X. Y. pesti demokrata hiteles polgár története
X. Y. pesti demokrata hiteles polgár története
Én még azon a Pesten „kezdtem”, amelyben a lóvasúti vágányok keresztezték a Népszínháznál a villamosvasút sínjeit. A Nagykörúton egy útban levő új világ diadalmas ifjúságával veri csengettyűjét a villamoskocsi, míg a köznyelven még Hatvani utcának emlegetett Kossuth Lajos utca felől, mélázó távolságból, mind fátyolozottabban hangzik a lóvonatú kürtje, mint egy olyan muzsika, amely innen, a pesti házak ablakai alól végleg elvonulóban van. Így vonulnak vissza kivénült öreg költők a fiatalok elől, kivénült zenészek az új dalok muzsikusai elől. Mind messzibbről hangzik a lóvonatú trombitája – most már csak olyan helyen lehet hallani őt, ahol senki sem siet, mint például Szent Margit szigetén, itt is talán csak azért, hogy a május szerelmesei megtudják, hogy elment az utolsó kocsi, miután már senki sem zavarja őket ábrándozásaikban.
Örvendeztem-e a hatkrajcáros villamoskocsinak? Nem mondhatnám, mert a lóvonatún voltak négykrajcáros jegyek is, amelyekkel a Szikszaytól bízvást el lehetett jutni egy másik vendégfogadóig, néha még Budára is, aminthogy akkoriban a bor- és sörkiméréseket ott nyitották, ahol a lóvasút stációt szokott tartani. – A villamos pedig csak úgy bolondjában ment, semmi tekintettel nem volt a korcsmárosok érdekeire, pedig hát nekik is meg kell élni valahogyan. Nem is voltak népszerűek a vörösbarna kocsik, akármilyen cifra egyenruhába bújtatták az egykori lóvonatos alkalmazottakat. Jó darabig csak megbámulták azokat, akik a villamoskocsi meredek lépcsőin felkapaszkodtak. (Különösen a nők hosszú szoknyáival volt baj; ha nem is akadtak meg direkt a felmászásban, nemegyszer kénytelenek voltak harisnyakötőjüket is megmutatni a villamosok körül lebzselőknek, pedig a harisnyakötők divatja akkoriban még nagyon egyszerű volt. Küry Klára se mutogatta őket népszínházi táncai közben, pedig ezt a színésznőt mondják az új operettstílus harcosnőjének.)243
Azért tehát inkább csak gyalogszerrel ballagtunk dolgaink után, hiszen végeredményében nem volt messzi semmi sem Pesten.
Gyalogszerrel járkálván: kényelmesebben is gyönyörködhettünk városunkban. Megfigyelhettük mindazokat, akik kocsin, hintón, fiákeren, komfortáblison robognak el mellettünk, mintha egy másik, előkelőbb város lakosai volnának, nem pedig e kis szegény Pesté.
Talán a holdból jöttek ők, akik családi batárjaikba húzódva olyan biztonságosan, komótosan, másvilágiasan gurulnak végig a városon, hogy a boltja ajtajában ácsorgó kereskedő hő fohászt küld az egekhez, bár egy ilyen patríciusi hintó egyszer megállana az ő üzlete előtt is! Gőgös, fehér szakállú öregurak, akik minden esztendőben Karlsbadból hozzák az étvágyukat – még gőgösebb asszonyságok, akik magaviseletükkel akarják feledtetni múlt idejüket, amikor tejeskocsisokkal pörlekedtek hajnalonkint, vagy a zsemlyét olvasgatták egy pékboltban: foglalnak helyet ezekben a hintókban. El sem lehet azt már képzelni, hogy ez a régi, meggazdagodott pesti polgár mily kegyetlen megvetéssel nézett azokra, akik gyalog jártak, mert szegények maradtak. Sváb és germán eredetű famíliák sarjadékai ők, akiknek idejében sikerült megtelepedni Pesten, és hamarosan megvették azokat a házakat, amelyekbe egyszer betették a lábukat. Garast garashoz rakosgató emberek, akik miatt bízvást éhen halhat mindenki, aki utánuk a városban elhelyezkedik. Színészre, íróra, könyvre alig