„A malom, a malom üresen jár…”
„A malom, a malom üresen jár…”
Nem, sehogy se tudtam volna elképzelni a lisztesmolnárt se a rendőrség dutyijában, se a királyi ügyész állatszelídítő tekintése előtt, pedig a molnárt a háta mögött mindig lisztlopónak nevezték… A molnárnak mindig jól ment dolga, akár fújt, akár esett, mert kenyérhez való liszt mindig kellett. (Magyarországon vagyunk, valami gabona mindig csak termett, a legrosszabb esztendőben is.) A molnár udvarán tanyázott a legtöbb veréb, várakozott a legtöbb falusi kocsi, és csörgedezett a mesemondás, amíg az emberek a liszt megőrlésére várakoztak. A gőzmolnár olykor messze hangzóan megszólaltatta azt a kürtöt, amely a zsindelytetőből nyúlott ki, hogy az emberek messzi vidéken megtudhassák, hogy a malma munkában van. A szélmolnár nagyot nevetett, amikor ősziesen kezdett dudálni a szél, és az emberek fázósan nézegettek a közelgő tél elé. Nem, a szélmolnár kedvét nem vette el a gólya, hanem éppen akkor pirosodott ki az arca, amikor hűvösödni kezdett a világ. Hát arra a szárazmalomra emlékszel-e, amely az alföldi városok végén az ősidőkből itt maradt, és benne szomorú, lisztes hátú ló hajtotta a malomköveket, lassan, tempósan, körbe fordulva, mert hiszen a régi Magyarországon nem nagyon lehetett sietni az idei liszttel, mindig volt bőven a tavalyiból is. A vízimolnár mestersége pedig igazán költői volt: milyen kedvesen tudott kerepelni őkelme végig a nagy Dunán, hogy az ember nyári alkonyatokon az édesanyjára, a gyermekségére gondolt a vízimalom hangjaira. Nem, a vízimolnárnak se volt semmi baja a hatóságokkal, a legnagyobb ezüstgombokat viselte ő a dolmányán Komáromtól Bajáig, módosságát, jóravalóságát, magyarságát dicsérte Jókai, aki mindent meglátott Magyarországból, amit látni érdemes volt. Kérdem tőled, kedves szerkesztő úr, hogyan lehetséges az, hogy ezeknek a régi magyar molnároknak az utódai mostanában: hol a Duna365 hullámai közé menekülnek, mint az öreg Hönich, hol meg hekusok karján automobiloznak a Ferenc József tér felé? Talán nem terem már Magyarországon a lisztlopáshoz való elég gabona?
Az égbe nyúló malmok a Duna két partján, ott, a Margitsziget felé manapság is füstölögnek kéményeikkel, mert a malomban vasárnap sem oltják el véglegesen a tüzet; éjjelente pedig kivilágított ablakaikat mutogatják a folyam tükrében a rengő csillagok mellett: a molnárok pedig egymás után kerülnek bele az újságba, amit még kedvező időben sem szerettek a régi magyar emberek. Ők nagyon meg voltak elégedve, ha nem járt üresen a malmuk, mint ama bizonyos népdalban énekelték, amelyet a molnárok bosszantására talált ki valamely ismeretlen poéta. A gabonatermő Magyarországban éppen jól táplált, megelégedett, a régi fogalmak szerint boldognak mondható külsejükről lehetett megismerni azokat az embereket, akik a gabonával foglalkoztak, így persze a molnárokat is, akiknek a kerek orcáját elkerülte a varjúléptű gond. Az uszályhajókat manapság is fölgyürkőzve várják a kikötőben azok a félmeztelen herkulesek, akik már a régi Aranyember hajóját is várták, amikor az vontatva megérkezett az Al-Dunáról. A tiszta szekerek keskeny, fehér csíkot hagynak maguk után a Duna-parti utcák hétköznapi forgalmában, és a malmok udvarán messze hallhatóan csendülnek össze a vasúti kocsik ütközői: gabona tehát még mindig terem Magyarországon. Hát mondd meg, kérlek, hogy miért kell egyik molnárnak a másik után beadni a kulcsot, miért kell nekik a malom kerepelése helyett a börtönök egereinek a cincogását hallgatni? Már a molnár is, ez a régi világbeli, boldog, gazdag ember is megvasalt kézzel távozik el a magyar illúziókból? Nehéz dolog lesz vígnak lenni Magyarországon.
(1926)366
