A tavasz hajója viszi el a pénzt Pestről
A tavasz hajója viszi el a pénzt Pestről
Hajnalonkint hallom őt, amikor elbődül az ablakom alatt, mint valami messziről jött szörnyeteg, amely nagyot bámészkodik az előtte feltünedező városon. Talán annak a pénznek örült, amelyet a ködbe borult kupolák, halovány háztetők alatt szorongatnak markukban az alvók, hogy majd odaadhassák pénzecskéjüket a kofahajóval érkezőknek. Mert ez a hajó viszi el a legtöbb pénzt Pestről.
Még sötétben indul ez a hajó abból a kanyarodóból, ahol Visegrád és Nagymaros nézegetnek át egymáshoz jó szomszédok módjára. Itt még kéknek mondják manapság is a Dunát, különösen azok, akik a kocsmacégéreket pingálják. De ennek a hajónak az utasai nem sokat törődnek a Duna színével. Félálomban helyezkednek el a hajón batyuikkal, kosaraikkal. Alusznak, mint a káposztafejek. Kendőkbe, szoknyákba burkolóznak, mintha csak ezt az egyféle ágyat ismernék életükben. Nekik ugyan hiába szólal meg a harangszó Óbudán; nekik ugyan tutulhat a kapitány; addig nem jönnek vissza az álmok országából, amíg a hajó nagyot kanyarodva ki nem köt a nagyvásárcsarnok előtt.
*
És viszik a pénzt Pestről kötényben és szatyorban, zacskóban és bugyellárisban, mert Pest mindennap enni akar. Azt mondja ugyan a kéményseprő, akivel ebben a tárgyban értekeztem, hogy ezen a télen az ő állása jóformán egészen feleslegessé válott Pesten: sokkal kevesebb kémény fustölgött, mint egyébkor. A kísértet és a szél, amely tudvalevőleg a kéményeken át búvik be a házakba: nem találkozott füsttel útjában. De hát a konyhákban mégiscsak tüzelnek, mert a konyha nem lehet meg láng nélkül, akármilyen szomorú világ is van odakívül a városban.
És még most is vannak konyhák, amelyek számon tartják, hogy a kalendáriomi vándorló elérkezett tavasz kapujához; mindenféle ízes239 jövevények érkeznek a reggeli hajóval, hogy az emberek szájának keserűségét enyhítsék. Itt van a zöldborsó, amely még nem ismeri a borsóföldek pákosztos verebeit, mert üvegházban jön a világra, együtt a tulipánnal. Gyermekded pirossággal kacag az új retek, oly boldogan, mintha semmi baj se volna a városban, mindenki csak az ő megérkezésére várna, amikor a levegőégben új hullámok új étvágyakat hoznak. Hát még a saláta, hogyan harsog zölden, üdén, ropogósan, hogy az embernek kedve kerekedik őt olajjal és ecettel jól nyakon önteni, pedig még messze van a húsvéti locsolás. Az újhagyma barátai, az ínyencek, megelégedve bólongatnak, amikor a főtt marhahús mellett megjelenik a kedves évszak fordulásának ez a kis hírnöke. Van már minden a pesti piacon, amivel a tavasz szokott kedveskedni a pestiek ínyének. A tyúktojás olyan üde, mint az első virág. A fiatal báránypecsenye és a malac is még mindig tavaszi eledelnek számít, mert hiszen sokan akkor sem juthattak hozzá, amikor a pontos ideje itt volt.
Igen, megérkezett a tavasz a pesti piacra és a pesti polgár konyhájára. A szakácskönyvek tudós írói már nagyon ajánlgatják, hogy hagyjunk fel a tavalyi, fagyos krumpli használatával, mert már újkrumpli is kapható a városban. Nagyon ajánlják a csirkepecsenyét, akár pörköltnek is, és a bölcs ember, valamint a jó gazdasszony már most töri a fejét azon, hol fogja húsvéti sonkáját beszerezni, hogy legalább a nagy ünnepeken megtarthassa a békebeli szokásokat.
*
Elgondolkozva hallgatom korai reggeleken annak a dunai hajónak a búgását, amely percnyi pontossággal szokott megérkezni az élelmiszereivel, mintha még mindig „békebeli” étvágya volna Pestnek. Mintha még mindig piaci csaták folynának a tavasz eledeleit kínálgató kofák sátrai körül. Pedig a legtöbb alkudozások még most is a tél itt hagyott, búskomoly portékái felett folynak. Nem mernek hinni az emberek a tavaszban, akármilyen nagy nevetéssel várja őket a retek, akármint kínálkozik az új tojás. Csak a kofahajó jön fáradhatatlanul, a víz színéig megrakodva. Ő tudja biztosan, hogy az ijedt pestiek majd megint csak nekibátorodnak az életnek. Hiába mondják Pesten keserves kórusban a harangok és az emberek: Nincs pénzünk, nincs pénzünk… A tavasz növényei mégiscsak kidugják a fejüket a föld alól.
(1925)