van itt szükség a régi Pest alapítóinál, legfeljebb némi zenét tanulnak meg azok, akik hajlamosak a szépművészetek iránt is; az irodalom és színészet pártolása maradhat a hóbortos mágnásokra vagy a könnyelmű nemesurakra, akik már úgyis meg vannak jelölve, hogy előbb-utóbb tönkremennek. Házakat is csak azért építenek, mert ez jó befektetés; azonkívül a háziuraság talán az egyetlen rang (a hivatalosakon kívül) a városban, amelyet kivétel nélkül mindenki tisztel. Igen, pesti háziúrnak, pesti háziasszonynak lenni: ez volt a céljuk azoknak a gőgös öregeknek, akik hintáikból a gyalogjáróra oly megvetéssel nézegetnek, mint a koldusokra szokás. – Én nem tudom, hogy mit is keresett Pesten az olyan ember, aki még az új Nagykörúton sem tudott házhoz jutni, miután a Belváros házai már lefoglaltattak ama germánok és egyéb svábok által, akik itt magukat „patríciusoknak” nevezik?…
Ó, ezek a mesebeli batárok, amelyek az állandó jólétet, családi boldogságot és a pénzért megvehető jó egészséget hurcolják Pesten: nem oly változékonyak, mint például a fiákerek, amelyeknek utasai244 oly gyakran cserélődnek fel. A fiákert általában svindlerkocsinak mondják, ha az meg van számozva. (Más dolog volt a számozatlan fiáker, amire valóban vérbeli urak ülnek, akik még a családi batárok tulajdonosainál is előkelőbbeknek hiszik magukat. Miniszterek és püspökök palotái előtt kapálnak naphosszant a „számozatlan” paripái: az előkelő kaszinók környékén várakoznak; diszkréten ácsorognak divathölgyek lakásai előtt; ó, ezekről az utasokról nem tehető fel, hogy abból a szempontból is vitetik magukat a Párisi utca, a Haris bazár és egyéb átjáróházak elé, hogy ott faképnél hagyjanak kocsist és lovat. (Ismétlem, a számozott fiáker robogásában mindig hallatszott valamely hang a szélhámosok bőbeszédűségéből – kivéve természetesen olyankor, ha ismerős urak és hölgyek foglaltak helyet a fiáker párnáin. Az ismert színésznők és még ismertebb kokottok el sem lettek volna képzelhetők fiáker nélkül – ama gumikerekű kocsikat az ő kedvükért találják ki, valamint az ő tiszteletükre készítik a szíjjártók a sárga gyeplőket. A fiákeres az ő csodálatukra alakítja át nevét Edéből Eduárdra, és szerez magának olyan világosbarna, gyöngyházgombos kabátot, amilyent a velszi herceg pesti látogatása idejében a grófok divatba hoztak. F. Flóra piros kerekes fiákerese irigyelt férfiú a szakmában, és a standhoz közel eső korcsmában külön rang illeti meg azt a bérkocsist, aki Carola Cecíliát fuvarozza. – De általában ezen a régi Pesten majdnem mindenki tudja azoknak a fiákereknek számait, amelyek az ismertebb gavallérokat, népszerű urakat szokták végigrepíteni a városon, amely fiákeresek rendszerint foghegyről bánnak el azzal a jámbor pasasérral, aki az ő kocsijukon kívánna a Stefánia útra hajtani. Nem, ezek a kocsik nem vesznek fel akárkit; nem azért állnak a stációra, hogy kuncsaftot fogadjanak, hanem csak azért, hogy megbeszéljék egymás között úrnőik vagy uraik viselt dolgait. Ah, hányszor lehetett hallani a stand borméréseiben a könnyelmű Wahrmannok, a Lazarovicsok, a Jakabffyak, Ensel Kálmánok nevét, akiket azóta legfeljebb azok neveznek nevükről, akik hangosan silabizálják a temetők elhagyott részeiben lévő sírkövek feliratait! Azt lehetne mondani, hogy ezeknek a káprázatos, szédítő fiákereknek a háta mögött mindig ott lovagolt a Halál is, amely mind unottabban nézi a báva mosolyt a kiszemelt gavallér arculatán.
