Nem tudjátok, ki voltam én…
Nem tudjátok, ki voltam én…
Én voltam a Keleti pályaudvar előtt a Baross-szobor. Énrólam mintázta azt a szobrász; az én domború mellkasom, az én munkabíró vállam, az én vasárnapi kabátom volt mása e szoborénak, amelyet Budapesten a munka becsületéért felállítottak.
Én voltam az Erzsébet téren a Semmelweis-szobor, az én tudományosságomat, tanulni vágyásomat, műveltségemet, felvilágosodottságomat örökítette meg ott a szobrász. De én voltam a jótékonyság szobra a gyermekkertben, mert két kézzel adtam, amíg volt miből adni; én voltam az allegória a bankpalotán, hiába volt arra Malvieux és Társa neve felírva, én voltam a gazdag, nem pedig Malvieux úr.
Én voltam az a boldog ember, aki a Fővárosi Múzeum régi fametszetein kúp alakú cilinderkalapban és rézpitykés kék frakkban sétálgat; az én feleségem bőséges selyemszoknyája seperte a Váci utcát; az én kedvemért alakult át a lóvasút villamossá, és az én tiszteletemre szólalt meg a bosnyák katonabanda a Császár fürdői platánok alatt.
Én voltam az, akit az adóhivatalban hajlongva fogadtak, és azt kérdezték tőlem, hogy miért keltem fel ilyen korán reggel, az árt az egészségnek; én az állami végrehajtót csak a kerületi körből ismertem, lakásomon sohase volt hozzá szerencsém; én voltam az, akinek jöttére örömmel ugráltak fel a hivatalnokok, ha betettem a lábamat a városházára; én akárhogy siettem, nem tudtam megelőzni a mindenkori polgármestert a köszönésben, sem lefőzni a nyájas barátságosságban.
Az én kedvemért seperték az első havat a pesti utcákról, hogy tudjak dolgaim után járni, és az én tiszteletemre állítottak a pislogó légszeszlámpások mellé villamoslámpa-óriásokat, hogy estéimet, éjszakáimat mulatozva tölthessem.
Az én gyermekeimnek építették tucatszámra az új iskolákat, ezeket a piros téglás templomokat, amelyekről majd egy késői korban archeológusok csodálkozva állapítják meg, hogy milyen nagy kultúra213 volt a régi Budapesten. Az én családom virágzása okozta, hogy a háború előtt egy fővárosi tanítói állás felért egy kisebbrendű vidéki prépostsággal. A gyermekeim tanárai szünidőben külországokba utaztak, hogy onnan hasznos tapasztalatokkal megrakodva térjenek vissza.
Az én kedvemért épültek a vásárcsarnokok, hogy Budapest piacára büszke legyen minden polgára. Én adtam megszámlálatlanul pénzt minden vallásfelekezet templomára.
Én állítottam fel a könyvtárakat, hogy mindenki ingyen művelődhessen. Én szólaltam fel a közgyűlésen, ha a szegényeknek házat kellett építeni.
Én voltam az az egyszerű polgár, akinek még Európa legnagyobb ura, Ferenc József is igyekezett hízelkedni azzal, hogy Budapestet székesfővárossá kinevezte. Az én munkámat, haladásomat, műveltségemet jöttek el megtekinteni messzeföldről hatalmas császárok és királyok… Én dolgoztam azért, hogy Budapest egyetlen, páratlan, imádott városa legyen Magyarországnak, amelybe úgy vágyódott a távoli vidék, mint a paradicsomba.
Én voltam ebben az országban az első, a művelt, a gazdag, a tehetséges, az irigyelt, én, a pesti polgár. Kérem, vegyék tudomásul származásomat, mielőtt a szenvedésektől megviselt, fakó arcomba, rablók kockajátékából megmaradott rongyaimra, düledező viskóimra néznének. Bizonyosan legendák hőse leszek valamikor, ezért nem árt, ha feljegyzem hiteles élettörténetemet.
(1924)214
