2
2
Amikor a haditörvényszéki tárgyalóterembe lép őnagysága: valahogyan úgy érezzük, hogy megint olyan planéta van a budai égboltozaton, mint, mondják, száz esztendővel ezelőtt, amikor a garabonciás diák utoljára emelte fel ezen a tájon a köpönyege szárnyát, hogy megkozmásodjon minden leves a városnegyedben – mint akkor, midőn még a második kerületben (a Vízivárosban) utána mutogattak némely öregasszonyságoknak, akik természetfölötti dolgokat tudnak, ezért közönségesen boszorkányoknak is nevezik őket.257
Ha valóban boszorkány őnagysága, Lederer Gusztávné született Schwarz Mária: akkor sem a mindennapi boszorkányok közül való. Amilyen szimpla fráter a férje, aki bűnbánattal üldögél immár a régi, fegyelmezett Magyarországot jelképező, mozdulatlan csendlegények között, olyan rejtelem lép ezzel az asszonnyal a terembe, amint a kék ruhás, civil nadrágos fogházőrök őt a katonai bírák elé kísérik. Az öreg és örök Jókai Lőcsei fehérasszony című regényéből elevenednek előttünk jelenetek, amint ama Korponayné elbánik a jóhiszemű kuruc tisztekkel – a másik pillanatban látni véljük a szenvedélyes regények és operák hősnőinek késői maradékát, ám Des Grieux lovagot hiába keresnénk azon a helyen, ahol ama titokzatos Henteslegény ül, aki magát a hentesmestert is olyanformán trancsírozta föl, hogy magának az áldozatnak sem lehetett ellene szakmabeli kifogása; a következő másodpercben megjelenik előttünk a pozsonyi kávéházi kaszírosné, aki megszokta a régi koronázóvárosban, hogy a férfiak ebéd után a trónusa felé irányozzák gacsos, totyakos vagy táncmesteres lépteiket (már amilyen lépésűek azok a férfiak, akik a vidéki kaszírnénak délutáni mondanivalókat gyűjtögetnek); megszokta, hogy likőröspalackjai közül derékig lásson minden férfit, azokat a nyúlánkokat is, akikről a nóta azt mondja az esti zenélésnél, hogy áthajlik az ölelésük a kerítésen; azokat a dombos nyúlhasúakat is, akik a potrohocskájuk miatt nem tudják kellően megközelíteni a kávéházi trónust, és azokat a zömök, vállas férfiakat is, akik dologtalanságukban, semmittevésükben mindenkor a leghűségesebb oszlopai a vidéki kávéház emelvényének. (Ilyen lehetett egykor Pozsonyban a későbbi proviánt főhadnagy is.) És amint a szárnyas ajtó felől a terem közepe felé közeledik, a dúlt arcvonásokból mindinkább össze lehet szedni ama régi, éjjeli kasszatündér képét, aki színésznőiesen felragyog, amikor a cigánybanda megnyitó indulóját vonja el a vidéki kávéházban azoknak a semmitmondó vendégeknek, akik a délutáni sakk- vagy kalabriászparti miatt ott ragadtak; e meghalványodott, hervadtas arcon látni lehet a festékek nyomait, amelyekkel magát ékesítette, mielőtt kis kamrájából elindult esténkint az életbe… igen, ott van ez arcon még most is a különböző képes levelezőlapok visszafénye, amely képes levelezőlapokkal tükre volt körültűzdelve, és bizonyára akadt közöttük olyan lap is, amelyet a pezsgősüveg sztaniol burkolatából készítettek ügyes kezű úriemberek, akik a pozsonyi kaszírnővel tudatni akarták, hogy bécsi vagy érsekújvári mulatozásuk alatt sem felejtették258 el őt – hiszen akkoriban, mikor L. G.-nét még Micinek hívták, a képes levelezőlap nagyon is divatban volt. Küldte azt emlékbe kupec is, ha jó vásárt csinált a városban, ahol az éjjeli kaszírnénak mulatozva magyarázta meg, hogy ő milyen okos ember; küldte ügynök, aki „leégett”, és bánatát még egy pohár szilvóriummal (a tündér kezéből) enyhítette; de küldte a gyalogsági tiszt úr is, akit egy másik város másik kaszárnyájába kommandíroztak, és azt hitte, hogy a kaszírosné végleg unatkozik, mert elsején senkinek se tör nyerstojást a knikebájnos poharába… Ezekről a képes levelezőlapokról lépett be a tanúként kihallgatott Lederer Gusztávné a Margit körúti katonai törvényszék kapuján, ahová éppen szalmát és szénát szállítottak a hadsereg liferánsai, akikkel ő nagyon jó barátságban volt.
