A kéményseprőhöz
A kéményseprőhöz
A péntek a kéményseprő napja. Pénteki ember ő, aki böjtös napokon szokott a zsíros kürtőkben dolgozni; kidugja fejét a hideg kémények száján, hogy megnézze, mit ebédelnek a szomszéd udvarban; a pénteki széllel jön elő fekete ruhájában a népmeséből, és amikor elmegy, fellobbanhat a piros tűz a kenyér sütéséhez. Ámde nagyhétben mindennap jöhet a kéményseprő, sehol sem tüzesek a kürtők a nehéz, vastag, koncos levesektől, sem a zsíros, olvadozó lúdpecsenyéktől, sem a magyaroknak egyéb kedvenc eledeleitől. Csak egy kis füst fodrozódik a spenót felett, csak halkan rotyog a rántott leves… Böjtös Magyarország! Azt mondják, mostanában tovább szolgálnak a kéményseprők seprői, mert kevésbé zsírosak a kémények a magyar házakban.
Ugyancsak a kedves fekete embernek a vidám köszönése jelenti e napokban azt a hagyományos nagytakarítást, amely országszerte megindul a házakban és az emberekben. A böjti szél mindenütt nyitva találja az ablakokat, hogy kifújja a szobákból a télről ott rekedt aggodalmas gőzöket, kiszellőztesse a betegek nyögésétől fülledt bolthajtásokat, felrepítse a túzokgondban mególmosodott lelkeket. Megmozdulnak helyükről olyan öreg szekrények, amelyek utoljára akkor jártak, amikor a dajkamesék hangzottak körülöttünk. A kopott családi képek, amelyek a falakon már legfeljebb akkor bólongattak, ha az asztal körüli lakodalomban vagy torban valakinek eszébe jutott poharat emelni a régi emberek emlékezetére: most olyan fürgén lépnek le helyükről, mintha ők is éreznék a tavaszt. Vén komódok, amelyek emberöltőkön át gyűjtötték fiókjaikba az elhasznált gyászruhákat, a lerongyolt báli szoknyákat, angyalnak távozott kis gyermekek cipőcskéit:160 a vén komódok szégyenkezve vallják be, hogy hátuk mögött rejtőzött a zörgő egérlyuk.
Böjti nagytakarítás idején mennek ki az udvarra a bánatos arcok mutogatásától félig megvakult tükrök, hogy megnézzék ők is, milyen odakint a tavasz. A szomorú levélhordó léptei alatt megkopott szőnyegek, a messzi világot elfödő függönyök, az indulatos döngetéstől vagy a gondba borulástól meggörnyedt asztalok, a székek, amelyekre kétségbeesetten, halálos kimerültséggel roskadt le a gazda, amikor otthonába tért. Vén ember fogaként ingadozó, de konok természetű, kampós szegek a falakból ilyenkor kirepülnek; öreg huszár lovához hasonlatosan sovány gyúródeszkák megtisztálkodnak; a ráncos homlokú ablakok megifjodnak; a keszeg kanál, a csorba pohár, a tompa kés mind készülődik a tavaszra, amikor elkövetkezik a hosszú péntek ideje, amely után a feltámadás ünnepe kitárt karral mosolyog.
És az emberek is, házikóik és bútoraik példájára ráhallgatnak a kalendáriomi kéményseprő köszöntésére, és igyekeznek rendet csinálni odabent a lélek kamrájában, ahol gondolataikat, érzéseiket tartogatják. Sok limlom, rozsdás szeg, gyűlölködő, kimarjult penge, ereje vesztett kalapács, régi rongy gyülekezik össze az idők folyamán abban a kamrában, amit az ember magával hordoz. Nem árt a nagytakarítás sem a padláson, sem a pincében az élettelen tárgyak között, de mennyivel inkább szükséges a szellőzködés ott, ahol a szárnyas gondolatok lábába a gombák szoktak kapaszkodni, ahol a pókháló befedi az ablakot, bármennyire szeretne látni kifelé a lélek szeme.
Nemhiába nyílnak meg a templomok hajói, hogy az ájtatosság és könyörületesség fülein át meghallgassák a nagyheti litániákat. Az emberek megtisztálkodását hirdetik a bölcs papok a szószékről. Telve van jó tanáccsal, irgalmas útmutatással a gyönyörű, békességes források felé minden fohászkodás. A tavaszi kék délutánok megejtő hangulata a gyóntatós-székek mellé térdepelteti az öregeket és fiatalokat, hogy e kegyelmes zsámolyon lehulljanak a gyűlölködés hegyes karmai az ujjakról, madárpehelyként repüljenek el a lélek szárnyairól a bús nyomatékok, megkönnyebbüljön a nehéz szó, amikor az végre elhagyja bensőnket… Csak nézd meg a tegnapi lehorgasztott fejűeket, milyen sima homlokkal térnek vissza a templom mélyéből! Nézd meg a hályogos szemű botorkálókat, mily könnyedén veszik az utat,161 amikor megszabadultak vakságuktól! Nézd meg a bátortalanokat, a félénkeket, akik sokáig összeszorított szájjal álldogálnak az ajtó küszöbén, mily bizakodó, felvidámodott hangon éneklik a himnuszt, midőn bűneiktől megkönnyebbültek!
A pénteki kéményseprő szép szimbóluma lehet minden magyaroknak, akik füstben, zavarban, keserűségben nézik még a tavaszi napok közeledését is. Olyan ez az ország, mintha évek óta bokáig érő gizgazban, koromban járnánk. A kéményekből a krematórium sűrű, nehéz füstje omlik; a háztetők lyukasok, hogy minden bolond esőcsepp homlokon találja az embert; az udvarokat belepte a gaz, a folyondár. Csak jönne már a mesebeli ács, aki új zsindelyt szegez a tetőre – jöjjön a megtisztálkodó, irgalmas nagyhét, a magunkba szállottság halk órája, a magunkra eszmélés tündöklő pillanata!
(1923)162
