Őszi életrajz
Őszi életrajz
Mostanában, amikor a magam nyilvántartására az életrajzomat írogatom – amit régebbi időkben minden bölcs férfiú megcselekedett, aki gyermekeinek nem hagyhatott egyebet hátra, mint ijesztő okulást a maga életével: találok egy passzust az írásaim között egy szép szeptemberről:
– A Balaton mellől jövet, Budapest felé, mindinkább ráeszméltünk, hogy szép időnk elmúlott; a bakternek, aki vonatunknak tisztelgett, öregesen megnőtt a bajsza, és a sínek mellett álldogáló fák se futamodtak játékos kedvvel zöld szoknyáikban, hanem olyan álmatlan, rezignált csöndességgel őrködtek, mint az öreg szerelmesek az utcasarkon: hiába várnak a randevúra. Ugyanezért X.-nével már Káposztásnyéknél elkezdtük a könnyes búcsúcsókokat, és a budai pályaházig esküdöztünk, hogy Pesten is lehetőleg mindennap találkozunk, mint a szomjas, szívrendítő nyári fürdőzés alatt. Az állomáson ránk tört az elfüggönyözött kupéban a veres bajszú hordár, összeszedte X.-né jó illatú táskáit, és eltűnt velük a futamodó utasok között, akik e szeptemberi napon a város megostromlására indultak, hogy elfoglalhassák régi helyüket, X.-né kis bolondos kalapja elveszett egy targonca tetejére rakott gyermekkocsi mögött. Persze, sohasem láttam őt viszont, amin csak fiatal koromban csodálkoztam.
Egyelőre a saját bajommal voltam elfoglalva, mint minden utazó, aki azt hiszi, hogy a városban mindenki őt várja szeptemberben.
A kocsinál affér Z. gróffal: ő is megrohanta a fiákerek egyikét. Közben ismeretlen fiatalember kíséretében elrobog a két indiánképű színésznő, akik nyáron nem vetették volna meg udvarias jelenlétemet, míg most egy pillantásuk se volt számomra. Asszonyok befűzött derékkal, szinte ismeretlen arckifejezéssel kiáltoznak a pályaház előtt172 férjeikre, gyermekeikre, holott tegnap még oly ábrándosak, élvvágyók voltak a fürdőhely sétányain, vágyakkal teli pongyoláikban, mint akiket nem érdekel a világon semmi egyéb, mint a dal, a tánc, a szerelem. A nyári fehér admirálisok gyanús külsejű, madzaggal lekötött kosarakat cipelnek. Az elérhetetlen kisasszony, aki augusztusban mindig erkélyen ült egy vadszőlős nyári lakban, a kezében tartott kiábrándító pléhlavórral igyekszik magának utat csinálni a tömegben. A hercegi táncos, akinek egész élete szép keringő volt, hóna alatt kis papirosbatyuval tör előre és oly gorombán taszít félre egy öregasszonyt, mint valami hordár. – Azt hiszem, akkor kellett volna nyári ismerőseimet megválogatni, amikor azok a budai pályaháznál ugrálnak a vonatról, és elkezdik mindennapi életüket. X.-né eltűnt…
A Vérmező partján még ott ülnek az öregemberek, akiket júniusban itt hagytunk. Hál’istennek, senki se halt meg a városban. A Horváth-kertnél, a színház előtt vidékies tarka nadrágokban, pipacsszoknyákban, álldogálnak a délelőtti próba színészei és színésznői: ők most mennek vissza őszi állomásaikra, a cinkés, kertes vidéki városokba. Az alagút, miután régen nem hallottuk, ijesztően dong, hogy aggodalommal gondoljunk a városra, ahová hallgatagon igyekszünk. A Lánchídon irigylésre méltó egykedvűséggel mendegélnek a mindennapi járókelők, sietség nélkül gurul az omnibusz: az ő szénájuk, lakásuk már rendben van. Nem félnek Budáról Pestre menni, nem riadnak meg a várakozó, szörnyű életküzdelmektől, amelyek félelmetesebben mutatkoznak a Pestre igyekvő előtt, mint akár a középkori istenítélet. Az omnibusz kereke megkenve, a járókelő pesti páncélban jár, harcos pajzs, biztos vért mindenkinek a mellén; csak mi jövünk félig-meddig fegyvertelenül vissza a városba, csöndhöz igazított füllel, ábrándos tájakba beleszerelmesedett szemmel, bolond szívvel, amelynek gyermekes hancúrozást engedélyeztünk egy villa kertjében, és őkelme még azt hiszi, hogy ezentúl mindig így lesz a világ végéig. Bár volna valahol egy bolt a városban, ahol padlófénymáz helyett rideg erőt, kegyetlen pálinkát, új Léthe-vizet árulnának! X.-né furcsa kis szeplős orrát, szevillai szemét, táncos kis derekát hiába keresem a Fürdő utca portékaszagot árasztó boltjai előtt, a sétálók között.
Már látom, hogy egyedül maradtam a városban. Sehol egy kéz,173 amelyet megfoghatnék, sehol egy szem, amelybe bizalommal nézhetnék, sehol egy hang, amely megvigasztalna. Egyedül kell megkeresnem az elidegenedett, a nyári szökevényre neheztelő utcákat, a vallatólag tekingető házszámokat. A házmester egy régi nadrágomban kijön a kocsihoz:
– Hol tetszett annyi ideig járni? Csaknem elfelejtettük a nagyságos urat.
(1923)174