Valóban Kodelkának, Lederer Gusztávnak vagy pedig egy idegen városban unatkozó idegennek kellett lenni annak a férfiembernek, aki ezért a vidéki kaszírnéért annyi áldozatot tudott hozni, mint amennyi áldozatot hoztak érte azok a férfiak, akik körülvették. (Az egyik disznósajttá apríttatta magát, a másik az akasztófa árnyékában álmodik. Hogy megvilágosodnak ezek a semmitmondó nevek: Lederer, Kodelka és a tanúk nevei, amikor a pozsonyi kaszírnő megdörzsölgeti őket, mint egykor megfényesítette cukortartóit.)
Szinte érezzük a vidéki kávéház cikóriaillatát, a nagy szakállú pipások füstjét, a Kabanosz vagy Tisza szivart agyarukra vágó gavallérok pomádéját: amikor Schwarz Mária megáll bírái előtt.
Bár olyan dúltan, szenvedélyesen és elszántan lépett a terembe L. G.-né, hogy azt már nem is lehetett elválasztani a komédiásnői fellépéstől – utólag mégis meg kellett győződnünk arról, hogy ez a nő valóban olyan zavarban lehetett kedden délben, amint tán azóta sem volt, mióta először találkozott a főhadnaggyal a pozsonyi ligetben. Bizonyos, hogy a kék posztós Markó utcai silbakok között haladva a szárnyas ajtótól a bírói emelvényig: nő létére nem vette észre a csendőrei között könnyező szemű Gusztiját, sőt még Kodelka kedélyes kísértete sem tünedezett fel előtte a tíz-tizenkét lépéses úton; azt már csak az tudná megmondani, aki a vesékbe lát, hogy a terem falán kétszeres életnagyságban lepingált Ferenc József imperátori palástjában:259 kötötte le a figyelmét, vagy pedig a jóságos képű, szürke bajszú ezredes elnöké, akinél szelídebb arc még nem nézett szemközt a haditörvényszék elé került gyilkosokkal. Úgy tette meg az utat, mint egy izgatott, önfeledkezett színésznő, aki az imént vetett keresztet magára, mielőtt a nagy szerep eljátszása végett a kulisszák közül kilépett volna: senkit sem látott, csak a hadbíró hipnotizáló szeme mutatta meg neki az utat, hol kell végigmennie, és a helyet, ahol meg kell állnia ölbe ejtett, zsebkendő rongyot csavargató, gyötrelmes kezekkel, de makacs elszántsággal emelt fejjel… Igen, ez az egy hadbíró volt a maga polgári zsakettjében, aki megfegyelmezte, megidézte, maga elé állította ezt az eltökélt kaszírnőt, pedig száznál több férfi, generális, főhadnagy és civil úr volt még a teremben, akinek az arca nem is volt himlőhelyes. Megállott a nő anélkül, hogy bárkit is észrevett volna, még szepegő férjét sem, aki könnybe borultan, megátkozottan üldögélt ötlépésnyire a háta mögött, és összeragadt szempilláival ama kemény, fekete kalaptól látszék búcsúzkodni, amely elébe volt helyezve a zöld posztós asztalkára.
