A pesti aranyemberek nem vesznek fel maguk közé új aranyembert
A pesti aranyemberek nem vesznek fel maguk közé új aranyembert
A közelmúlt években, amikor olyan nagy divat volt vallást cserélni: e vállalkozók között természetesen akadtak olyanok is, akik például az ortodox görögkeleti vallással szerették volna megunt hitüket fölcserélni. Tudtommal ez nem sikerült senkinek, mert a budapesti görögkeleti egyházközség nem vesz föl kebelébe új tagot. (Ők konzervatívabbak akár a Nemzeti Kaszinó, akár az Unió Klub. Igaz, hogy a vallásukról van szó.) Azt mondják, elegen vannak; pár száz esztendeig kell annak kifogástalan pesti polgárnak lenni, akit ők arra méltatnak, hogy maguk közé befogadjanak.
A pesti görögkeleti egyház olyan, mint valami lovagrend, valamely külön nemesség a városban. A legenda azt tartja a pesti görög egyházról Pestnek abban a részeiben, ahol az emberek még mesemondással is foglalkoznak, hogy ezek az ortodoxok olyan gazdagok, hogy könnyűszerrel kifizethetnének egy kisebb városnegyedet, pedig talán ma sincsenek többen, mint 1802-ben, mikor 179 görögkeleti családfő kérelmére a helyhatóság megengedte, hogy egyházközséggé tömörüljenek.
…Nézzünk körül ezek között az óhitűek között, akiket gazdagságukról valaha Pesten úgy emlegettek, mint manapság a zsidókat. Nézzük meg közelebbről ezeket az embereket, akik mostanában ugyan szétszórva élnek a fővárosban, de valamikor alig mentek tovább a Belvárosnál, a Duna-part közelében, a templomok környékén szerettek lakni, abban az úgynevezett Görög-udvarban, ahol régi standardjukból, erkölcsükből mit sem engedve éltek egymás között, és mérhetetlenül gazdagodtak.
Némelyek közülük már elmúltak a tegnapokkal: a Grabovszkyak, akik valaha Pest ama gyönyörű barokk palotáját építtették, amelyben272 a hagyomány szerint Martinovics, a „vörös barát” is rejtőzködött, amikor a világosság barátainak társaságát Pesten szervezte; – manapság „Buda városához” címzett bormérés van a házban, ahol a múlt időből nem szívesen engedő, antik belvárosi polgárság dicséri a talpas poharak tartalmát. A Monaszterlyek, akik Kuzmik társaságában valaha a pesti női divatot irányították, ama Kristóf téri nagy boltjuk révén… Ebben a korban mutatta meg „a görög”, hogy nemcsak kanavászt meg bőrt tud árulni, amikor boltjában föl és alá hintázza magát, hanem meg tudja nyerni a női hiúságot is. A Monaszterly név a dámák között fogalom volt a tizenkilencedik században. Itt volt Argiri Demeter, aki hajóteher-számra vette a lóbőröket, ha valahol háború vagy egyéb olyan baj volt a Duna mentében, amely a lovakat pusztítja. A Harisok, akikről ama bazárt nevezték el a Belvárosban, sohase voltak mondhatók szegény embereknek. Búzával, arannyal, ezüsttel és egyéb kiadós portékával kereskedtek a Diamandiak, a Triantophilek, a Leporák, Derák, Muráthyak – csupa olyan név, amely ugyancsak ismerősen hangzik a régi pestiek fülében. Akárcsak a Brazovics Atanáz nevét hallanák azok, akik a Jókai-regényeket forgatni szokták.
