A sápadt tanítónő
A sápadt tanítónő
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
Darab ideig nem láttuk őt sem fakult téli reggelen fakultan az iskolája felé igyekezni, hogy az emberben fölébredtek a legrégibb tudomások a hősies kötelességteljesítésről; de nem láttuk őt a város kevés parkjaiban, ligeteiben, rétjeiben sem, amint angyalképű kisleánykák között édesdeden mendegélne, és a gyermekeket mindenféle szívhez szóló dalokra tanítgatná, hogy ugyancsak megenyhül a mindennapi élet e gyöngéd látományán a legfásultabb szív is… Hol volt ő azon idő alatt, amíg az örökké mozgó óramutató elől iskolájába futamodott: a búskomoly téli reggeleken? Hol volt az elmúlt tavaszkor, amikor a földre szállott virágok, gyepből kizöldült fák és a másvilágias hangzatokkal megérkező madarak ismeretére kellett volna megtanítani a tudatlan leánykákat? – Otthon ült, a bélistán ült.
*
Most már elmondhatom, miután e panasztalan némáknak sorsmotorjukat ismét mozgásba hoztad, kedves szerkesztő úr: hogy a bélistások hallgatag seregében ezt a kis kopott tanítónőt sajnáltam szívem mélyéből, mert valahogyan mindig tudtam héroszi küzdelmeiket pályájukon… Ismertem őket abból az időből, amikor még reggelenként a tanítónőképző felé igyekeztek könyvekkel, iskolaszerekkel megterhelt karokkal, hogy csaknem megszakadtak gyönge hajadonságukban… Láttam őt délutánokon ama nagy jelentőségű pedagógus, Nagy László szemináriumai felé futamodni, hogy el ne késsék az előadást… Tudom a kereszthordó éveket, amelyek végtére a jól kiérdemelt oklevélhez vezettek, amely oklevél a fiatalság távlatából olyan varázslatosnak látszott, amely majd minden földi bajt, gondtorlaszt, bús álmatlanságot elmulaszt arról a családról is, ahol a kis tanítónőjelölt növekedett… Figyelgettem a kis tanítónő további futamodását, amikor szívdobogása felé helyezett diplomájával most már302 az elérhető kenyérke után szaladt, régi világbeli, ezüstfejű bizottsági tagoknak kérte a jóindulatát, nemes lelkületi tanügyi tanácsosok előszobájában üldögélt, és ha Bárczy István egy biztató szót mondott a kis pályázónak: derű, boldogság, életöröm és minden ködön áttörő reménysugár költözött az apró családok fészkeibe… Akit a régi Budapest tanítónőjének megválasztott: annak és hozzátartozóinak nagyobb baja már nemigen lehetett ebben az életben.
*
És a kis tanítónőnek csalódnia kellett ennek a hatalmas városnak a megbízható, férfias erejében is. Hiába voltak választások, kinevezések, diplomák, pedagógiai érdemek, sorozatos kötelességteljesítések a kis tanítónő háta mögött: egy napon kivették kezéből a kis kenyérdarabot olyan dolgokért, amelyeknek létrejöttében neki, a gyermekek nevelőjének, semmi része nem volt. Háború, forradalmak: mondták szemrehányólag azok a bírák, akik éppen úgy átélték a háborúkat és forradalmakat, mint a kis tanítónő. Mintha egy kis veréb tehetne arról, hogy vihar tombol az erdők tölgyei között… Mintha egy kis szalmaszálnak kellett volna megállítani a vastalpú férfiak lépteit… Mintha ez a kis „tanerő” lett volna okozója mindazoknak a borzalmaknak, amelyek Budapest életerejét elvették, hogy többé nem tudott kenyeret adni a gondjaira bízottnak, ellenben kaján dühvel kitaszította őt a sápadt éjszakába.
Ha más következménye nem is lesz annak a városházi akciónak, amelyben te vagy a bélistás tanítónők ügyvédje – annyit már láthatunk ma, hogy a sápadt arcok többé nem nézegetnek oly reménytelen panaszossággal.
(1925)303