Élettörténetét piros kötésű regényből kezdi… Ama Marlittokból és Courths-Mahlerekból, amelyeket a kassza csendjében akkor olvasgatott, amikor úgy unatkozott, hogy már a szőke kontyát sem volt kedve megigazítani a kávéházi tükörben. Magában tán azt gondolja, hogy ezeknek a megmerevedett hadbíráknak is éppen úgy imponálni tud a mesélgetésével, mint egykor a pozsonyi helyőrség lájtinantjainak. Elmondja tehát a hadbíró kérdésére, hogy angol lordnak a törvénytelen leánya…
A régi polgári törvényszékek elnökeire is emlékeztető, zsakettos, szivarzsebében tartalékos zsebkendőt viselő, az élet és a nők csalékonyságait hepehupás, fölényes arculattal figyelő tárgyalásvezető nem mosolyodik el a régi szép mesemondás hallatára… És ugyancsak nem nyúl kezével a frizurájához a hölgy sem, mikor ezt az édesded álmot elmondja, amely kézmozdulat pedig nem ritka a rafináltabb nőknél sem, amikor hazugságot eresztenek ki a szájukon. Úgy látszik, nagyobb dolgokról van itt szó, mint annak a megállapításáról, hogy kinek a leánya Schwarz Mici.
(Pedig mily vidéki cukrászda édessége volna azoknak a szavaknak, amelyekkel Mici születési titkairól a leplet fellebbentené! Mily érdekessé260 válhatna a pofaszakállas angol lord alakja, aki mint régi előkelő angliai család sarjadéka bizonyára kimutathatná a rokonságot a Yorkokkal vagy a Lancasterekkel… aki valószínűleg azért szállott le Biasini úr delizsánszáról Pozsonyban, hogy ebben a régi városban végrehajtsa ama tervét, amellyel a legenda szerint a múlt században a legtöbb angol Kelet-Európában utazgatott: agyonpuffantsa magát életunalmában… aki céltalan járás-kelései közepette Szindbád módjára bepillantott valamely virágos ablakon, ahol egy mellőzött nő csak varrótűjének mondta el sóhajtásának okát, amíg a vöröskés szakállú idegen az ablak alatt megjelent… És Schwarz Mária itt maradt a haditörvényszék előtt, mint a Yorkoknak és Lancastereknek vérbeli rokona, és Kodelka pesti hentesmester felkoncolása ügyében tanúkihallgatásra rendeltetett. Nem, akárhogy idézem magamban, nem jut eszembe a felejthetetlennek vélt vers, amelyet Reviczky Gyula írt a pozsonyi ligetről!)
Hát most vegyük szemügyre azokat a kezeket, amelyek ama három-négy kilós bárdokat, a Kodelka kezébe való bűnjeleket, a henteskéseket forgatták vala – amely szerszámokat talán éppen maga hozott az udvarolt hölgy háztartása részére, hogy megkönnyítse a maga feldarabolását, azt a műveletet, amellyel a combokat leszedik a derékról.
