3
3
Jegyzeteinket ott hagytuk abba, midőn a pozsonyi Mici a haditörvényszék elé lép – igaz, hogy még csak tanúképpen –, és a maga kaszírosné világnézete szerint mindenekelőtt meghódítani igyekszik a katonai bírákat, mert Mici még akkor nem tartózkodott a teremben, amikor a haditörvényszék tagjai felállással és katonás feszességgel letették az esküt a mindenható Istenre, hogy ítéletükben pártatlanok és igazságosak lesznek.
Hogyan gondolta Mici a katonai bírák meghódítását?
Igen decens, szalonias és úgynevezett társalgási hangon kezdett el beszélni, mintha otthon ülne a Tölgyfa utcai lakásában, és Kodelkát mulattatná valamely történet elmondásával.
(Igaz, hogy a tanúvallomások szerint Mici többnyire a konyhában fogadta vendégét; ott is terített asztalt az uzsonna és vacsora idején, amely időpontokat nyárspolgári pontossággal valószínűleg már abban az időben is megtartott és megtartatott Mici, amikor még a kávés kosztját ette. Igen, csak a konyhában terített Mici, mert tél volt, a lakás többi részét a vele született takarékossági hajlandóságnál fogva nem akarta befűteni. De hiszen éppen az a kunszt, hogy a kulináris környezetben is meg tudott maradni úriasszonynak, akire az amolyan Kodelka-féle embernek csak hódolattal lehet tekingetni, akkor is, ha263 éppen az a tennivalója a cselédet nem tartó asszonyságnak, hogy a neveletlen kutya után eltakarítsa a tisztátalanságot. (Mert Ledererék kutyája nem volt szobatiszta, és Mici későbbi vallomása szerint akkor is éppen a rossz külsejű eb nevelgetésével foglalkozott odakint a konyhán, amíg odabent a szobában, a kritikus időpontban férje Kodelkával végzett… Teremtőm, hányan mehettek el azon az éjszakán a Tölgyfa utca darabos kövezetén, akik a kivilágított ablakról azt hitték, hogy mögötte boldog emberek névnapot tartanak, vagy a rosszabbik esetben nagybeteg feje alatt forgatják szeretettel a párnát! Pedig az életvidám Kodelkát tették lepedőbe!)
Tehát itt, a haditörvényszék előtt is igyekezett megtartani Lederer Gusztávné úriasszonyi fölényét. Egyébként is ama nők közé tartozik, akik kellőképpen megtartják a társadalmi rangokat, amikor sikerült nekik maguknak is valamely sarzsihoz jutni a társadalomban. Az úgynevezett pikauf emberek tudják csak igazán megbecsülni az illemszabályokat, amelyeket az alattuk maradottak részére alkottak. (Bizonyosan nagyon csodálkozott már akkor is, midőn ezek a jól nevelt katonatisztek se nem mutatkoztak be neki, sem hellyel nem kínálták, állni hagyták, igaz, hogy a börtönőröket eltávolították mellőle.) No, de az életben vannak kellemetlenségek, a német ponyvaregényekben is szenvednek bizonyos időben a hősnők méltatlanságokat, bántalmakat, megaláztatásokat, de az utolsó lapon majd minden kiigazodik. Helén vagy Marie diadalmasan tér vissza Tölgyfa utcai otthonába.
Amíg az egykori főhadnagy gyakran remegett a belső zokogástól: Marie egyetlenszer sem vesztette a fonalat története elmondásában.
Azt lehetne mondani: igen kellemetes, folyékony hangja van, mint egy nőnemű udvarlónak. Nem csodálkozom, e hang zongorázását hallgatva, hogy az egyszerű Kodelka szabad idejében mindig felhúzta ezt a gramofont. Igen, mondom magamban, ez az a bizonyos női hang, amelynek hallgatásakor sem a nagyon buta, se a nagyon okos emberek nem gondolnak a világon semmire. Lehetne mondani ezt a hangot zsongító lábvíznek hosszadalmas gyaloglás után, de lehet őt kamillateának is elképzelni fogfájós éjszakákon. Nyúlik ez a hang, mint a rétestészta, és dudorászva tud elhallgatni, amikor valamely emlékezetes regényfejezetek végéhez közeledik.
– Aztán apró háztartási dolgokkal… Mit kleine Sachen… foglalkoztam.264 Azt hiszem, vizet hoztam be a konyháról – mondja olyan mély hangon, mint ahogyan a hegedű szokott befejezni egy elmúlott, lejátszott és már elfelejtett ábrándot, miután a hentesmester meggyilkolásának történetével elkészült.
De hallgassuk még egy darabig ezt a hangot, bár tudnivaló róla, hogy egykor mindenki megvásárolhatta a maga mulattatására, aki néhány délutánt vagy estét a pozsonyi „Kronprinz” vagy nem tudom, milyen nevű kávéházban eltöltött.
