A csigázóhoz
A csigázóhoz
Már látni őt – olykor csak egy külvárosi, verébbé soványodott gyermek alakjában –, amint legolcsóbb játékszerét, a fadarabból faragott csigát rongyos ostorával pörgeti. Egy hüvelyknyi fagumó és egy foszlott zsineg; ennyi az egész játék, mégis órákig elmulattatja azt, akinek nincs más öröme a földön, mint a csigával játszadozni. Manapság sokan vagyunk olyanok, akiknek az élete nem kedveskedik egyébbel tavasz jöttével, mint a krajcáros játékkal; hol saját magunk vagyunk a gördülő csiga, amely bolondjában szinte céltalanul forog jobbra és balra, előre és hátra, mindig csak forgolódik, sürgölődik, ugrik, perdül, táncot jár, amint az élet ostora pattog, cserdül, pattan felette; hol meg csak fáradt nézők vagyunk, akik egy pillanatra megállunk a tavaszi képecske felett – íme, manapság is csigával játszanak azok, akiknek egyébre nem telik.
Perdül a csiga, perdül az élet, mert hiszen mindig így volt, hogy csak azok a vén fadarabok maradnak helyükön, amelyeket már megjelölt magának a fejsze. Ezek az öreg tuskók álmélkodnak el azon a csodálatosságon, hogy a csiga forogni tud; míg a fiatal fák minden esztendőben újra rügyeznek – ki mondhatná, hogy új tavasszal ugyanazokat a rügyeket hozzák létre, amelyek az elmúlt esztendőben pattantak ki belőlük? Ki mondhatná, hogy ugyanazok az embermilliónyi füvek térnek vissza tavaszkor a földre, amely füvek, bár benőtték a földkerekséget, mégis meghaltak tavaly? És a virágokról, amelyek már útban vannak mindenfelé, amerre a tavasz kitárja ölelő karjait, vajon tudhatja-e előre a nagy kertész, hogy ugyanazok lesznek, akik ősszel innen hervadtan, holtan elköltöztek?
Perdül ez a magaunt, elfásult, elszáradt élet máig még névtelen ismeretlenségek ostorsújtása alatt. Már látni a csigán, hogy megkezdte a maga kis igyekvéseit; már kurrognak a tél bilincseiben némaságra kárhoztatott fák, amelyek behavazottan, levéltelenül tavaly még arra185 sem voltak jók, hogy útmutatók legyenek; tisztulnak az országutak, ahol eddig tengelyig elakadtak a vásáros szekerek, bizalmaskodva kanyarognak a gyalogösvények, amelyek magányos öntudattal való sétára hívogatják az elgondolkozó lelkeket, holott ezek a lelkek tegnap még a piacokon is féltek öklöktől és ütlegektől; az égbe mind mélyebben láthatnak bele azok a szemek, amelyek néha a magasság felé is szoktak fordulni, és nem pedig a csiga fordulásait ügyelik lábaiknál.
Perdül a csiga, holott tegnap tán még mozdulatlan, meleg szalmába burkolt fa volt a kert sarkában, vagy legfeljebb egy ölfarakás kellős közepén melegedett. Kergeti már a tavasz ostora, amely ostor mindenkit arra ösztökél, hogy megmozduljon kénytelen nyugalmából, vagy kényelmes karosszékéből a szabadba siessen, ahol úgy énekelnek a madarak, mintha idáig sohasem lett volna mondanivalójuk, a csodatévő napsugár mélyen bevésődött homlokráncokat simít el egyetlen érintésével, szellő hoz ismeretlen messziségekből olyan hangokat, amelyekről eddig azt hittük, hogy csak a tengerfenék mélyén lakó kagylók tudnak nyelvén, furcsa szerelmi érzésekkel telik meg a fül az új szavakra, eszme-szikrákat keres a szem a magasságban, amerre a nap aranykocsiján elhajt.
Perdülünk, mint minden tavaszkor. Jelentőséget tulajdonítunk a kakukk kiáltásának, a vándormadarak sürgős megérkezésének, a folyók sürgölődő folyásának, sőt még a tollseprő állásának is, amelyet csak csirketollakból készítenek.
(1924)186