De hát nem kellett mindenkinek fiákerre ülni, aki pláne nem is akarta igénybe venni azokat a hiteleket, amelyeket könnyelmű emberek adnak ezeknek a még könnyelműbbeknek… Ott volt az úgynevezett245 demokratikus komfortáblis, amely egy ezüstforintocskáért a város legmesszibb pontjaira eldöcögött az emberrel. Ezen a komfortáblison ment az orvos a betegéhez, és ezen a járművön foglaltak helyet azok a különc uraságok, akik vagyoni viszonyaik révén akár négylovas hintón is roboghattak volna. (Név szerint ismerték őket a városban, egyik nevezetesség volt közöttük az öreg Kléh István, az Első Hazai Takarékpénztár igazgatója, aki konflisba is ünnepnap ült. De a hagyomány szerint Deák Ferenc is konflison járt fel a Várba, ha Ferenc József hívatta.) A konflis általában éjszakai közlekedési eszköze volt Pestnek, amikor a leghiúbb uraságok sem szégyelltek magukat a sötétben. És mily boldogok voltak azok az ifjú szerelmesek, akik fedetlen fővel, egymáshoz simulva mehettek végig nyári éjszakán a Stefánia úton. A konflis éjjel virágzott a régi Pesten, mint bizonyos növények. Míg nappal tán azok ülnek az egyfogatúba, akik az első demokratáknak számítanak ebben a városban… Nem, az igazi demokrata még nappal sem ült kocsiba.
Mit csinál hát az igazi demokrata a régi Pesten, ha gyalogos sétáiban néha meg-megáll?
Bemegy a kávéházba ama bizonyos pikoló kávé mellé, amely kávéscsészének a mindenkori asztalon való megjelenése: mutatta a pesti polgár életét, sorsát, politikai pártállását. Egy feketekávé jobb információ volt a pesti polgárról, mint azoknak az öregembereknek a szaglászódásai, akik valamely információs iroda megbízásából a szövetkezeti kölcsön ügyében őgyelegtek az emberek lakásai környékén. Ez a pikoló kávé hírt adott a polgár vérmérsékletéről, aszerint, hogy mely kávéházban és mikor fogyasztotta el őt: az ebéd utáni, „Abbázia” kávéházban lehörpintett feketekávé azt mutatja, hogy a polgárnak városfelforgatási tervei vannak, hajlamos a szabadabb gondolatok felé, nyugtalankodik valamely okból, pedig a városban látszólag semmi baj sincs. Szerfölött gyanús volt az a feketekávé, amely Vázsonyi Vilmos asztalánál került elfogyasztásra, de a Sümegi Vilmos szomszédságát is feljegyezhetik a politikai kémek, ha ugyan ilyenek járkálnak a városban. Mindennel elégedetlen fiatalemberek törik itt a fejüket a kilencvenes években mindenféle demokratikus eszméken. Ügyvédek, orvosok, tudósok és áltudósok verdesik az asztalt a lapok hírei felett. Ha az akkori „Abbázia” kávéháznak volna már valami246 hatalom a kezében: nyilván a Duna-parti „Redout” kávéházat csukatná be legelőször, ahová a vezető városatyák, a hatalmon lévő befolyásosak járnak sütkérezni a polgármesterek és tanácsosok karosszékei mellé.
Megint csak más jelentősége van annak a pikoló kávénak, amelyet a polgár a „Schön” kávéházban (az egykori Váci körúton) fogyaszt el, ahol női zenekar nemzetiszínű szalagos művésznői dobolnak, zongoráznak, és a nagybőgőt durrogtatják. (Ez a pikáns zenekar volt a jazzband őse Pesten, és Schön bácsi kávéházából a zenekari hölgyek csak akkor maradtak el, ha oltár elé vezette őket valamely zenekedvelő vendég.) A női zenekaros polgárról már kevésbé hízelkedő információt mondott az öreg zsidó. Még akkor is, ha a polgár a tízórai kapuzárást megelőző induló befejezése után nyomban hazaballagott.
