1
1
Történt, hogy Budán, a Tölgyfa utca egy kispolgári lakásában a proviánt főhadnagy imponálni akart a feleségének, és szolgálati revolverével agyonlőtte azt a kedélyes, kövér embert, akinek voltaképpen egész életében rossz pikáns novellákban vagy érzéki karcolatokban kellett volna csak szerepelnie, akit az imádott nő mostanában bírái előtt „Der Kodelkának”, vagy „Der Fleischhackernek” emleget – holott ő bizonyosan azt hiszi valahol a Duna fenekén, hogy gyöngédebb szóval is megemlékeznek valaha róla, miután pénzét és életét feláldozta szenvedélyes szerelmének.
A proviánttiszt alig érdekelhetne valakit ebben a városban az egykori unatkozó kaszírnőn kívül… Nem valószínű, hogy sok szerelmes levelet kapott volna életében ez a férfiú, aki most itt a bírók előtt olyanformán tűnik föl előttem, mint egy suszterlegény, aki ugyan magára öltötte vasárnapi áncúgját, de a szombat esti munka miatt megberetválkozni már nem volt ideje.
Sűrű, egérszőrszerű a hajzata, amelyet valamikor bizonyosan mindig kipomádéztatott Kenezics Száva Margit körúti borbélynál, ahová hében-korban beretválkozni járt, mert a beretváló eszközeit Csepelen, szolgálati helyén tartotta. Ez a sűrű, élethossziglani használatra növekedett hajzat: most titkos izzadságokat árul el, habár szó sincsen valamely testi erőfeszítésről, még csak arról sem, hogy egy földarabolt embert utazóbőröndökben a Margit-hídig cipeljen. (Utóbb ezt a munkát is, úriember létére, inkább a sarkon álló hordárra bízta.) A kemény tapintású, durva hajzatnak az izzadása tehát valamely belső, úgynevezett lelki bajra vezethető vissza. Az egykori katonatiszt szenved bírái és a katonai, civil hallgatóságból összeverődött hallgatósága előtt. Az izzadás folytán darab idő múlva olyanforma lett a252 frizurája, mint az a „zekszer” nevű hajviselet, amelyet tán Pozsonyban is viseltek a múlt században a Ledererek és más polgárok.
A homloka nem magasabb kétujjnyinál. Görcsös és mégis sunyi ez a homlok. Megdagad néha-néha a szemöldök fölött, amint minden erejét összeszedi, hogy odabent kellő és betanult szisztémát tartson ama egyszerű gondolatok fölött is, amelyeket a maga szűk látókörzetében védelmére össze tudott szedni a börtön virrasztó éjszakáiban. Ez a homlok valószínűleg így dagadt már meg akkoriban is, amikor még nem a hadbíró életveszélyes kérdéseit kellett a maga gondolataihoz hozzákapcsolni, hanem sokkal egyszerűbb kérdések voltak napirenden: családi perpatvarok a feleséggel vagy üzleti elszámolások a katonai élelmezésnél; sőt tán akkor is dagadozott ez a homlok, amikor a „Margitpark” vagy a „Szeiffert” kávéházakban jámbor kártyajátéknál kibicelt budai nyárspolgároknak, akik napokig beszélnek egy biliárdjátszmáról is, a nevezetesebb preferanszpartikat pedig évek múlva is el tudják mondani. Igen, ez a homlok élethossziglan elkibicelhetett volna a Margit-híd körüli eseményeknél, ha a hentesmester nem akar véglegesen beköltözni a Tölgyfa utcai lakásba.
Az orra? Alig volna erről a jelentéktelen, kifejezéstelen orról bárkinek valamely mondanivalója, ha az nem éppen ilyen nevezetes emberhez tartoznék. Nos, hát ez az orr még csak annyi megértőképességgel sem bír, hogy megérezné, mikor főznek gulyást a budai Winkler vendéglőben, nem pedig, hogy azt megszagolhatná, mikor csókolt kezet a feleségének valamely idegen férfi, mondjuk csak, hogy Kodelka. Kifejezése pedig nincs ennek az orrnak annyi sem, mint egy betűnek az ábécében. Jó, buta, egyéniség nélkül való orr, amelyről alig lehetne mondanivalója Lavaternek, aki valamikor méreteket készített az orrokról. Ez az orr legjobb esetben azt tudná megmondani, hogy a Tölgyfa utca melyik házában savanyítottak káposztát. Ama elkorcsosult kutyaorr ez, amely nem érez meg idegen szagokat, hiába vezetik a vad nyomára – de fogával még tud harapni.
