Kézilámpás
Kézilámpás
Kézilámpást visznek el az ablakom alatt: valamit keresnek vele: azt gondolom magamban: a lélekjelenlétet keresik, mert ez veszett el leginkább a mostani Magyarországból.
Először csak a flegmatikus ember ment ki a divatból.
Maradék nélkül elmúltak azok a régi magyarok, akik sok minden egyéb jó tulajdonságuk mellett: nevezetesek voltak isteni flegmájukról. Nem jött ki a sodrából senki Magyarországon egykönnyen, akármit írtak az újságba. Tüzelhettek a szónokok: előbb aludtunk rá egyet, mielőtt valamit elhatároztunk. Futni legfeljebb a kengyelfutó szokott: az is pénzért. Ritkaság volt az elragadt kocsi, még ritkább a hebehurgya ember; tempósan ment át mindenki az utca másik oldalára, mert nem is fenyegette semmiféle veszedelem.
(Hát még a régi honatya, a megtestesült magyar nyugodalom és méltóság, aki igazán csak akkor nyitotta fel a száját, ha már megérett benne a mondanivaló!)
Hová lettek azok a kényelmes, lassú, meggondolva tipegető magyarok, akik hajdanában benépesítették ezt az országot? Akik órákig tudtak szótlanul ülni egymás mellett, és végül úgy tettek, mintha belefáradtak volna a beszélgetésbe. Akik csak akkor mentek fel az emeletre, ha ez okvetlenül szükséges volt. De nem féltek a hosszú utazástól sem, mert volt köpenyegük, bundájuk, tarisznyájuk, kulacsuk. És akik legfeljebb emlegették valakinek a ponciusát, ha fájás állt az odvas fogukba.
Hol vannak ők, akik csak akkor gyorsították meg lépteiket, ha veszett kutya járt a városban? Akkor csaptak a Werbőczyre, ha a királlyal pereskedtek. Csak akkor dörmögtek, ha megkozmásodott a leves, vagy kifolyt a bor. Lélekjelenléttel nézegettek ki az ország ablakán, ha a szomszédságban már feje tetején járt mindenki. Nagyobb ok nélkül a fejüket sem csóválták meg, az ujjukkal sem183 pattintottak, szót sem ejtettek. Dehogyis kívánkoztak fel olyan szekérre, amely nem állott meg előttük. Évekig nevettek azon az adomabeli emberen, aki sietségében visszájáról csapta fejére a kalapot. Nem szívesen mentek olyan helyre, ahol sok haszontalanságot beszélnek. A papjukat is azért fizették, hogy az beszéljen helyettük; a zsidójukat azért tartották, hogy kereskedjen helyettük; a diák meg arra való volt, hogy kiénekelje őket az árnyékvilágból.
Hol van Billenberger, aki a komáromi ostrom alatt pipázás közben a puskaporos hordóval együtt a levegőbe repült, és a pipát nem eresztette ki a szájából? És hol van a nevezetes lélekjelenlét, amely megőrizte a magyart úgy a jó, mint a rossz lépésektől, a kárba veszett felindulásoktól, egészségrontó lármázástól, életrövidítő szenvedélyektől, álmatlan éjszakát hozó spekulációtól, rossz emésztésű haragoktól, soha véget nem érő pöröktől? Hová lett drága lélekjelenlétünk, amely mindig velünk volt tűzben és árvízben, kalandos utazásban és az otthon négy fala között, zimankós időben és a nyomában járó napsütésben, üres asztal felett, valamint a bőség abroszánál, az árverező dob pörgésénél, de a tulipiros lakodalomban is?
Most nagyon sok a lámpás mindenfelé az országban, de én azt hiszem, hogy abban az időben, amikor minden éjjel járó, jámbor szándékú ember magával hordta a maga kézilámpását: nyugodalmasabb volt a hosszú éjszaka. A mozgó, eleven, közelgő vagy távolodó lámpás bizonyos életet vitt magával: kicsalogatta a bakterokat a kapuk mélyedései alól, elhessegette a kísérteteket sétájukban, megállította seprűjén a boszorkányt, midőn az éppen arra készülődött, hogy megnyomjon valakit a bő vacsora után. De bátorságot, lélekjelenlétet adott a kézilámpás annak is, aki a kezében vitte: nem ijedhetett meg az ember a kútágas árnyékától, de kikerülhette a gödröt is.
(1924)184
