a soha vissza nem térő arcokra, a csodálatossá válott barátokra. És az ábrándosok társaságában163 néha mellényébe nyúl valaki, hogy ereklye módjára őrzött rézkrajcárt vagy ezüstforintost vegyen elő, amelyet a legöregebb emberek is kézről kézre adnak, és úgy megbámulnak, mintha sohasem látták volna. (Hallom, hogy egy budai korcsmában egy tízkoronás aranyat mutogatnak, amelynek kedvéért messziről eljönnek a vízivárosiak.) És nincsen olyan fáradt tekintet, gondba temetkezett eszmélet, hajóroncsként süllyedező lélek, amely egy pillantásra el ne feledkezne a jelen időről, amikor a rozsdás rézkrajcár vagy kopott tallér kiperdül az asztal közepére. Ő táncol ott a fordulásban, ő csendül ott az asztalon, ő mutogatja magát halotti mosollyal: ő, a felejthetetlen, az ifjúságunk, a reménységünk, a csodálkozásunk, amelyet valamennyien a szívünkben hordoztunk: ő, az egykori kolduskrajcár, amely a szegények péntekén indult vándorútjára; ó, az ezüstforintos, amely öreg írnokok, szüretarcú diurnisták, éhenkórászok mindennapi fizetsége volt; ő, a tízkoronás arany, amelyet fillér helyett is kiadtak a könnyelműek – és ugyan ki nem volt ily könnyelmű, amint manapság a múlt időkről való beszélgetéseket halljuk?
Most elnézegetjük a rézkrajcárt, a pénzeknek e névtelen, számtalan, semmis páriáját, mintha valami tengerfenékről való kincs került volna a szemünk elé. Rajta az érintetlen, fohászkodásra gerjesztő magyar címer, amelyet sohasem vettünk észre, amikor kezünkből kiadtuk; hátul a K. B. betűk annak a tündéri városnak a nevét jelentik, ahol a rézkrajcárok születtek. Álom, ábránd, gyermekkori szivárvány kondul meg e darabka réznek a pendülésében. Lehunyt szemünkkel látjuk azokat a messzi tartományokat, sóhajtássá válott földrészeket, ahol ez a rézkrajcár egykor utazott a már porrá válott tereken át. Névtelenül, mint koldusok alamizsnája, sekrestyések csengős perselyébe való adomány, porban játszadozó gyermekek kincse. Mennyi álommá lett országot, emlékké vált tájat, soha el nem ért ismeretlenségeket és nyomaveszett ismerősöket járt be ez a rézkrajcár, amíg ifjú volt; együtt futamodott velünk a gyönyörű messziségeket mutogató országutakon; cél volt a gyermekkor golyózásainál, és zsákmány a vénség aszott markában.
Hol jártál? – kérdjük őt, mintha magunkat látnánk, amint hosszú évek múltán a tükörbe pillantunk.
(1923)164