Más szimbóluma van a pikolónak a tőzsde környékén, és más az éjszakai „New York” kávéházban. Amott üzleteik lebonyolítása végett jelennek meg a tőzsdetagok, innen viszik el az újságpapirosba göngyölt bankókat, valamint ide hozzák is őket a görnyedezők; míg a „New York” éjszakájában a pikoló kávé biztos jegye annak, hogy a kávézó titkos viszonyt folytat a színészettel vagy az irodalommal.
Végeredményében azt lehetne mondani, hogy a régi pesti polgártól csak azt kellett megkérdezni, hogy melyik kávéházba címezteti a leveleit, hogy az ember percek alatt tisztában legyen a polgár társaságával, eszmekörével, világfelfogásával.
Annak a pikoló kávénak jelentősége már szinte nagyobb volt a pesti polgár életében, mint akár az asztaltársasági rang. Az ebéd utáni időre helyeződik át a történelemcsinálás, nem pedig a déli serhez vagy pedig az esti borhoz. Ezek az új emberek, ezek a napról napra szaporodó demokraták jóformán nem is látják egymást egyébkor, mint a kávéházi találkozásoknál. Napközben szalad mindegyik a maga kenyérgondja után. Ez a demokrácia olyan természetű valami, hogy nem lehet belőle megélni. (Majd ha megnövekedik valamikor a szárnya – elbújnak még a fekete kiskacsák is a kotlós védelme alá.)
A régi demokrata egyelőre csak a szavakat hangsúlyozza otthonában vagy egyéb olyan helyeken, ahol meri, és szabad kinyitni a száját, amelyet aznap Vázsonyi Vilmostól hallott, vagy V. V. cikkéből olvasott. Még csak tervezgetik az Új Század című demokrata hetilapot,247 mert közlöny nélkül mégse élhet meg a párt. (Bár a terézvárosi választáson, amelynél zajosabb követválasztás nem lesz egyhamar Pesten: szinte Szent Teréz harangjait is túlszárnyalja a választási dal refrénje: „éljen Vázsonyi – hazafias, demokrata, függetlenségi”.) Közlöny kellett, amelyben mindaz megörökíttessék, ami a kávéházi asztalnál füstkarika módjára ellebben… No, hiszen jó szerkesztőt választottak a Közlöny megalapításához: a tudós, öreg Báttaszéki Lajost, aki legfeljebb azért járt kávéházba, hogy az újságokat ott csendes nyugalomban elolvassa, vitatkozási kedv sohasem buzdult fel benne, mert ama finom, régiveretű úriemberek közé tartozott, aki mindenkinek meggyőződését tiszteletben tartotta. Mégis ez az udvarias, flegmatikus, íróasztal mellé gyökerezett, a világtól elvonulva élő úriember szerkesztette az Új Századot, hogy az bátor, meg nem alkuvó hangjával már az első számától kezdve feltűnést keltett. Volt már mit olvasni a régi demokratának akkor is, ha Vázsonyit nem találta ott a kávéházban. Volt eszme bőven, még ha nem tartanak éppen gyűlést a demokraták, amely gyűléseknek körülbelül olyanforma volt a lefolyásuk, mint a mai futballmeccseké. Ott volt kéznél az Új Század, amelyből a vérbeli demokrata többet is megtudhatott, ha erre hajlandósága volt, mint a Martinovics apát kátéjából, pedig ennek az írónak valamikor pallossal fizettek irodalmi működéséért, a legnagyobb honoráriumot kapván, amely a toll munkája révén megszerezhető. Nem, az öreg Báttaszékit nem fejezték le, akármilyen bátran ment volna eszméiért meghalni ez a ritka hű, ritka meggyőződéses redaktor.
De hát hol is termett végeredményében ez a demokrata pesti polgár, aki nem járt se batáron, de fiákeren, még csak komfortáblison sem?
Itt született már ő Pesten – ahová apja harmadik osztályon érkezett meg, és egyetlen baráti vagy rokoni tekintet nem fogadta a városban. Bizonyára sokkal szerényebb volt ez a régi demokrata, mintsem a Keleti pályaudvarnál a város kövezetére toppantott volna, mondván: ezt a várost meghódítom – mint ezt a regényhősök szokták tenni.
