1.
1.
A pesti polgármesternek legszebb ékessége az a háromszínű szalag volt, amelyet a ferencjózsef-kabátja fölé öltött, amikor néhanapján a fiatal párokat összeeskette.
Igen, már elérkeztünk vala ama demokratikus időkig, amikor a pesti polgármesternek is az a szárnyas kabát volt a díszruhája, amely a gimnáziumi tanároké, az adóhivatali főnököké és az idősebb polgármestereké, akik már megjelenésüknél fogva bizonyos tiszteletreméltóságot akarnak kifejezni. Nem mondom, hogy a pesti polgármester ruhatárából hiányzott a díszmagyar, szükség volt erre a nagyobbszabású nemzeti ünnepeken, amikor a magyar urak csengve-bongva, történelmi kardcsörtetéssel és históriaivá nemesedett arccal jelentek meg olyan templomokban is, amelyeknek látogatását nem írta elő vallásuk. Ámde mindinkább felejtgeti a pesti polgármester a régi tizenkilencedik századbeli megyei főispánok és alispánok ruhadivatját, akik el sem képzelhettek olyan közgyűlést, amelyen ők nem díszmagyarban elnökölnének. Csak a pesti polgármester és a királyi tanácsosságig felérkezett tanfelügyelők nem járnak díszmagyarban. De azok, akik sorsuk szerencsés fordulata révén eljutottak az udvari tanácsosságig (amely rang körülbelül megfelel a mai kormányfőtanácsosságnak) vagy a vaskorona rend harmadik osztályához, a Ferenc József lovagkereszthez, sőt valami csuda folytán Lipót-rendhez jutottak: azok díszmagyar nélkül nemigen voltak elképzelhetők a mindennapi köztudatban.
A pesti polgármester leginkább tekintetes úr szeretett volna lenni. Sajnos, nagyságos úr volt a titulusa.315
Érdemes egyszer a tegnapok történetei folyamán arról is beszélgetni, hogy milyenformán vagyunk azokkal a rangokkal, amelyekkel Ferenc József két emberöltőnyi uralkodása alatt megszépítette, megszédítette, megbecsültette és megértékesítette a magyarok életét…
Én sohasem próbáltam valamely sarzsihoz jutni még az önkéntes tűzoltóságnál sem, de azért el tudom képzelni magamban, hogy milyen mennybemeneteli változáson ment át például csak az a békebeli polgártársunk is, aki egy szép napon a hivatalos lapban azt olvasta, hogy királyi tanácsos lett! Új perspektívák emelkedtek a dolgok és események megítélésénél… Új barátokra és ismerősökre tett szert, akik eddig nemigen állottak vele szóba… Új kalapot vett, és a köszönésébe (amelyet nyilván gyakorolt otthon a tükör előtt) némi enyhe leereszkedést vegyített… A fejedelmi kegy határozottan besugározta arcát, többször vette igénybe a borbélyt, sűrűbben vasaltatta a ruháját (vajon ki látott már kiült nadrágban egy királyi tanácsost, akár csak egy segédhivatalban is?), nem mulasztotta el a névnapi, születésnapi gratulációkat, mert számított arra, hogy viszontszolgálatban része lehet: de sietve gratulált mint „rangidősebb” azoknak a polgártársaiknak is, akik többre mentek pályájukon, vagy pedig valamely kitüntetésben részesültek. Általában abban a korban, amikor valakiből királyi tanácsos lett: kezdetét vette az udvarias figyelmesség, mert egy királyi tanácsosnak asztalfiókjában feküdt az a névjegyzék, amely mutatója volt annak, hogy kiknek kell újévkor személyesen vagy írásban gratulálni: mert a régi békében ilyesmire is kötelezett a dekoráció. Ő volt a leghűségesebb olvasója a hivatalos lap ama oldalának, hol a „Kitüntetések” megjelenni szoktak, sőt végigböngészte a kalendáriumot is, amelyek már Magyarországon a Gothai Almanachhoz kezdtek hasonlítani, midőn is a különböző hivatalok, országgyűlések, hatóságok felsorolása mellett nem mulasztották el a nevek mellé odatenni annak a királyi kitüntetésnek a szignumát is, amely kitüntetés az illető birtokában volt. A vaskorona rendet egy zárt korona jelképezte, míg a többi rangok megfelelő rövidítésekkel jelentek meg a naptárban. Kir. Tan., Udv. tan., F. J., k. k., F. J. lg. k., cs. és kir. kam., Lip. kisk., val. bel. t. t., Sz. Istv. kisk… Valóban el lehetett andalodni, hogy ennyi gyönyörűség várt az emberre, amíg Ferenc József uralkodott.