A bajsza? Az éppen hozzápasszol ennek az arcnak az olcsó, jelentéktelen berendezéséhez, mint valamely semmitmondó ruhafogas a polgári lakásban. Olyan ez a bajusz, mintha a fogakból nőtt volna ki. Harapósan, keményen, tüskésen szegeződik előre, mintha szoros harapófogója volna a csacska szájnak. Tán csak azért vágták le rövidre, hogy első pillanatban el ne árulja állatias származását. Bizonyos, ha ebből a bajuszból egy szál is belehullott abba a káposztafőzelékbe,253 amelyet a proviánttiszt fogyasztott, a legénység megérezte, hogy a káposztánál is van valami keményebb valami, amit fogakkal megrágni nem lehet. A borbélyok az ilyen bajuszt durvának mondják, amelyből súrolókefét is lehetne készíteni. Vajon nem ijed meg vala Kodelka ettől a rosszindulatú bajusztól, ha azt tulajdonosa hosszúra növeli és pedrővel paragrafus alakúvá kenegeti? Ha nagyobb bajsza lett volna a proviánt főhadnagynak: tán még az elszánt hentesmester se merészelt volna a felesége körül ólálkodni. L. G. levágta vagy levágatta a bajszát, hogy bizalmat keltsen maga iránt.
A szája gyáva és ijedt, amikor bírái előtt harmadszor is felemlegeti, hogy ő attól sem fél, hogy ha holnap felakasztják. Meggyőződés nélküli, jellemtelen száj ez, amely bizonyára hosszú éjszakákon próbálgatta azokat a szavakat, amelyeket majd megalázkodottan elrebeg a kommandóhoz szokott katonabírák előtt. Ez a száj szeretne hallgatni, mint mindazok a szájak, amelyeknek nincs mondanivalójuk, de az erőszakosan lefogott szájszéleket kinyitja valamely furfangos, belső kényszer, amit tán csak akkor érezhetnek a bűnbe esett emberek, amikor a bíró rájuk szegezi hipnotizáló, kerek szemét. „Nem tudom.” „Nem emlékszem.” – Ezt mondja még a száj a meggondolt börtönhetek után, de már láthatólag vívódik a száj, hogy ama vadállati hörgés törjön fel belőle, amely aztán majd árulója lesz minden sakkhúzásnak, amelyet a vastag, még csak őrjöngő érzékiséget sem egészen kifejező száj a gyötrelmes börtönéjszakákon maga elé feladatul tűzött, midőn majd a bíró átgondolt, meghányt-vetett kérdéseire felelgetni kell. Még ma délelőtt a fogház nyugalma, a cella magányossága, a zajtalan, Kodelka nélküli éjszaka okoskodó, bohó szárnyainak a meggondoltsága terül ezen a szájon. A bíró szavaira olyan óvatosan felel, mint a szarka, amelytől azt kérdezik, hova dugta az aranygyűrűt; fáradtan károg, mint a varjú, amely a döghússal jóllakott; a börtön különös ritmikája érzik mindazokon a szavakon, amelyeket olyanformán mond el, mintha egy haldokló ember ajándékba adott szavai volnának. Pedig élni akar…
Élni akar a szeme.
Élni akar, mint a gyilkos szeme, amely az imént megborzadott a haláltól… Élni akar, mint az a bogárfajta, amelyet Szent Jánosról neveztek el valamely különös okból, és amely szem a sötét éjszakán254 elárulja terveit, szándékait… Ebből a jelentéktelen arcból (amelynek szakállát a borbélylegények valószínűleg kemény szakállnak nevezik, amelyhez több szappant kell elhasználni, mint az egyéb szakállakhoz) a szemek élnek, beszélnek, tudnak.
A majom szeme barátságosabb, a tigrisé nyíltabb, a medvéé megérthetőbb, a villogó vad házőrző ebé pedig csalékonyabb, mint az egykori proviánt főhadnagy szeme.
Valamely ismeretlen elszántság lobog, ijeszt, vakít és dermeszt ebből a szemből… Az embernek a kérlelhetetlen csőszök, megindíthatatlan, gonosz iskolamesterek, halálos ellenségek elkapott szeme jut eszébe… És ugyancsak eszébe jön annak az álombéli gyilkosnak a szeme, amellyel gyermekkorában viaskodott a tudatlan parasztdajka mesemondása után. Látja maga előtt a valóságban azt a szemet, amelynek minden poklokra való elszántságától az élet legtöbb körülményei között megretirált volna. Ebben a szemben látható az örvény, amely a híd lábainál végzi a maga boszorkánymunkáját; felismerhető ebben a szemben az a tekintet, amellyel utánunk jön az őrült, akinek istenségét nem akarjuk elhinni; megismerjük ebben a szemben azt az embert, aki gondolkodás nélkül leölne mindenkit gyáva álmaiban, amelyekből verejtékezve ébred föl; szemlélhetjük a tekintetvillanásban azt a szörnyű útonállót, akivel nem mernénk találkozni az elhagyott utcában; obszerválhatjuk őt magát: a nőbolondot is, akit egy szőke kaszírnő olyan átláthatóan cseles szavaival, amilyen cselesen a vidéki mulatóhelyeken a pálinkákat hamisítják: mindenre kaphatóvá tesz, anélkül hogy egy báva mosolyán kívül egyébbel is megjutalmazná… Ebben a szemben benn lakik ama férfi kétségbeesett tekintete is, aki piros szemhéjjal ébred reggel, mert a feleségétől olyan szavakat hallott éjszakai órákban, hogy a gyilkosságot könnyen megoldható, egyszerű problémának kezdi felfogni… Ebben a szemben a vipera mérge lakik, az éjszaka alattomosan fellobbanó tűz veszi eszét, halálos kín minden mosoly iránt, amely más ember arcán is megjelenhetik, és gyáva kétségbeesés azok miatt a bankjegyek miatt, amelyeket a Kodelkák hordanak a zsebükben. Ez a szem tudatlan, mint akár az ősemberé; hajszolt, mint egy veszett ebé; kutató, mint egy hamiskártyásé; és műveletlen, mint egy babonás haramiáé, aki tán méhmagzat levágott kisujját is szívesen hordaná az erszényében, ha az szerencsét hozna255 neki… (Egyelőre a bűnjelek között olyan kopott, rongyos, semmitmondó pénztárca fekszik, amelyet bármely tisztességes ember a zsebében viselhetne.)