Jött a magyar elégedetlenségből.
Néha egy beomlott udvarházból, amelynek düledező oszlopai alól nem akart se a vármegye, se az állam nyakába menekedni – máskor csak onnan jött, ahonnan Goldstein Számi. Címeres pecsétnyomó248 gyűrű ad jelt a kisujjáról mondanivalóihoz, máskor csak leckeadásból tengeti életét ott, az egyetem környékén.
Az új Magyarország fia ő, aki belátván ősei tévedéseit: áhítozva néz a horizonton emelkedő vándormadarak felé, amelyek beutazzák az egész földet, aminthogy a Martinovics úri barátai is azt hiszik, hogy a forradalom majd körülutazza az egész világot; máskor meg ama fiatal jogászok és orvosok közül való, akiről valamikor regényeket írtak (Kóbor, Bródy), mily viszontagságok árán szerzi meg diplomáját.
A pajtáskodó józsefvárosi kiskorcsmát hagyja el, hogy az Oktogon téri kávéház egyik asztalától figyelmesen hallgatózzon azokra a szavakra, amelyeket a demokrata vezérek (kezdetben kávéházi politikusok) itt hangosan vagy bizalmasan elmondanak; máskor meg egy Király utcai otthonos kávémérés zsidósüteményeit és kiadós kávéporcióit áldozza fel azért a demokratajelölt, hogy tudományait a drága kávéházi pénzen bővíthesse.
Jönnek mindenfelől a városból, hogy Vázsonyi újságírói kiszólásait, maró megjegyzéseit, ciánkális logikáját ellessék, mert valami nagy unalom kezdett lenni a lelkeken; már a függetlenségi politika sem tud kitalálni olyan újabb mondanivalókat, amelyekkel varázslatokat lehetne véghezvinni. A fiatal ügyvédek, orvosok, kereskedők, hírlapírók mellé az „Abbázia” kávéházban egész karzata alakul a demokrata asztaltársaságnak. Mint mindenütt, úgy itt is találkoznak nem odavaló elemek, de a szervezkedés azért olyan kitartóan folyik, mintha minden héten követválasztásra készülődnének. Általában a régi pesti demokratát ebben az időben még a hangosság, teli szájjal való beszélgetés jellemzi leginkább. A vérbeli régi demokrata az utcán is olyan feltűnőséggel beszélget a barátjával, mintha az utcai publikum voltaképpen egy népgyűlés volna. Persze, az új politikus megmámorosodott az újszerű eszméktől, nem ismeri még a politika rókaútjait, megveti az úgynevezett államférfiúi raisont, a kesztyűt, a simulékonyságot, a képmutatást és a tőrt, amelyet minden politikusnak a kabátja ujjában kell viselnie, amikor ellensége háta mögé kerül. Az első pesti demokraták még ujjongó gyermekek vagy hangjukat próbálgató lelkes műkedvelők, kedvezőtlen idő esetén is új ruhájukban akarnak pompázni a pesti utcán. Akik leginkább azért irigylik a bazilikai plébánost, mert az vasárnaponként ötezer hivő előtt is beszélhet.249
Nem, még maga a mai demokrata prímás se az a deákferences, megtermett, bölcsességet és nyugodalmasságot reprezentáló úriember, amelynek őt napjainkban látjuk; ő se impozáns jelenség még ekkor. Megjelengetésében valamely korán kelő éjjeli hírlapírónak látszik, akinek nyakkendője még a redakcióban csúszott félre, amikor valamely munkatárs új szenzációval vagy harsogó tréfával állít be az éj óráiban. Fodros, pörge, táncos léptű, akinek arcképe leginkább egy vidéki albumba illenék mint vőlegényé. A vitatkozás néha olyanformán hat, mintha az öreg Légrády Károlyt, a Pesti Hírlap kiadóját akarná meggyőzni tegnapi vezércikkének igazságáról, pedig L. K.