A pesti polgármester bizonyos királyi kitüntetésekhez rendszerint316 akkor jutott, amikor megfelelő nyugalomba ment. Ennek a pesti polgármesternek, akiről ma megemlékezünk, sokkal fontosabb volt bármely kitüntetésnél: a polgártársai szeretete.
Sacher Pistának hívták fiatal korában, és a társaságokban azzal tűnt föl, hogy éppen olyan jól tudott táncolni, mint azok a tizenkilencedik századbeli gavallérok, akik csárdásművészetüknek köszönhetik társadalmi és hivatali karrierjüket.
(Ismertem olyan régi világbeli úriembert, aki egyszer a Redout-ban, a Regatta-bálon azzal keltett feltűnőséget, hogy egy kisasszonynyal másfél óra hosszáig járta a szupécsárdást. Se azelőtt, se azután nevezetesebb dolgot nem cselekedett ez a bizonyos úriember: mégis híres pesti figura maradt még késő öregségéig.) Ezenkívül a zenéhez is értett, aminthogy nem lehetett valóban egy régi szalonba beilleszkedni anélkül, hogy a gavallér ne értsen a finomabb, magasabb rendű zenéléshez is. (Már tünedezőben vannak ez idő tájt azok a Pest megyei urak, akik a maguk betyáros nótáival, félvad cigányaival, duhaj tempóikkal lármát keltettek Pesten: a polgári szalonok édesded muzsikája, finomságok, germános ábrándok, halk zongorázások, fuvolázgatások, hegedülések foglalkoztatják a zenekedvelő szíveket. Egyik-másik ifjabb gavallér kötelességének tartja megtanulni az orgonázást, amelyet azelőtt csak szent életű, hosszú hajú orgonisták tudtak.)
De hát bármily szívderítő volt az a régi pesti szalonélet, amelynek terminusát a Koronaherceg utcai vagy a Váci utcai déli séta alkalmával volt szokás megbeszélni, amikor is minden valamirevaló úrhölgy és úriember társadalmi kötelezettségének tekintette az itteni megmutatkozást: a város ügyeit mégicsak a Vigadó kávéházból intézték azokból a bőr karosszékekből, amelyeken a polgármesterek és patríciusok ebédutánonként helyet foglaltak. „A tanár úr”, amint ezt a bizonyos Sacher Pistát közönségesen nevezték: a jó szagú belvárosi szalonokban hiába hangoztatja az andalgó zene és a még andalgóbb tánc szüneteiben várospolitikai nézeteit. Egyik-másik kisasszony tán hosszabban felejti szemét a szőke fiatalemberen, de aztán értetlenül mond valamit. Az öregebb dámák pedig csendesítőleg öntenek a kávésibrikből: „Sohase volt olyan nagy rend Pesten, mint Ráth polgármestersége alatt. A polgárok az emberi kor legvégső határáig317 éltek.” A tekintélyesebb polgárok, akik már kaptak is valamely királyi kitüntetést, vagy arra biztosan számítottak: az ifjú reformert rendszerint azzal intették le, hogy a városnak eddig is nagy áldozatába kerül a sok mihaszna tanító ellátása, most meg Zirzen Jankától meg a preparandiákból évről évre ömlenek a város nyakába a tanítónőjelöltek; ezek a lányok se férjhez menni nem akarnak, se kolostorba vonulni nem szándékoznak, valamely olyan felemás életet óhajtanak élni, ami már a polgári erkölcsök szempontjából sem helyeselhető. Hogyan lehetséges az, hogy a férfiak és nők együtt tanítsanak? A városatyákat a júniusi választásoknál amúgy is kétszáz hely nélküli tanítónő ostromolja. Jótékonysági intézménynek nézik Budapestet.
Ámde volt már akkor valami Budapest atmoszférájában, amely valami nagyon hasonlíthatott ahhoz az áramlathoz, amely Széchenyi István korában zavarta meg a magyarok szívét és elméit.
A polgárság mind öntudatosabb lett – talán éppen az erősbödő munkásmozgalmak miatt is. Minden kerületben alakulnak polgári egyesülések – a régi lövöldébe, amely először próbálta egyesíteni a polgárságot, már csak a legöregebb emberek mennének el. A Sasok, a józsefvárosiak (ama híres, öreg Hűvössel), az Andrássy útiak (Morzsányival és Radoczával), már nemcsak követválasztási problémákkal foglalkoznak, hanem a városi dolgok is kezdenek országgyűlési jelentőségűek lenni társalgóikban. A városatyák önérzete hallatlanul megnövekedik e hatalmas polgári egyesülések révén: a pesti városatya nem hiszi magát kevesebb potentátnak, mint akár egy országgyűlési képviselő. És a közgyűléseken bizonyos ünnepélyesség, fontoskodás, bátor bizalom mutatkozik, amikor a város ügyeinek a tárgyalására kerül a sor. Hűvös és Ehrlich az öreg Tisza Kálmán modorában rendelkeznek párthíveik fölött. A tejkereskedők, a kövezők, a háziurak magasabb szempontoknak engedelmeskednek, amikor vezéreikre hallgatnak. A napisajtó is komolyabban kezd foglalkozni a városi politikusok dolgaival, habár a klikkrendszer lólábát gyakran fölemlegetik. A városatya azonban mind nagyobb tekintéllyel áll szembe az „ő tisztviselőjével”, az „ő polgármesterével”, az „ő fővárosával”, még ha nyilvánvaló is, hogy a belügyminiszter gúnyos mosollyal küldi vissza a polgárság határozatát. De hát ez szokott történni a képviselőház318 törvényjavaslataival is, ott meg a főrendek legyintenek a kuruckodó képviselőknek határozataira.
