A pesti író
A pesti író
Szénégetőnek tőkén a szeme! – mondták azok a hajdani bölcs magyar emberek, akik a közmondásokat kifundálták. Ilyenformán keresgéli tekintetem a főváros új, 264 millió aranykoronás beruházási programjában azt a tételt, amelyről sejteni lehetne, hogy valamennyire köze van a magyar kultúrához.
Igaz, hogy a béke boldog évei lengedeznek vala felettünk, amikor Budapest főváros, amelyről legalábbis annyit írtak a mindenkori írók, mint legalábbis arany-Párizsról, köd-Londonról, megalapítja az úgynevezett Ferenc József írói díjat, mint valamely pályabért, amellyel a beérkezettség kikötője felé evező fiatal írókat megjutalmazza. Kétezer korona volt ez a babér, amelyet többek között e sorok írójának is volt szerencséje elnyerhetni a régi világ sok pályadíja közül, amelyekre sohasem pályázott. Az önképzőköri aranycsikó után ez volt az egyetlen jutalom, amelyben részesült az író, holott félig vakká olvasta a két szemét ama könyvek és történetek studírozásában, amelyek a magyar főváros múlt idejére világosságot vetnek. Sok regényének, még több beszélyének választotta színteréül a közelmúlt fővárost, kalaplevételével köszöntött minden régi házat, minden valamirevaló ódon utcát, szépvilágbeli úriembert, polgármestert, harangozót… Némelyek már gúnyolódtak is (mert hiszen ez a legkönnyebb) ama rajongások felett, amelyekkel az író elnézegetett valamely olyan háztetőkéményt, amelyből valaha olyan füst szállongott felfelé, amely füstnek a tüze olyan embereket melegített, akik most a temetőben vacogtatják a fogukat. Megrótták, hogy ablakodra bámul, amely ablakok mögül kiöregedtek a hajdani Pest kisasszonyai és szívet dobogtató úrnői. Megállt a kapuk előtt, mintha valakinek az adresszét keresgélné, holott a régi pesti polgár dolgavégeztével megszökött már a városból. – Igen, úgy volt, hogy az író nem is esett csodálkozásba,352 amikor a Ferenc József-díj bizottsága a kétezer koronás koszorút fejére tette.
De mi lesz a most következő tucatnyi esztendőben, amikor hazánk fővárosa többé egyetlen aranykoronát sem hajlandó reszkírozni azokért a költeményekért vagy regényekért, amelyeket az író urak hozzá idresszálnak?
*
A jövendő programjában szó van gázművekről, elektromosművekről, BSzKRT-ról, autóbuszról, építkezésről, Tabánról, ligetekről, sétányokról, házinyomdáról és más, valóban közhasznú dolgokról, de nem látom sehol sem a tudományt, az irodalmat, amelyet pedig majdnem úgy kedveltek vala a pesti polgárok, mint akárcsak a – házinyomdát. Pedig kár volna megfeledkezni például a város históriájáról, amelyet valakinek vagy valakiknek olyan folyamatosan és szakadatlanul kellene írni, mint például a jó lexikonokat szerkesztik, amelyeknek sohasem jelenik meg az utolsó kötetjük. Igaz, hogy voltak gonosz esztendői is ennek a városnak, amikor azt hittük felőle, hogy immár véglegesen megöregedett, többé semmire se használható – de még az úgynevezett szépasszonyok életéből sem lehet véglegesen elsikkasztani a kudarcos, nem sikerült esztendőket, hát még egy nagyváros életéből, ahol annyi figyelmező szem követi a dolgok menetét! Bizonyos, hogy az írók továbbra is a régi boldog büszkeséggel írják le műveikben a nagy B betűt Budapest nevében: a tegnapi kalandorságok, jóízű vagy szomorkás pesti históriák, elkocogott emberek, eltűnt házak, nyomaveszett utcák, csak emlékké válott polgármesterek és nyugalomba vonult harangozók továbbra is számíthatnak az olvasók érdeklődésére (akik majd egykor megint csak megszaporodnak, mert könyvek nélkül mégse lehetnek meg örökké az emberek). Bizonyos, hogy jönnek, születnek új írók is, akik majd a tegnapelőtti, tegnapi, sőt mai Budapest arculatát, lelkét, manierját, örömét és bánatát írogatják lámpásaik mellett, visszaidézgetik a polgárokat a kerepesi vagy a farkasréti temetőkből, ahová azok némi adóhátralékkal elrejtőztek, végigmennek a grádicsokon, amelyeken manapság érdektelenül, sőt közömbös orcával járkálunk, története lesz minden kapukulcsnak, ajtószegnek, öreg hivatalnoknak és polgárnak, aki sziszegve kapkodja manapság lábát a pesti aszfalton. – Gondoskodni kellene tehát ebben a beruházási programban azokról a komoly historikusokról vagy lenge írókról is, akik manapság úgyis elvesztik353 a kedvüket a tollforgatástól. Nem lehet célja egy főváros vezetőségének, hogy növelje a tintanyalók számát, de talán végképpen mégse illik megfeledkezni róluk, akik a vérkeringésük motorját majd arra használják fel, hogy apró betűkben pallérozva véssék egy nagyváros bús vagy vidám történetét.
*
Régi íróink szokása szerint eszembe ötlött, hogy kinek – fejedelemnek vagy püspöknek – ajánljam ezen írásomat… A szép eszességű fejedelmek, valamint a dús tenyerű püspökök kimentek a divatból, keservesen nyelő polgárságból áll a világ, amely polgárság természetszerűleg irtózik mindenféle olyan kiadástól, amelyért nem a végrehajtó jön a küszöbére. Mégis megírtam céltalan folyamodványomat a régen hallgató közvéleményhez, hogy a főváros közelgő új tizenkét évében valamilyen formában gondoskodás történjen az írókról is, akik nem tartoznak se az autógarázshoz, se a telekszerzéshez.
(1926)354