-t csak képviselőtársa, Mikszáth vagy a mindennapi nyomdajelentés tudta meggyőzni mindenféle lapközlemények érdekességéről. (Habár éppen ez a bizonyos, nagyon tiszteletreméltó Légrády Károly, aki az éjféli órában sláfrokban és házisapkában lépett be a hancúrozó munkatársak közé, mint egy gondos családapa a gyermekei közé, szerezte azt, hogy V. V., alig nagykorúsága után, már vezércikkírója lehetett egy nagy lapnak.) Igen, a demokrata pápa is bohémeskedő férfiú még ebben a korban, segít tréfákat kieszelni a világ legkomolyabb embere, Murai Károly ugratására, aki a Szerkesztői üzenetek rovatát vezeti, és néha tanácstalanul áll meg egy levél fölött, amelyet pedig a szomszéd szobában írtak. Nem haragszik, ha Béldi elcsalogatja őt olyan korcsmákba, ahol jól, kiadósan lehet enni, Wurm közgazda úr társaságában. Ó, korántsem zárkózik el a szerkesztőségi élet vidámságai elől, csak éppen Schmittely urat, a sohasem alvó segédszerkesztőt nem kíséri el a Schön kávéházba, a hölgyzenekar mulattatásához. Ellenben – akár hiszik, akár nem – titokban verseket ír egy mátészalkai kisasszonyhoz, akit azután később feleségül is vesz. Mondom, a későbbi kegyelmes úr ez idő tájt még igen jól belepászol ama torzonborz fiatalemberek közé, akik az új Magyarországot, az új Budapestet óhajtották. Akárhány ilyen ifjú, Vázsonyi formájú hírlapíró mondogatja élces, vitriolos, a lyukas fogak fenekéig érő megjegyzéseit a pesti szerkesztőségekben és kávéházakban, abban a biztos reménytelenségben is, hogy sohasem lesz belőle semmi.
Hiszen voltak V. V. előtt is demokraták – itt volt mindjárt a legtiszteletreméltóbb Irányi Dániel, akinél szentebb férfiú még nem lépkedett végig azon a piros szőnyegen, amelyen a honatyák szoktak járni; ott250 volt Károlyi Gábor gróf, aki néha olyan közbeszólásokat ejtett, mint egy városligeti pereces vagy mint egy szánszkülott –, de ennek a városnak a népét még senki meg nem hódította úgy, mint az első demokratavezér. Az úgynevezett Szent Terézia negyed – amely az első demokraták előtt legfeljebb ünnepélyes búcsújairól, méltóságos templomáról (amelynek toronyerkélyéről valóban alátekingetett egy Quasimodo, amikor én abban a szemközt levő sarokházban, egy azóta leszakadt sárkányfej alól nézegettem az éji toronyórát, amely egyformán világított a kerület korhelyeinek, valamint haldoklóinak), omnibusz járta, kacskaringós Király utcájáról, zengő Nagymező utcájáról és felejthetetlenül ünnepélyes Andrássy útjáról, az esti órában tolongó hivatalnok kisasszonyairól, a bazárhangú házairól, a fal mellett lépegető, pipáló vén zsidóiról és szép leányairól volt nevezetes – behódolt az első demokratáknak! Isten tudná, mi ütött a frufrus kalapkészítőkbe, az elefántlábú vaskereskedőkbe, a sajtszagú fűszeresekbe, a boltjaik mélyében még szerényen kalapálgató suszterekbe, a kirakataikról híres Andrássy úti kereskedőkbe, illatszerárusokba és mídervarrókba, szárnyas kabátokkal loholó szabókba és kis aranyművesekbe, akik itt a legolcsóbb karikagyűrűket árulták azoknak, akik őket többször is felkeresték… Miért hajigálta sapkáját a levegőbe a sarki hordár, amikor az eddig ismeretlen demokrata győzött a választáson Szent Teréz negyedében? – És a demokrata, aki eddig nem merészelte betenni a lábát Petánovics előkelősködő, Andrássy úti vendéglőjébe, ahol a Radoczák, Morzsányiak, más régi világbeli nagyhatalmak tanyáztak, mint a kerület vezérei, koronás pénzdarabjával hangosan kopogott a sereskrigli oldalán.
(1925)251
