Búcsúlevél egy szép emberhez
Búcsúlevél egy szép emberhez
Úgy tűnik föl nékem a vasárnapi lapok forgatásánál, de a cégéresen riasztgató vagy a humor bukfenceivel teleplakátozott pesti utcán is, hogy egy szép emberrel kevesebb lesz Budapesten néhány nap leforgása alatt.
Ez a búcsúzkodó szép ember nem más, mint a régi városatya.
Kezdhetjük megszorongatni a kövér kezét, amely kéz a régi élclaprajzolók elgondolása szerint mindig nehéz, valóban értéket is jelentő gyűrűkkel volt megrakva, amilyen gyűrűkhöz kerületbeli legendák fűződtek. (Gyakran már a nagyapa megvette azt valamely üzlet lebonyolítása alkalmából.) Kezdhetjük nem fogadni köszöntgetéseit, amelyeket mostanában a jól táplált férfiú bőségesen osztogat az utcán, a téren, a vasárnapi mise után ama kegyes kézlegyintéssel, polgári összetartozósággal, de mindig némi leereszkedéssel is, amely e tekintélyes és tekintélyességre született szép embert egész életében jellemezte. Kezdhetjük szemügyre venni dunsztos, zsíros fejét, amely azért gömbölyödött meg oly takarossággal, mert nem sok dolga volt a gondolatok megemésztésével – ezt elvégezték helyette ama vezérek, akiknek nevét többször csaknem naponta kinyomtatták az újságok, amikor a budapesti frontot vezényelték. Kezdhetjük emlékezetünkbe vésni öblös, ellentmondást nem tűrő hangját – mert ki tudja, mikor halljuk majd újra megszólalni? Megnézegetjük a mozsárütőhöz hasonlatos lábait, amely olyan önérzetesen kopogott végig még nem régen az egykori Károly-kaszárnyából átépített Városháza kövén, mintha legalábbis mindent ő talált volna ki, amely ennek a városnak könnybe rezegtető szép múltjában valamit számít. (Milyen kár, gondoljuk magunkban, hogy ezeknek a nagyon önérzetessé nevelt báboknak ismét meg kell tanulni a táncmesteres illedelmet ugyanazon hivatalszobák előtt, amelyeknek ajtaját még tegnap a sarkukkal rugdosták be!) Eltehetjük emlékbe törvényhatósági állapotának külső241 jelvényét: a vastag botot, amely nemcsak a riadt kis tanítónők és mindenre elszánt, szegény más tanerők osztályai előtt kopogtatott a végzetszerűség hazugságaival, hanem zörgött olyan irodák előtt is, ahol a hamispénzverők az ő remegő kezébe valódi aranytallérokat nyomkodtak, a mord poroszlók pedig az ő szavának engedelmeskedtek. Beszélhetünk majd unokáinknak a pomádéról, amelyet egyforma bőséggel kent föl a váratlan jóléttől meglombosodott hajdíszére, bajszára, valamint ékesnek mondott beszédeire is. Fölemlíthetjük felőle szép fogatát, amelyet valamely úton-módon azért faszolt a törvényhatóságtól, hogy majd városatyaságának utolsó napjaiban eltiltsák őt a botcsinálta kurzusdoktorok a kocsikázástól, amely receptet ő meg is tartott magának, mint engedelmes, jó betegnek illik – sajnos, a jó betegnek ez a pedantériája már nem segített baján: a doktor hiába nézte ki tudományos könyvéből az elhízás ellen való egyszerű orvosságot. Följegyezhetjük emlékeinkbe azokat a tagbaszakadt kerek szónoklatokat, amelyekkel azt bizonyítgatta, hogy csak a zsidók húsában nincsen mérgező bacilus, mert azok kóserkoszton élnek, legjobb tehát a zsidókat megenni – fájdalom, az egészségügyi szabályokat nem mindenki tartja meg a városban, még mindig járkál itt néhány libazsíron élő zsidó.
Talán fölírjuk még emlékezetünkbe e búcsúzkodó szép emberről, a régi városatyáról, hogy mennyi mindent épített Budapesten. Milyen rendben tartotta az utakat és a házakat? Milyen nyugodtan élt itt a pesti polgár a maga kis kéménye alatt, amikor a füstpénzt e szép ember kezéhez fizethette be? Mit mondjunk neki a búcsú pillanatában, hogy lássa továbbra is ragaszkodásunkat és szeretetünket? Azt mondjuk neki, hogy jöjjön vissza, mert még némi pótlékra van szükség a Káromkodások Lexikonában, amelyet a pesti polgárok, ezek az önzetlen gyűjtők az ő idejében kezdenek el szerkeszteni.
(1925)242