Hallgassuk csak, hogyan tudja utánozni a női kézimunka megnyugtató hangjait, amikor a férfiú (még ha nem is éppen Kodelka a neve) leginkább arra a díványpárnára szeretné lehajtani a fejét, amelyet ugyancsak a bárdforgató kéz hímzett… (Ó, mily kellemetes lehet azt a hangot hallgatni, mondjuk, egy olyan díványpárnáról, amelybe például pozsonyi ízlés szerint csókolózó galambok vannak hímezve, még a legöregebb polgárok feje alatt is.)
Hallgassuk csak ezt a hangot, amelynek hallatára minden magányos, kivert kutya módjára élő férfinak eszébe jut a jótékony családi élet, a krémszínű abrosszal felterített uzsonnázóasztal, a bőrös kávé íze és a lámpagyújtás előtti idő (amikor tudvalevőleg azon gondolkoznak, hogy milyen neve legyen majd a kicsikének, ellenben nem azért fogják meg egymás kezét, hogy egy kellemetlenné válott és bizonyára tolakodó hentesmester útból eltevéséről tanácskozzanak).
Hallgassuk csak ezt a néha zümmögő hangot, amelyben megfigyelhetni a kötőtű csörrenését, a régi falióra barátságos ketyegését, a cukorporral ecetes vízbe csalogatott légy danolását a vidéki légyfogóban és a nyugalmas lefekvéshez felvert párnák paskolását. Hallga csak, hogy beszél arról a tényről, hogy vacsorát adott az urának és az ott lábatlankodó „Kodelkának” is; hogyan gazdasszonykodott a vacsora után kávéfőzésnél, és hogyan ment be a hálószobába az ágy megvetése céljából… Csak hallgassuk ezt a hangot, mint áradozik, illatozik, nyújtózkodik benne a jó szagú vízivárosi polgári élet, amelyről az az ábrándunk van a háziasszonyos hang hallásakor, hogy ebben a polgári életmódban a férjnek valóban csak akkor lehetne komoly bosszúsága, ha nem találná meg hirtelenében a sláfrokja ujjához való bejárást; egyébként nem csodálnám, ha előbb-utóbb kiderülne, hogy a nyugodalmas,265 hosszú életre berendezkedett hangot hallgatva: a proviánt főhadnagynak előbb-utóbb eszébe jutott a fuvolajáték vagy pedig a mostanában oly divatos rejtvénymegfejtés.
Nincs ebben a hangban a komoly hadbíróval és a jóízű, budai asztaltársaságból kivágott német tolmáccsal való társalgás elején nyoma sem a vérforraló szenvedélyességnek, az észvesztő indulatnak, a tébolyda vagy a börtön csuklásainak… Olyan folyamatosan beszél őnagysága, mintha nem is rabszállító kocsin érkezett volna a Margit körúti épület elé, hanem valamely összejövetelre jött volna, ahol majd dolga lesz néhány férfival, akinél háziasszonyos, tisztességes emléket akar hátrahagyni. Beszél, mintha csak a szarka csevegte volna el a kerítésről, hogy vendége lesz, vagy vendégségbe fog menni, nem is fogházőrök unszolására jött erre a helyre. Mórikálja magát, mint régi virágnyelven mondták azokról, akiknek „affektáltsága” nem válott kellemetlenné. Egyetlen ideges, önuralom nélküli modulációja sincs eleinte a hangjának, mintha csak valami csendes szégyenkezés érződnék rajta, hogy ő egyedül asszony annyi férfi között. De azért hátraszegi a fejét, felemeli a homlokát, nagyra nyitja a szemét, elszántan viseli sorsát, mint tán már kaszírnő korában is, amikor a kávés szemrehányást tett neki, hogy miatta verekedés volt éjjel a kávéházban.
– Honnan tudja, hogy miattam? – kérdezte már akkor is felcsattanó hangon.
De most selyemsapkás kávés helyett a hadbíró adja meg a választ:
– Mondja meg a tanúnak, tolmács úr, hogy a haditörvényszék nem azért van itt, hogy a tanú felelősségre vonja. Inkább a haditörvényszéknek kell őt kikérdeznie.
És ettől a perctől fogva nem volt többé úriasszony Schwarz Mici, hanem gyötrelmes, kihallgatását váró, remegő tanú, ahová az első szenvedélyes, kaszírnés kitörésével ledegradálta magát.
Így aztán pillanatról pillanatra megérthetőbbé válott a Tölgyfa utcai polgári lakás titka, mikor erről többé nem a főhadnagyné őnagysága, hanem Schwarz Mici kezdett beszélni a maga nyelvén, nem pedig a betanult madárnyelven.266
A szavak függönyein át mindinkább közelebb jön hozzánk ama „Der Kodelka”, akiről azt hittük már, hogy sohasem tér többé vissza a Margit-híd alól.
