A békebeli tavasz
A békebeli tavasz
Milyen jóízűen tudják Pesten ezt a szót kiejteni: – Békebeli.
Békebeli az a pohár ser, amelyet hosszú szomjúhozás után felhajtunk; békebeli az a pohár bor, amellyel a vasárnapi ebéd után megjutalmazzuk magunkat; békebeli a libapecsenye, hogyha hízott, valamint az asszonyi szívesség, hogyha az nyájas és önzetlen.
Békebeli az álom, amelyből felfrissülve ébredünk fel, hogy még darab ideig, üzletünkbe vagy hivatalunkba menet: elgondolkozunk álmaink jó ízén, jó illatain… És „valódi békebeli” az a falat, amely a lábadozó betegnek végre először jólesik.
Ez az egyetlen szó most Pesten, amely egyszerre, egy szuszra, egy képben: mindent és mindent kifejez, ami után a pesti ember vágyakozna, ami élete célja volna, aminek a kedvéért darab időt még hajlandó volna a városban eltölteni, holott már helye régen meg van jelölve a temetőben.
*
És mostani életünk – mármint annak a generációnak élete, amely jobbat is próbált a mainál – jóformán azzal telik el, hogy keressük a múlt időket, a múlt idők hangulatait, a múlt idők üdveit.
Csak hallgasd meg az emberek beszélgetését, amikor némi önfeledtséggel, szórakozás céljából diskurálnak egymással: – egyik sem kezdi a maga mondanivalóját 1914-en innen. (A háború rossz álom volt, arról nem ildomos dolog beszélni.)
Mennyi mesélnivalójuk van az embereknek a béke boldog éveiről! A pesti levegőről, amelyet ugyan porossá tett a Rákos felől fúvó szél, de annál édesebb lett a lég tavasz felé, amikor fordult a szél, és a budai hegyek felől kezdett fújdogálni; szavahihető öreg polgárok állítják, hogy még a Gellérthegy ibolyaszagát is meg lehetett ilyenkor érezni a városban… S csak hallgasd tovább a tekintélyes polgárok beszédét,232 majd rájössz, hogy valamikor nem is volt szégyen Pesten tavasszal pepita nadrágot hordani, virágcsokrocskát tenni a kabát gomblyukába, utcasarkokon álldogálni, mintha a tavaszi virágot áruló sváb asszonynak volna az ember lovagja, nem pedig annak a kék fátyolos hölgynek, akinek a Váci utca felől kell jönni…
Ha jól figyelsz a polgárok beszédére: megtudhatod, hogy békebeli az az ibolya volt, amelyet az ember maga szakított, éspedig valamely szoknyás lény kedvéért. Megtudhatod, hogy minden tavaszkor más és más hangjuk lett Pesten és Budán a harangoknak, mintha a telet valamely harangöntő kovács műhelyében töltötték volna. Új utakat, sétányokat lehetett felfedezni a Városligetben és a Margitszigeten, amelyek olyan frisseknek tűntek fel, mintha azelőtt sohasem láttuk volna őket. Az emberi arcokat és ruhákat kivasalták valamely csodálatos szabóműhelyben; a sarokban kaptak helyet a télire megtalpalt cipők, hogy helyet adjanak az új cipőknek, amelyek majd lengő, büszke léptekkel, szinte új ritmussal, új zenehangokra viszik tova az embert az élet kellemetes változatosságai felé… Ha jól odafigyelsz: megtudhatod, hogy mindnyájan voltunk valaha békebeli gavallérok; nem estünk kétségbe, ha az adóvégrehajtóval találkoztunk, aminthogy nem ijedtünk meg a magunk árnyékától sem. Nem csóváltuk meg a fejünket, ha új kalapot kellett venni a télen tönkrement kalap helyett – sőt akkor sem jöttünk túlságosan zavarba, ha egy kis utófarsangolásról, egy korai majálisról vagy egy üdítő tavaszi utazásról tett valaki indítványt.
– Nem éltünk hiába! – mondják az öregebb polgárok, és ekkor aztán te, csendes hallgató, is rájöhetsz, hogy mit jelent Pesten az a szó:
– Békebeli.
(1925)233
