Nagyságosúr-bugyelláris
Nagyságosúr-bugyelláris
– Istenem, csak egy tömött bugyellárist találnék – sóhajtott fel hajdanában a mesebeli szegény ember.
Nem hiszem, hogy manapság a legtömöttebb bugyelláris tartalmán akár egy városi bundát vehetnél, amilyen volt a régi világban minden kávéházi főúrnak (mert kontóba ott maradt) vagy tanfelügyelőnek, mert ez volt az első lépcső a királyi tanácsosság felé.
Hány bugyellárisom volt életemben?
Néha álmomban látom azt a kopott, kis diákbugyellárist, amelyet abban az időben levéltárcának neveztek, bár levelet nemigen volt szokás benne hordani. Annál inkább az első névjegyeket, valamint a kék egyforintosokat, amelyeket röviden flőr-nek neveztek: kisimítva, ránctalanítva, és amiért mindent lehetett körülbelül kapni, amit Magyarországon árultak. (A szerzeteskolostorban, ahol nevelkedtem, tíz krajcárért két tucat meggyónni való bűnt is vállalt helyettünk egy iskolatársunk; az már aztán az ő dolga volt, hány barackot kapott Páter Göbitól a gyóntatószékból; csak annyi bizonyos, hogy meggazdagodott, mi szegények maradtunk, de legalább ártatlannak hittük magunkat.)
A második bugyellárisom már emlékezetesebb volt. Egy leányka hímezte egyik oldalán, mégpedig a maga hosszú hajából véve a hímzéshez való fonalat. Ebben a bugyellárisban a névjegyen kívül mindenféle szalagdarabok, hajtűk, egérfogak, hajszálak, női ruhakapcsok, száraz virágok is helyet foglaltak – kár, hogy csak éppen a szerencsepatkó nem fért el benne, amely felém vonzotta volna a lidércek által őrzött föld alatti kincseket. De már néha tízforintos215 bankó is meglapult benne, mint valami présben, amely tízforintosokat akkoriban zsidóasszony szemű bankónak mondottak, én bizony már nem tudom, hogy miért. Ebből a tízforintosból majálisi rendezőséget vállalhatott az ember, a „Hársfá”-ban az első sorból figyelhette meg annak a legendának az igazságát, hogy a dalmos primadonna trikóján repedés van, valamint kipróbálás céljából odaállíthatta a cigánybandát egy ablak alá, vajon gyújtanak-e gyufát odabent, vagy pedig valamivel leöntik a nagybőgőst?
Most már mulattassák tovább magukat mások, hogy mennyi mindent lehetett venni a zsidóasszony szemű bankóért (úgyis téliesre fordult odakünn az időjárás, a kályha mellett jólesik a mesemondás), én már egy fiókban végleg ott felejtem az ifjúság babonás apróságaival megrakott levéltárcát, ama nagyobbfajta bugyellárist teszem a zsebembe, amely bugyellárisban nemcsak kedves halottaink arcképét őrizgettük, hogy reájuk minden bugyellárisnyitásnál meghatott pillantást vessünk, de volt egy rejtekhelye a tárcának, ahol titkos arckép foglalt helyet, amely bizonyára nagyon előkelő, jó hírnévre ugyancsak őrködő asszonyságot ábrázolt, aki csak hosszadalmas könyörgés után vált meg a képtől. Ebben az ifjonti időben, a csábvirtus korában nem értünk rá lepréselni a birtokunkba kerülő bankjegyeket, holott az ezerforintosnak olyan illata volt, mint egy bankár szobájának, ahol az imént hagyta hátra havannájának füstjét egy herceg. Legfeljebb azokat a bankókat szagoltuk meg, amelyeket szerencsés barátaink mutogattak a kávéházban, amely bankóknak illata egyezett bizonyos ismert úrnők ismert parfőmjével. (Sajnos, az aranyifjúságnak ezt a korszakát nem sikerült oly részletességgel kiismerni, hogy katedrát kérhetnék magamnak; még mindig inkább a rejtekképre fektettem a fősúlyt, habár e képeket utóbb ki kellett cserélni. De ez a bugyellárisom már rinoceroszbőrből volt.)
Mit mondjak még arról, arról az aranysárga és ezüstszürke színű bugyellárisomról, amely azzal tette magát életemben nevezetessé, hogy sohasem tudtam bizonyosan, hogy mennyi bankó van benne: izzadt, fülledt, a játékosságtól, nyereségtől vagy veszteségtől felhevült bankók, amelyeket pállott hajnalon a kifacsart játékasztal mellett gyűr216 birtokába az ember… vagy hervatag fű ízű, őszi délutánon hozzák vagyonunkba hűségesen futó ménlovak, hogy a következő futamban felrúgjanak bankóinkkal együtt a csalékony kancák… Az ilyen bugyellárisban nem szokás női hajból való koszorúcskát hordani, ellenben annál inkább idegen wertheimszekrények kulcsainak a sorozatos rajzát vagy baj esetére egy sohasem felesleges búcsúlevelet a tekintetes főkapitánysághoz címezve. (Sajnos, játékos koromban nem vittem odáig, hogy akár kulcsrajzot, akár adóslevelet tárcámban viselhettem volna. Az óbudai jósnő jó előre megmondta, hogy olyan érzékenyen fognak megrugdosni a kancák, hogy elmegy a kedvem a lovaktól is meg a női fotográfiáktól is, és a jósnő ez egyszer igazat mondott.)
Mit mondjak mai bugyellárisomról, amely akkora, mint egy régi világbeli nagyságos úré volt, vagy legalábbis ilyen lehetett Burger Jeremiásé, aki egész életében utazott, és készpénzen megvett minden lábon álló állatot és eladó földet. Nagy ez a bugyelláris, mint egy őskori szörnyeteg, nem győzök neki elég apró és nagy betűt a torkába nyomni, hogy az gyomrában, bélésében megfelelő bankómennyiséggé degradálódjék. Szerencsére, csak bőrutánzatból van, így remélhető, hogy nem tart már sokáig.
(1924)217