A régi Pest, különösen a Belváros falai közé gyűjtötte ezeket a görögkeleti vallású kereskedőket, akik nemcsak igen hazafias magyar embereknek bizonyultak, hanem nagyszerű pesti polgároknak is, akiknek elmésségétől, családi életétől, takarékosságától példát vehetett az egész pesti polgárság. Legendák beszélnek arról, hogyan voltak (vagy talán még manapság is vannak) berendezve ezeknek a régi görögkeleti patríciusoknak otthonai! Kincseket gyűjtöttek össze maguk körül bútorban, szőnyegben, képben. A vitrinjeik hercegi gazdagságot mutattak; műízlésük valóban arról tanúskodott, hogy hellászi vér csörgedezik ereikben. A nőik pedig olyan különös szépségűek voltak, hogy valahogyan mindig érződött rajtuk dél, az azúr égboltozatú görög szigetek illata. Nem tudni arról, hogy ezek a nők valaha mást is szerettek volna, mint olyan férfiembert, aki velük egy valláson volt. Halk zene szólt a szalonjaikban, igen kedvükre volt a biedermeier divatja, amelyet ők tartottak legtovább a városban. Valóban boldognak mondhatta magát az a Váci utcai gavallér, akinek nemcsak az ablak alatt lehetett reménytelenül sétálgatni és titkon fölpillantani273 a belvárosi ház barokk stílű erkélyére, hanem belépést is nyert a szalonba. A pesti fiatalember, aki valamire vinni akarta ebben a városban, nemcsak a Koronaherceg utcán akart feltűnni, hanem minél gyakrabban szeretett feltünedezni ezeknek a görög kereskedőknek a szalonjaiban is. Pénz, állás, jövő rejtőzött ezekben az ódon hangulatú szalonokban a kezdő fiatalember részére, mert a gazdagság tulajdonképpen ennek a zárt egyházközségnek a kezében volt. Igaz, hogy a város ügyeit, a közigazgatást voltaképpen a svábok, németek maradékai intézték, de a görögök kezében volt a pénz, a kereskedelem. A zsidók még alig helyezkedtek el, és látszólag nem sok sanszuk volt arra, hogy az itt századokon át megtelepedett görögökkel és bennszülött németekkel fölvehessek a versenyt a kereskedelem terén. Nagy tekintélye csak annak a pesti kereskedőnek volt igazában, aki virágvasárnap az Alduna-sorra épített, kettős tornyú görög templomból az archimandrita szentelt virágcsokrával lépett ki; míg a templom belsejéből, amelynek pompájáról, ikonosztászionjáról, festményeiről, szertartási kincseiről mesemondások szólnak: a magyar királyi Operaház énekkarának a dallamai hangzottak. És templomuk környékén a görögkeletiek apránkint összevásároltak minden talpalatnyi földet, minden házat. A Galamb utca – amelyet akkoriban Kis utcának, később Színház utcának hívtak; a Régiposta utca (a Rondella utca), a jezsuita rendház, sőt a piaristák háza is csakhamar megtudja, hogy milyen sok pénze van Argiri úrnak, aki a leggazdagabb görög volt akkoriban Pesten. A görög tallérok még annak a módját is megtalálták, hogyan adja ki a helytartóság az engedélyt ahhoz, hogy a görögkeletiek, amíg templomuk fölépül, a piarista rendházban tarthassák istentiszteletüket. (A piaristák mindig liberális emberek voltak, miattuk misézhetett az ő házukban az archimandrita, de nem volt ily önzetlen felfogású a budai helytartóság. Sok kezet kellett megkenni, még több titkos óhajtást kitalálni a görögkeletieknek, amíg Argiri úr, a bőrkereskedő áthozhatta a hajóhídon az engedelmet.)
És a görögkeletiek (ortodoxok) egyházközsége még jobban megerősödött, amikor különvált a budai rácoktól, a makedón-oláhoktól, szerbektől és a többi pesti óhitűektól, amint az idő tájt valamennyiüket egy kalap alá foglalták. A pesti makedón-oláhok ugyan 17 401274 forintot adtak a templom építéséhez, de azt a görögkeletiek a mellényzsebükből visszafizették.
Napjainkban még zártabb egyházközség a pesti görögkeletiek együttese, mint valaha volt. A múlt idők tradícióit, a vallás szentségét, a hívek egy akolba való összetartozóságát meghatóan, becsülésre méltóan megtartják. 1802 óta hallatlan mértékben meggazdagodott az egyházuk – minek vennének föl új, vallásukat csereberélő embereket ezekbe az ortodox dinasztiákba, akik mégiscsak a legbüszkébbek arra, hogy némely részük már a török hódoltság alatt is Pesten lakott, de a legfiatalabb dinasztia is legalább kétszáz esztendős ebben a városban. Az Agorasztók, Armenthyek, Bazdekák, Ballassák, Constantinok, Dorák, Harisok, Koporlyek, Lykák, Malakyak, Mannók, Milosok, Oecenomok, Sacelláryak, Spirók, Takátsyak, Tomoryak, Ziccók megmaradtak egymás között az ikonosztászion körül. Szép emléket állított most könyvével, A budapesti görög-udvar-ral e régi pesti polgároknak Sacelláry Pál, amely könyvecske is olyanformán jelent meg, mint a görögkeletiek egyéb zárkózottságai szoktak jelentkezni: csak történettudósok vagy görögkeleti hívek szerezhetik meg.
(1925)275