A hadbíró felmutatja a bárdot. A bárd lehet három-, de lehet ötkilós is – nem minden polgári háztartásban található ilyen görcsösre esztergályozott nyelű szekerce, amellyel szükség esetén eleven embert is egy csapással meg lehetne hasítani, úgyhogy attól koldulna. Vajon mit vágott ezzel a bárddal utoljára L. G.-né kézimunkához finomult keze, mielőtt ez a bárd a pesti hentesmester fejét elválasztotta volna törzsétől? Szerették talán a proviánt főhadnagyék a csontos marhahúsokat ebédjükhöz? Hiszen a székálló legény szívesen felaprózza a csontot, ha arra a legvénebb szakácsné megkéri, nem pedig a szemével bánni tudó Schwarz Mici! Nagyon gyanakszom erre a nagy bárdra, hogy nem hevert reménytelenül a Tölgyfa utcai konyhán. – De olyan háztartás is ritkaság Pesten, ahol az a másik, különös alakú bárd feltalálható volna, amely inkább boncolóintézetekben lelhető, mint a polgári konyhákon. Tipikus, csontvágáshoz való bárd, amely zömökségében inkább széttöri a csontot, mint azt elmetszené. A disznófőt lehet ezzel felnyitni, de viszont a Tölgyfa utcában emberemlékezet óta nem volt disznóölés. – A nagy, szilárd, hajlíthatatlan kés is inkább261 hentes műhelyébe való, mint ama polgári konyhákra, ahol legfeljebb a csirkének a nyakát szokták elvágni. Csontvágó kés ez is, amely nem ijed meg az inas részektől, sem a csontforgóktól, amikor a húsba behatol. – Hát nézzük most azt a kezet, amely a mindennapi ebédek elkészítésénél ezeket az eszközöket forgatta…
Dologtalannak látszik L. G.-né keze… Lehetséges, hogy a börtönben elmulasztott háztartási teendők miatt fehéredett, gyöngédedett meg újra olyanformán a keze, amilyen az kaszírnő korában lehetett, amikor egyedül annyi volt a tisztességes munkája, hogy a snapszospoharakat rendben tartsa, valamint virágszálként kinyújtsa kezét a törzsvendégek üdvözlésére. Ez a kéz inkább illett az unaloműző kézimunkához, mint a bárdok és kések emelgetéséhez – habár a nők tengerhab színű kezének a megcsókolásakor valóban nem gondolnak arra a férfiak, hogy ezek a kezek tisztátalan helyeken is meg szoktak fordulni. – Ennek a kéznek valaha modernebb formában is elmondhatták azt az ősi gyermekmesét, amely mese azt tételezi föl a hüvelykujjról, hogy az elment vadászni, a mutatóujj halászni, a nagyujj madarászni, míg végül a kisujj környékén elszaladt a nyulacska. Hogyan nevethetett magában ez a kéz, amikor ily jámbor tennivalókra küldték őt a finomkodó udvarlók! Hogyan nevethetett csendesen ez a kéz, amikor a szerelmes hentesmester (az asszony vallomása szerint) csókjaival halmozta el ezt a kezet, az alatt az idő alatt, amíg Nick Guszti a trafikban járt. (Akik ismerősek a hullafuvarozási szakmában, azok emlékeznek arra a bizonyos Nick Gusztira, a péklegényre, aki ugyancsak a Dunába fuvarozta a holttestet, a Mágnás Elzáét – de ő akkorban még gyermekkocsival járt, nem pedig a furvézerek jeleivel ellátott ládákkal és bőröndökkel.) Hogyan nevetgélhetett ez a kéz, amikor az ujjak csak abból a szempontból ragadták meg a kés nyelét, hogy egy kakaskát megszabadítsanak a gondtól, amelyet taréjviselete okozott, mikor ezek a kezek tán már azt is tudták, hogy egy valóságos hadseregszállító gyomrába is belenézhetnek valaha! – Akármint is van ez a dolog: a konyhabárdok, kések, amelyek most az ámuló katonatisztek előtt feküsznek az asztalon, mint a vidám és szemérmetlen hentesmester feldarabolói: jó ismerősei voltak azoknak a liliomfehér kezeknek, amelyek gyötrelmesen gyűrögetnek hurka alakúvá egy zsebkendőt az ezredes kérdései alatt. Ah, mily furcsa érzés lehet, ha262 ennek a hölgynek a tenyere – a tenyérbéle, mint a régi ínyenc férfiak mondták a jó kenyérbéléses tenyerekről – megsimogatná mostanában valakinek a nyakszirtjét!
A hölgy selyemtrikó ruhájában, amelynek őszi, hervadt színe ugyancsak nem mutatja keblei hervadását is (mert azok életteljesen domborulnak ebben a teremben, ahol ő az egyedüli nő), szőke kontyával, amelyet ifjúságunkban képzeltünk azoknak a hölgyeknek a fejére, akikért majd élni és meghalni fogunk, mint egy hajszál, amellyel a rabnők zsinór és hajtű hiányában megerősítik kontyukat: a hadbíró kérdéseit várja a terem közepén.