Látni kezdjük az udvarlót, aki néha kocsival (bizonyára nem amolyan vérfoltos henteskocsival), hajtat bé a Tölgyfa utcai kanyarulatba, és ezt a körülményt nyomban közli is őnagyságával, akinek eddig nem volt más mulattatója, mint haszontalan kutyája. Az új szavak kárpitja mögött már nemcsak az ajtó kulcslyukánál hallgatózó férj alakja görnyedezik – ha ugyan hinni lehet L. G. vallomásának –, hanem hangosan, mellénygomb pattantóan nevet Kodelka is, amint tokásan és teli szájjal elmeséli a Tölgyfa utcai konyhán, hogyan dobta ki otthon a régi feleségét. Lépésről lépésre közeledik Schwarz Mária új szavaiban a kövér ember, aki kézcsókokért kunyorál, mint azt valaha a karzatról látta a társadalmi színművekben. Látni véljük őt, amint ajándékba a nyers húst hozza újságpapirosba csomagolva, és látjuk őt kettesével venni a lépcsőt, amint valami úton-módon megtudja, hogy a főhadnagy Gyöngyösre utazott. Látjuk, hogyan bámészkodik el eme kitanult kaszírnő furfangos beszédén, amikor tőzsdei papirosok megvételéről folyik közöttük a diskurzus (amely papírokat az udvarló talán sohasem vett meg, csak az asszonyt hitegette – amely eljárás, azt hiszem, eléggé ismerős mindazok előtt, akik az utóbbi években némi eredményeket értek el a pesti hölgyközönségnél, szívbeli ügyekben). Látjuk őt: a konyhaszéken ülni, amint jó ferencvárosi polgár létére titkon gyönyörködik abban, hogyan hajladoztatja dalmosnak is mondható derekát a főhadnagyné a mosóteknő mellett, és magában bizonyára azt gondolja, hogy mily gusztusos volna olyan fehérneműt viselni, amelyet ennek az asszonynak a ravasz keze mosott ki… Ó, most már inkább érteni kezdjük, hogy a hentest miért ültette mindig csak a konyhaszékre a jó háziasszony, mert hiszen történetesen mindig akkor volt dolga a konyhában a teknővel, a mozsártörővel, a leveses kanállal, amikor Kodelka udvarlására megjelent. Nem, ez a guvernántosan megcsavart szőke konty nem ok nélkül beszélgetett betanított ibrikeivel, tepsieivel, lábasaival! Azok a kis rotyogó fazekak, a falon függő bárdok, a fiókban heverő kések mind szövetséges társak voltak ahhoz, hogy a családi életet immár nélkülöző hentesmester végleg elveszítse az eszét. Nem csodálatos, ha az ember most hallgatja Ledérernét, hogy a hentes babonás hittel vette ez asszony kezéből az ópiumot, mint jótékony orvosságot, és267 az is igen megérthetővé válik, hogyan hitte el a derék hentes a borotvavágásról, hogy azt részegségben eltörött pohár okozta a csuklóján… Igen, igen, a legnagyobb bizalommal feküdt le a kanapéra Kodelka Ferenc hadseregliferáns, hisz ott volt a szomszéd szobában az az okos asszony, akinek eddig minden szava olyan igaz volt, mint a szentírás – miközben a proviánt főhadnagy már ment a patronokért.
Igen, így gilt Lederer Gusztávné született S. Mária ott, a Tölgyfa utcai konyhában, amelynek ajtaját egyszer azért nyitja ki, hogy a vicénének kiadja a szemetet, máskor meg azért, hogy az udvarlóját beeressze. Így gilt ő papucsban és barchent alsószoknyában, a mosóteknő mellett. Konyhakését a sparherdt szélén köszörülve, a kovász savanyú szagával vagy a csokoládés koch illatával, habozás nélkül elfelejtve azt, aki meghalt, és csak azon fáradozva, hogy a holttetem akármilyen úton-módon elkerüljön a lakásból… Így gilt ő milliókról ábrándozva, és közben adósnak maradni a hering árával a sarki fűszeresnél… Ha így látjuk őt – ha azt a hangját hallgatjuk, amellyel otthon a kutyájával, Kodelkájával és férjével beszélt, mielőtt nekilátott volna, hogy átnézze az ingében maradt bolhákat és a ravaszdi gondolatokat, amelyeket napközben romantikus kontya mögött elraktározott: nem is tűnik fel olyan rejtélyesnek, hajmeresztőnek a Tölgyfa utcai történet. Felejtsük el tehát azt a hangot, amellyel az egykori kaszírnő a hadbírákat éppen úgy meghódítani akarta eleinte, mint az unatkozó kereskedelmi utazókat Pozsonyban. Aminthogy ő is régen elfelejtette ezeket a vigéceket, akiktől valaha életbölcsességet, üzleti okosságot tanulgatott a „Kronprinz” kávéház trónusában.
(1925)268
