A magyar dzsentri
A magyar dzsentri
Hozzászólás Harsányt Zsolt karácsonyi cikkéhez
Hozzászólás Harsányt Zsolt karácsonyi cikkéhez
Kedves Zsolt. Emlékezetessé teszi az 1926-os esztendő jó, száraz idős karácsonyát, hogy Kemény Zsigmond, Deák Ferenc, ifjabb Ábrányi Kornél lapjában, a Pesti Napló-ban, amely a történelmi emlékezet szerint mindig az úgynevezett magyar középosztály újságja volt (tehát a „dzsentrié” is, amennyiben ez beállott a prenumeránsok szép gárdájába), mondom, éppen a Pesti Napló karácsonyi számában intéztél nyílt levelet Bethlen István miniszterelnök úrhoz, miután egyik választási beszédében a magyar „dzsentrit” elküldte tökmagot hámozni. Deák Ferenc valamikor ugyanebben az újságban írta meg húsvéti cikkét, amelyet a historikusok már régen megtettek az újkor történetében határjelző-oszlopnak, mert a tudósoknak szükségük van arra, hogy el ne tévedjenek a történelem erdejében. Lám, a híres „húsvéti cikk” után most bepottyan a Pesti Napló szerkesztőségébe egy karácsonyi cikk, amelyről ugyancsak beszélgetnek darab ideig mindazok, akik nem akarnak elmenni zabot hegyezni.
Faluhelyen olvastam nagyon érdekes cikkedet a magyar „dzsentri” elítéltetéséről, és így több időm volt rajta gondolkozni, mint a városi életben olvasott újságcikkeken.
Igazában lelkiismeretesen és élvezettel pusztán és faluhelyen olvasnak most is újságot, mint akár a tizenkilencedik században. Igaz, hogy már nem divat azoknak a Londonderry, Burberry és skót szövetből való kabátnak a mindennapi viselete, amely kabát körülbelül azt is elárulta, hogy viselője milyen politikai meggyőződéses, milyen újságból szívja magába a mindennapi tudományt, amelyet sáros, esős időben az asszonynak vagy a gyermekeknek kell meghallgatni. Már csak öregurakon látni annak a gráci kalaposnak (Havigner) termékeit, amely kaiser-kalapokhoz, zergevadász-fövegekhez az ember hozzáképzelhette386 akár a kormánypárti Nemzet prenumerálóját, aki újságjáról évekig nem szakította le a címszalagot. De valahogyan még mindig megismerjük e vidéki embereken, a magyar „dzsentri” késői maradékain, hogy igenis olvasnak újságot, néha persze csak a Nemzeti Kaszinóban, ha nincsen éppen valami kugli- vagy agárverseny; máskor útközben olvasnak a Nyugati pályaudvar és Kunszentmiklós között, amikor vigasztalanul döcög a személyvonat, olyan állomások előtt, amelynek sárga falán az egyetlen látnivaló a nemrégen kiszegezett őszi menetrend. Sőt olyan prenumeránsok is vannak, akik tán csak azért fizetnek elő az újságra, hogy legyen okuk naponta elballagni a postahivatalba, amely nagyszerű élvezetről fogalma sem lehet egy fővárosi előfizetőnek.
Ilyenformán közölhetem veled, kedves Zsolt, hogy Bethlenhez intézett nyílt leveledet sokkal többen olvasták ezen a környéken, mint az egyéb újságközleményeket, mert egy miniszterelnökhöz intézett nyílt levél kapcsán mindig bizonyos izgalom fogja el az olvasókat. Mi lesz a levélben? Hízelkedés vagy gorombáskodás? Talán valami olyan természetű panasz, amely a mi vidékünket is érdekli? Adóról, kinevezésről, dohánybeváltásról, félreértett igazságtalanságokról ír majd a levelező? vagy pedig az állomásfőnökről, aki zsidók és keresztények meggyőződése szerint már régen megérett arra, hogy másfelé helyezzék? Nyílt levél a miniszterelnökhöz nem marad olvasatlanul, kedves Zsolt, akármint általánosítod is a „dzsentri-kérdést”, ami voltaképpen Tisza Kálmán idejében került először napirendre, és azóta fel-feltámad, mint a nemzeti legenda szokott: például a nagy családi alapítványokról, amelyeket itt-ott valamely gyermektelen vénasszony (a Bibics-alapítvány), vagy valami régi nagy örökségnek a füstje, amelynek pörölését az ősök a pénz hiánya miatt kénytelen voltak abbahagyni, a fiskálisok kihaltak belőle, de pöriratok itt-ott még megvannak, ha ugyan az egér össze nem rágta őket. Ilyen örökségi pör mai időkben a Szemere Miklós hagyatéki pöre, amelyet még bizonyára sokszor elővesznek a jövendő Szemerék.387
Magyar legenda, kedves Zsolt, a magyar dzsentri legendája. Éppen azért kedves a legtöbb olvasónak, mert olyan mézédes, amelynek már az ízét is elfelejtettük. Neked, „Mikszáth örökösének”, mint most faluhelyen emlegetnek azok, akik a Noszty-fiú-t a Vígszínházban is látták pesti kirándulásukkor, Neked napirendre lehet tűzni ezt a kérdést, mert nyilván megfigyelhetted színházi közönségeden, hogy ez a legendavilág, a „magyar dzsentri”, még nagyon érdekli őket.