Egyébként, amint messzi, földalatti tanulmányokból való szemsugara elmúlik kígyóbűvöletével arról a helyről, ahol helyet foglalok: nyomban megjelenik tekintetem előtt a civilbe öltözött katonatiszt, aki készen vett civil ruhájában a maga véleménye szerint felismerhetetlenül jön ama rábeszélő ruhakereskedőktől, akik a legelszabottabb kabátoktól is cukrosan el vannak ragadtatva, amíg azt rá nem sózták vevőre… Vajon hol vette Lederer civil ruháját, kérdezem magamban, és milyen célból kellett neki ez a sötétkék, kispolgáriasan varrott zakóöltöny? Talán csak nem azért választott ily feltűnés nélküli, becsületes ruhát, hogy hasonlóvá legyen azokhoz a szegény katonatisztekhez, akik kénytelenek a polgári életben elhelyezkedni, és mindjárt a legszerényebb magaviseletben kezdik?
Megnézem a vádlott asztalára helyezett kemény, fekete kalapot. Lehetséges, hogy ez a kalap valamikor új is volt, mielőtt valamely Teleki téri ócskáshoz került volna. Lehet, hogy boldog, reménykedő emberek köszöngettek vele erkélyeknek, amelyeken ismerős hölgyeket megpillantottak… Lehet, hogy a hivatalfőnöknek emelgették meg, amíg ez érdemes volt a bélista előtt. A kalap kopottságával, züllöttségével, elvadultságával nagyon is kifejezi azt az elszokottságot, amelyet legközvetlenebb hozzátartozóinktól is tapasztalhatunk, ha darab ideig nem láttuk őket. Olyan ez a kalap, mint egy kutya, amely nem ismeri fel gazdáját; mint egy régi ruhásszekrény, amelynek váratlanul elromlik a kulcsa; mint egy gondolat, amely valaha barátunk volt, és amellyel szinte idegenszerűleg találkozunk újra az élet útjain… Nem csodálnám, ha kiderülne, hogy az egykori proviánttiszt kéz alatt, mondjuk, Kodelkától vette volna a kalapot. (Aminthogy a sötétkék ruhára is gyanakszom.)
Ámde az ing, amely L. G. testét fedi, bizonyosan nem a hozzáértő felesége varrótűje alól került ki, mert hiszen, mint későbben kitűnt, őnagysága kézimunkával is foglalkozott, így az ingvarráshoz is értett valamit. Ez az ing valóban nem egy olyan főhadnagyra pászolt, aki civilben is akart mutatni valamit. Amolyan álláskereső ing, amilyenben256 ábrándokat szőni szoktak napjainkban azok, akik a megélhetésen annyit gondolkoznak, hogy elfelejtenek inget váltani. (Talán azért is, mert nincs több egy ingüknél.)
Mit mondjak még a proviánttisztről önöknek, hogy pontosan megérthessék ezt a férfiembert, aki életének egy részét ott töltötte és ott fejezte be a Margit-híd budai oldalán, a Tölgyfa utcában, ahol olyan formátlanul vannak a háromemeletes házak a földszintesek mellé rakva, mintha egy gyermek rakná ki játékszereit?… Mit jegyezzek fel még róla, aki annak az utcasaroknak a közelében lakott, ahová a hirdetőtáblán nagy, festett kéz mutatja a zálogházat? Mit mondhatok a lakását (és a tett színhelyét) körülvevő budai boltosokról, akik az esti lappal kezükben mennek ma vizitelni egymáshoz… a borbélyról, aki a szomszédos trafikban tölti egész délutánját, hogy az összes újságokat átolvashassa… a fűszeresről, ahol marólúgot akart venni, aki ma enyvet adott el egy óbudai embernek, miután tréfásan megkérdezte tőle, hogy vajon nem koporsó vagy kuffer beragasztásához kell-e?
Hagyjuk a főhadnagyot ugyancsak mit sem mondó, gyilkoshoz nem illő két kezére borulva a vádlottak asztalánál. Van olyan ember is a hallgatóság körében, aki a hentesmester sorsának hallatára maga is könyökére támasztja a fejét, bár nincs mi köze sem a vidám, de rossz véget ért Kodelkához.
A hadbíró rendelkezik:
– Vezessék be Lederer Gusztávnét!
