Egy koplalóművész emlékkönyvébe
Egy koplalóművész emlékkönyvébe
Ha egy kicsit adtál valamit a konyhádra: a disznóból a legízletesebb húst, az orját főzetted levesbe, a marhából bifszteknek való hús került az asztalodra, a bárányból a gerinc, a borjúból a comb, a pulykából és kappanból a mell, a libából a máj, a vizából az ikra, a szalonkából a kroton volt az a részlet, amelyért érdemes volt az asztalkendőt a gallérodba dugni.
Vajon megtartod manapság is e régi regulákat?
*
Józsefvárosi mészáros panaszolja, hogy két-három év előtt hetenkint nyolc-tíz marhát mért ki boltjában: manapság legfeljebb egy marha fogy el a hét folyamán. És azt a marhát sem meri leölni, amíg nem gondoskodott egy tartalék marháról.
A húsevés mindinkább kimegy a divatból. A korszak a vegetáriánusoknak ád igazat, akiknek a konyhájáról valaha annyi viccet faragtak az élclapok. Végre komolyan halljuk panaszkodni a véres kezű, késes embereket, akiket az utcáról egykor bálványoknak láttunk boltjaikban. A hentes, akinek soha nem volt álmatlan éjszakája, most elgondolkozva áll zsírja felett; a kotlósként nyugtalankodó kofa, aki a földkerekség legegyszerűbb, problémamentes foglalkozását űzte, ijedten kérdezgeti, hogy: mi lesz. Nem látni többé azokat a vidám csarnoki árusokat – akikről valaha operetteket is írtak –, akik mindennap nevettek: ragyogó, mosolygó, kötekedő arccal állottak portékáik mellett. Vásár után leszakadt a kötényük a sok aprópénztől, a bugyelláris betegre dagadt a keblük felett, a pénz annyi volt, mint a pelyva, de még a pénznél is több volt a portéka, amelyet szinte ráerőszakoltak azokra az élelmes háziasszonyokra, akik a piac utolsó fertályórájában mentek vásárolni.
Mily szívderítő volt egy-egy piaci séta a jókedvű alkudozások,355 apró csetepaték, odamondogató szakácsnők és adósul soha nem maradó kofák között! Mennyi furfangot, színlelést, ötletet pazaroltak el az emberek pár krajcáros alkudozások mellett! Egy hadjárat kismiska volt ahhoz a stratégiához, amellyel az asszonyok a legolcsóbban megszerezhették piaci szükségleteiket. Voltak kofák, árusok, boltosok, ahol mindig olcsóbban lehetett vásárolni, mint bárhol. A csirkéskofák oly régi ismerősök voltak, mint valami atyafiak. A mészároslegénnyel úgy bántak, mint egy örökös vőlegénnyel. A kunyorálás, alkudozás nem volt hiábavaló munka a legszívtelenebb árusoknál sem. De válogatni lehetett a húsok minőségében, szépségében, jóságában – a húsvágó becsülte szakértő vevőjét, gondja volt rá, hogy máskor is nála vásároljon.
Egészben véve áldásos dolog volt a piaci séta. Több emberismeretet lehetett itt tanulni, mint a legtöbb iskolában. Az emberek feltárták az erszényüket, az étvágyukat, a hajlandóságaikat, az élelmességüket egy-egy piaci kiránduláson. Itt tapogatta a liba mellét az a kis kéz, amelyhez a költő hajnalban verset írt; itt pörlekedett a csirkéskofával a drága hölgy, akivel éjszaka a bálon a port rúgtuk, és magunkat a hetedik mennyországban képzeltük. Az alkudozások, vásárlások, eladások menetében kis fantáziával egész életperspektívákat lehetett megfigyelni. Megtudhattuk a piaci vásárlásokból, mikor van névnap, születésnap vagy emlékezetes évforduló az egyes házaknál. A csarnoki árus volt a megmondhatója, hogy kedves vendéget várnak-e a déli asztalhoz, vagy pedig valami unalmas fráter borotválkozik valahol, hogy ebédnél terhére legyen egy famíliának. A mészáros a vásárolt hús minőségéből könnyűszerrel kitalálhatta, hogy miként áll a dolog az Erszénnyel, a Vőlegénnyel, a Szeretővel; házi békességet jelentett a velő s a vese, pörpatvart a tüdő – és ez biztosabb horoszkóp volt, mint a vetőkártyabeli.
Ma állítsa fel horoszkópját a húsmérő!
(1926)356
