Hol az igazság?
Hol az igazság?
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
Engedd meg, hogy megkérdezzelek, vajon mivel töltöd meg ezen a héten a napilapoknál rendszerint terjedelmesebb hetilapodat?
Úgy tudom, senkit sem öltek meg a városban; öngyilkosságot is azok szoktak elkövetni vasárnap, akiket senki sem ismer: a sikkasztásnak, csődnek, vagyonbukottságnak vagy erkölcsi halálnak (ha ugyan még akad valaki a városban, aki vállalja az erkölcsi halott címet?) Gellérthegy nagyságúnak kell lenni, hogy még némi érdeklődést kelthessen az újságolvasóban… Mert hiszen napjainkban nemigen írhat egyébről a hírlapíró, mint embertársai bajairól, szenvedéseiről, kifeszítettségéről, és már az utóbbi időben ez is unalmas témának mutatkozik.
Néha elgondolkozom, hogy micsoda gyötrelmes fejtöréseken esik át egy lapszerkesztő napjainkban, aki némileg is érdekes újságot akar produkálni. (A kiadó urak emberfölötti küzdelmeiről talán ne is beszéljünk most.) Egykor, a régi szerkesztőnek csak annyi volt a dolga, hogy odaült az asztalához, és unottan turkált abban az anyagban, amelyet munkatársai, a szorgalmas méhek, összehordtak a számára: mindent szabad volt megírni az újságba, legföljebb arról lehetett szó, hogy egyik újság hitelesebben, alaposabban, jobban írja meg a dolgot, mint a másik slendriánabb, pongyolább hírlap. A szerkesztő nem sokat törődött vele, hogy kinek lesz borús vagy derült jóreggele, amikor munkatársa megbízhatósága és a maga meggyőződése szerint az igazságot megírta. A börtönajtó kulcsának a romantikus csikordulása is kellemesebb zeneszám volt a szerkesztő életében, ha véleménye szerint az igazságért hallgathatta ezt a különös muzsikát. Arról pedig269 szó sem lehetett, hogy étvágya meggyöngült volna a „Neuszidler”-nél vagy a „Kispipá”-ban, amikor a barátok tornyában elhúzták az esti harangszót.
A világháború óta egy gondja van a lapszerkesztőnek: nem a kézenfekvő igazság megírása, hanem az, hogy mit szabad és mit nem szabad megírni. Hiszen ez nagyon kényes volna, ha minden olvasó bölcs, megalkuvó, céltudatos államférfiúnak születik vala, de én még eddig, az egykori cenzúrával és a mai bölcs lapszerkesztéssel beállott dresszúra alatt is azt tapasztalom, hogy minden újságolvasó egy-egy titokzatos forradalmár, aki mohón keresi a maga pártállású lapjaiban az – igazságot. Akár sláfrokban üldögél a maga vidéki csöndjében az a szépember, az újságprenumeráns, akár robogó villamoskocsi hevederjében ingadozik a maga utcán vett újságjával: mindegyik ugyanazt keresi a hírlap nyomtatott betűi között, amire emberi születésénél fogva legszomjasabban kívánkozik: az igazságot. Akármennyi különös, történelmi viszontagságon ment át a nyomtatott betű az elmúlt években, az olvasók még mindig azt hiszik, hogy a nyomtatott betű az igazság hirdetése kedvéért van.
Pedig megsúgok neked valamit, kedves lapszerkesztő barátom, hogy az olvasó voltaképpen már maga sem keresi az igazságot: ez csak egy tudat alatti vágy benne, amelyet atavisztikusan öröklött mindenféle őseitől. Az olvasó manapság azt szeretné voltaképpen, hogy a sok ezer ember számára nyomtatott újságból csak egyedül ő tudná meg az igazságot, amelyet aztán csöndesen tartana meg magának. A többi ezer csak higgye el azt az igazságot, amit az újság, amely a napi eseményekkel természetszerűleg foglalkozik: torta, cukorka, humor, rejtelmes vezércikk alakjában tár föl előtte. Nem, valóban nem szeretjük manapság azokat az igazságokat, amelyekért már Ónodon is fölkoncolták a követeket. Én azt hiszem, hogy akkor utáltuk meg valójában a hangos igazmondásokat, amikor a sokáig takargatott világháború bajai után jöttek a forradalmak igazságkeresései, majd a forradalmat felelősségre vonó ellenforradalmak igazságosságai. Az az „igazság”, kedves lapszerkesztő barátom, hogy a publikum voltaképpen kiábrándult a pártatlan igazmondásból, mert jobban esik pártok, nagy270 hatalmú vezetők, jelszavak igazságai alatt meghúzódni, mint külön, egyéni kereseteket indítani az igazság érdekében. Ugyanezért azt hiszem, hogy az emberek többségében még mindig visszhangzanak a háborús vezényszavak, valamint a háború utáni jelszavak, amelyeknek igazságosságán nem kell elgondolkozni.
Egy ilyen jelszóról hallottam éppen, napjainkban… Nem szabad a vállalatokat, színházakat, üzemeket bántani, akármennyi disznóságot követnek el, mert a bántalmaknak a szegény tisztviselők, színészek, alkalmazottak adják meg az árát. Nos, kedves lapszerkesztő barátom, az én véleményem ebben a dologban ez: amelyik részvénytársaság, vállalat vagy egyéb üzem olyan gyönge lábon áll, hogy azt elsöpörheti az első sajtótámadás, az előbb-utóbb úgyis fölfordul magától, és alkalmazottait a sajtó beavatkozása nélkül is az utcára teszi. Nem lehet könyörületességi alapon újságot szerkeszteni. A szegény kiuzsorázott alkalmazottaknak igazuk van, amikor kolduló árvagyermekeknek öltöztetik föl őket. De nincs igaza annak a kifestett vénasszonynak, aki a mellékutcában várja a koldulásuk eredményét.
(1925)271
