Flegma, Ponyatovszki!
Flegma, Ponyatovszki!
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
Valóban választások lesznek Magyarországon? – Ezt mondja minden hírhang – hát el kell hinni még azoknak is, akik úgy megutálkoztak, hogy már az ablakon kitekinteni se volt kedvük! Sokan voltak és sokan vannak még mindig ezek a magányosak, akik céltalanul keresgélik életük folytatását ott, ahol egykor letették a fonalat, és annak nyoma veszett az esztendők avarjában.
Sokan vannak Magyarországon, igen tisztelt Szerkesztő Barátom, akik éppen úgy elfutamodnak az utcasarokra ragasztott plakáttól, mint elfutamodtak az utcai ünnepélyek, lármás demonstrációk, cirkuszos fölvonulások elől. Akik már nem hisznek sem a népgyűlések öblös urambátyáimnak; akik annyiszor megcsalatkoztak a maguk (és a mások) életében, hogy lelkük magányából nem mernek előbújni, mint az üldözött csiga. Akik már akkor is sietősen bezárják magukra az ajtót, ha csak vándorszínészek produkálják magukat az udvaron – hát még hogy elbújnak akkor, amidőn a kortesdobokat zörgetik meg!
Emlékszel, tisztelt Szerkesztő Úr, hogy hányan voltak olyanok az elmúlt választáskor, akik óvakodtak a szavazástól?
Akik akkor elbujdostak a közöny és nemtörődömség bástyái mögé: az elmúlt években sem találtak arra okot, hogy az önmaguk választotta számkivetettségből visszabátorkodjanak az úgynevezett közéletbe. Igaz, hogy nem is igen hívogatta senki azokat, akik az életnek ama stációit, amelyeket odáig ők foglaltak el, átengedték másoknak. Nem hallottam, hogy egyetlen remetét is előcsalogattak volna odvából, aki a háború után következő zord időkben elrejtőzött. Nem hallottam, hogy az utóbbi években bárki is azzal a nesszel tért volna vissza az elvonult magányból, hogy most már megint érdemes lesz élni, mert az időjárás kedvezőre fordult. Nem, egyetlen Gyertyaszentelő sem mutatta ezeknek az embermedvéknek, hogy az idő kitavaszodott. Talán most, a közelgő téli választás hívogassa őket384 vissza a népes piacokra, amelyek elől éppen elmenekültek, vagy a fellobogózott utcákra, amelyeken fölgyűrt galléros kabátban suhantak tova, hogy se szerencsés, se szerencsétlen ismerősökkel ne találkoznak? Ugyan mit ígér a közelgő tél havát majd fölkavargató választás azoknak a polgároknak, akik jóhiszeműségükben önként átadták a helyüket másoknak – akik már annyira megszokták a magányosságot, hogy néha mosolyogni is mertek, amikor nem látta őket senki sem?
Azt hiszem, hogy nem kell magamtól messzire eltávolodni, amikor annak a magyar embernek a figuráját keresgélem, aki már a szemrehányást is elfelejtette a reákényszerített zordon évekért, de viszont, aki megengedi magának azt a luxust, hogy csöndes kézlegyintéssel válaszoljon, amikor az új választás eshetőségeit, reményeit, nagyszerű igazságtevéseit fejtegetik előtte. Nem, semmi esetre az új képviselőválasztás jelképezi azt a sorsfordulatot, amelynek elkövetkezésekor érdemes volna fölhagyni a robinzonkodással, amely sorsfordulat eleven pezsdülést fecskendezne a lelógatott lábakba, a lekókadt fejekbe, a tétlenül összekulcsolt kezekbe. A képviselőválasztás megtörténik a maga disznótoros, névnapos, kocsmás, korteses lefolyásával náluk nélkül is. Adja Isten, hogy hosszú legyen a kolbász, mint akár a programbeszéd. A kortesek ne rekedjenek be az első faggyal, hanem úgy recsegjen a hangjuk, mint a toroskáposzta. Adja Isten, hogy sokan akadjanak Magyarországon jámbor lelkek, akik az új választás eljövetelével bízzanak sorsuk jobbra fordulásában, szívük meggyógyulásában, lelkük talpraállásában. De én már csak azok mellé csatlakozom, akik majd a leghangosabb zűrzavarban is csak azt mondogatják:
– Flegma, Ponyatovszki!
(1926)385