Hát csak azt mondom neked, „Mikszáth örököse” (amint ezt a nevet valahol olvasták rólad a helybeli Nemzeti Kaszinó újságnagyjai, akik már a spriccerversenyekben sem vesznek részt), azt mondom neked, hogy követ dobtál a kútba. Vajha legyen erőd azt onnan kiemelni.
Bár a Derby-kabátokat már nem látni ezen a vidéken: talán már az se számítana úgynevezett vérbeli „dzsentrinek”, akinek Derby-kabátja volna, mert régen elmúlott az a korszak, amikor a vidéki gavallérok extravagáns öltözködésükkel akarnak valamely társadalmi osztályt reprezentálni. Ez jó volt a nyolcvanas-kilencvenes években, amikor még úgy látszott, hogy Tisza Kálmán céltudatos politikája folytán biztos visszatérése mutatkozik a régi magyar nemességnek. A népbeli felfogás szerint „dzsentrinek” (ha ugyan van ennek a szónak ugyanannyi jelentősége, mint Angliában) az számít, akinek van valami vagyonkája, amelyből így-úgy ellátja magát, mert a lengyeleskedésnek, az atyafi-élősdiségnek, de még a borivásnál vagy kártyánál való mihasználkodásnak is vége van. Az ilyen vagyonkás ember még mindig „dzsentrinek” számít, még akkor is, ha kimaradt a Nagy Ivánból, de legalább atyját ismerték a környéken. Hátha még diplomája van az ilyen „dzsentrinek”, amely diplomát elő lehet venni, ha nem ütött be a gyapjú, vagy a jég elverte a szőlőt: akkor dzsentri őkelme csak igazán, sokkal igazabban, mint a részeges útmester, aki még mindig vizslával jár ki a megyei utak megtekintésére. Horribile dictu: a mindenkori könyvügynökök, a vadászpuskás részletágensek sem járják meg már Mokány Bercinek öltözve a falvakat, a háború előtt volt ez divatban – vékony felöltőben és kereskedelmi külsővel, táskával, pápaszemmel érkeznek meg.
A „dzsentri” mint ilyen fogalom, akiből lehetett vicclapbeli figura vagy komoly tanulmány tárgya: elmúlt Magyarországból, de nem halt meg. Csak éppen az idő szedett le róla minden romantikát, amelyben valaha tetszelegni szeretett. Félelmetesen kijózanodott az a388 vidéki elem, amely álmában még „dzsentrinek” nevezte magát, mert így hallotta apjától is. Kedves Zsolt, a romantikával valójában már mit sem adnak sem a Balaton melléki Kisörsön, sem Alsó-Dabason, de még a megmaradott Nyírségben sem: Pénz beszél, kutya ugat – mondaná az új felirat a kőcímerek közül, ha még mindig építenének Salva Guardiákat, amelyek, valljuk be, meglehetős kényelmetlen érintkezések voltak a villalakások mellett. A dzsentrinek nincs már romantikája, ezért nem kell az útból senkit sem eltennie Bethlen miniszterelnök úrnak, nincs meg a dzsentriben a hajlandóság arra, hogy minden valamirevaló égi jeladásra – így Ferenc József koronáztatására, Tisza Kálmán megjelenésére, a Gentry-Casino megalapítására, legutóbb Károlyi Mihály forradalmában: főnixmadárként megborzongjon, és új életre kívánjon ébredni.
Angliában a mienkhez hasonlatos, elparlagiasodott, de a bőrében nem férő dzsentrit az öreg Viktória királynőnek egy kis rendelete igazította a maga útjára London utcáin. A királyné rendeletet írt alá a nyolcvanas években, hogy az ő színházaiban (a His Majestic-színházakban) többé senkinek sem szabad lovaglócsizmában, vörös vagy zöld mellényben, fütyülővel ellátott ostorral megjelenni, hanem minden látogatóra nézve kötelező az estélyi ruhaviselet. A dzsentri, amely színes mellényeivel elsősorban Londonban akart hódítani: észrevette magát.
Magyarországon a „dzsentri” már voltaképpen negyven esztendővel ezelőtt elmúlott, amikor az Újvilág utcában a régi „Aranysas” szállodát bontani kezdték, és fedél nélkül maradtak az urak, akik virtusaikat jöttek bemutatni Pestre.
Igenis, van mainapság is „dzsentri” Magyarországon, amely láthatatlanul, mint az arany gyülekezik a maga földjében, de az emberi kéz, még miniszterelnöki kéz sem ragadhatja torkon, mert csak levegőt markolna. A Londonderry-kabátok viselete után másféle, eszmei jeleket váltogat egymással az új „magyar dzsentri”.
Egyébként köszönet, Zsolt, hogy e ritkán méltatott kérdéshez hozzányúltál.
(1926)389
