Kórházi vigasztalás
Kórházi vigasztalás
Feküdtél már kórházi ágyon, szegény barátom? Bölcsen tetted, ha a múlt időkben ismerkedtél meg e jóságos, emberséges otthonnal, mert napjainkban, amikor az „ápolási díjakat” tízezrekre és húszezrekre emelte a mindnyájunk erszényébe beavatkozó bizottság: csak messziről sóhajtozhatsz a szegénység és szomorúság sárga várai felé, mint valami elérhetetlen kastélyok felé. A kórház, ahol az életnek kitagadott gyermekei születtek, ahol az örömtelen legények életük java részét eltöltötték, majd idejük jöttével megnyugodva látták, hogy a legszomorúbb nővér estére ágyuk mellé állítja a spanyolfalat – a kórház éppen olyan drága lett címerében maholnap a szegénység pajzsos emberét is viselő országunkban, mint akár az egészséges, szabadságos élet.
Jól tetted, ha idejében ismerkedél azokkal a kövekkel, amelyekkel a szenvedések lépcsői ki vannak rakva (ahol előtted már annyian jártak, és mind megnyugvást találtak). Nem jártál rosszul, ha kellő korszakban figyelted meg az álomtalan éjszaka végtelenségig nyúló árnyékait a fehérre meszelt falakon: eltűnődve hallgattad a sóhajtásokat, amelyek a ház minden részéből felhangzanak, midőn éjfélt vernek az órák, és a régi nyavalyások, boldogtalan betegek, az egykori kórházi koszt kedvéért betegséget szimulálók kísértetei végiglépkednek a folyosókon fehér lepedőben – ha ugyan telik manapság lepedőre a kísérteteknek. Istennek tetsző cselekedet volt részedről, ha megismerkedtél azokkal a jelző nélküli szemekkel, amelyekre a legnagyobb költők sem tudtak megfelelő kifejezést találni; azokkal a testekkel, amelyeket mind Rembrandt sem látott, amikor a boncolótermekben festegetett: a panaszok és fájdalmak hangjaival, amelyeket ismét a purgatóriumban hallhatsz; a betegségek különböző fegyvernemeivel, melyek néha oly régiek, mint Babilon, sárga köntösűek, mint a169 középkor kapui előtt, szürkék, mint a higanybányászoké, vagy rózsaszínűek, mint a boldog mellbetegeké.
De a kórház egyéb tudnivalókra is megtanított. Felejthetetlen leckét adott arról, hogy mindnyájan egyformák vagyunk, midőn valahol találkoztunk azzal az emberrel, aki például a lázakat hordozza szerte a világba, mint valami házaló. Nincs gazdagság, sem tudomány, amely megszabhatná a lélek iránytűjét, amikor a csontokat kezdi tördelni a láz, hogy megnézze, mi van odabent. A műveltségére büszke koponyákban is ókori malomkövek között zúzódik össze az öntudat; ijedt gyermekként néz a betegség sötétségébe az emelt fejű férfi; a visszafojtott hang, amelyet kemény foggal lehet elszorítani az élet ostorcsapásai alatt, most jajongva tör ki.
A kórház megtanítja a türelemre azokat, akik mohóságukban minden vágtató kocsira fel szeretnének ugratni. Lemondásra a kapzsi szíveket, amelyek minden fénylő ércnek, fénylő szemnek utána kapkodnak az életben. Béketűrésre a keveseket, akik máglyát gyújtanának egy szempillantás alatt. A kórház jó iskolája a tétleneknek, unatkozóknak, mert a legnagyobb feladat elé állítja őket, mikor saját betegségükkel kell foglalkozni. Ásítani itt csak az szokott, aki az örök éjszakát kívánja.
És a kórház talán utolsó temploma az emberi jóságnak, amely épület a világ romjaiból bizodalmasan világít ablakaival az elszerencsétlenedett, fejét és lábát veszített emberiség felé: az ispotály felé igyekeznek a világ minden részéből a megbénultak, a betegségek láthatatlan batyuja alatt görnyedők, a megváltozott világ szíven szúrtjai, és errefelé eveznek az emberhajók, akiknek a belsejéből kiemelte az elviselhetetlen terhet, a józan észt a sors daruja, és olyan könnyed, gyakran boldogító portékával, semmire se eszmélő elmezavarral rakta meg őket, hogy további utazásukban elkerülhetik a kétségbeesés zátonyait. Az emberi jóság jár-kel, testet öltve a szenvedésekben jubilált ágyak között, hogy még egyszer megsimogasson akkor is, ha odalenn a kapuban már búcsúzkodva sírásba kezdenek a holnapi árvák és özvegyek. A dicsekvés nélküli, köszönetet nem váró Jóság fürösztgeti meg látogatásával a bűnös és ártatlan homlokokat; kék ruhás tiszta nők nyugodt szemei békítik ki azokat, akik őrjöngve gondolnak elhibázott életükre; bölcs orvosok hűvös kezéből nyílik a remény virága, és a megátalkodott ember is hajlandó elhinni,170 hogy e jóságos helyről csak azok kerülnek alá a cinterem bakjaira, akik még e szent helyen is elmulasztják a magukba szállást.
Talán a kórháznak kellett volna lenni annak a kivételes helynek, ahová testi szenvedéseivel éppen oly szegény erszénnyel is betérhetne az ember, mint lelki bajában a templomba.
(1923)171