Ámde Budapest önérzete – pláne mióta Ferenc József székesfővárosa lett – évről évre növekedőben van. A kiskorcsmás asztaltársaságok, ahonnan egykoron a főváros dolgait irányították: múladozóban vannak hatalmukkal, legföljebb jótékonysági akciókkal tudják fönntartani magukat. Az „asztaltársasági elnök” már csak a veteránoknál és a külvárosokban jelent pozíciót. Az új egyesületek és kaszinók alaposan megtépázzák ezeknek a derék férfiaknak a tekintélyét, akik valaha sötét éjfelén is megfelelő köszöntésekben részesültek a bakteroktól. Aztán az a sok tréfás asztaltársaság, amely mintegy a régi persziflázsaként, a régi gúny vacsorájára szerteszéjjel alakul a főváros legtöbb korcsmájában (különösen a Belvárosban, a „Pipá”-ban, „Kiskoroná”-ban, Soltznál stb.), ahol mulatságot űznek úgy az elnök személyéből, mint a tekintélyesebb tagokból, a ceremóniákból és a jegyzőkönyvekből, a határozatokból és a rangokból: mind csak arra való, hogy a régi, komoly, ünnepélyes asztaltársaságokat destruálja. (Ez volt az első destrukció a fővárosban.) Már a veteránzenekar is Óbudára szorul… Talán egyetlen komoly asztaltársaság van még ez idő tájt Budapesten, ahol a mi Sacher Pistánk is feltünedezik: ez a Glück Frigyes-féle, a „Griff”-ből nemrég átvedlett „Pannóniá”-ban.
Itt ül Márkus József is, a polgármester. Hatalmas, daliás ember.
De hát ha már nem élvezték régi hatalmukat a józsefvárosi vagy Andrássy úti asztaltársaságok (például a Klivényinél, ahol csak szabadelvű polgár kapott vacsorát), azért még mindig voltak társadalmi egyesülések, ahol egy nagy jövőjű fiatalember kitüntethette magát. Ilyenek voltak például a dalárdák: akkoriban komoly polgári tömörülések, amelyben a tagok muzikális hajlamaiknak áldoztak. Igen híres volt a Budai Dalárda, amely emlékezetem szerint országos ünnepeltetés közepette a fiumei dalosversenyen az első díjat nyerte. Ebben az ártatlannak látszó férfihang egyesülésben is lehetett beszélni a jövendő Budapestről – legföljebb a basszisták állottak meg egy percre abbéli teendőjükben, hogy hangjukkal mélyebben ereszkedjenek alá a pincéknél. A dalárdisták többnyire idealista emberek, az idealistáknak pedig mindig hajlamuk van a reformokra. Mikor esténkint megtértek családi otthonaikba, otthon az asszonyoknak nemcsak319 arról beszélhettek, hogy milyen nemes dalok előadásával töltötték idejüket, hanem szóvá tehették Sacher Pista reformterveit, akinek a mindenre kiterjedő figyelmű Ferenc József akkorára már megengedte, hogy fölvegye édesanyja nevét, a Bárczy nevet.
De még voltak önkéntes tűzoltók a városban, és voltak különböző sportegyesületek, amelyek komoly társadalmi kapcsolatokat jelentettek. A regattisták mellett komoly szerepet játszanak a vívók, akik között a pesti előkelő társaság férfitagjai csoportosulnak. A Koronaherceg utcai vívóteremben, valamint a többi vívómesterek műhelyeiben egyesületek alakulnak, amelyeknek a testi épségük és lelki vidámságuk fenntartása mellett éppen az a céljuk, hogy a Budapesten még mindig burjánzó krakélerséget letörjék. A krakéler ugyanis nem ment ki a divatból Budapesten, se a Duna-vizet áruló kordékkal, se a lóvonatúval: tovább mutatkozott ő olyan helyeken, ahol védtelen nők vagy nem mindenre elszánt férfiak találkoztak. A színházban és bálteremben minduntalan eldörrent egy-egy pofon. A híres álarcosbálok a Redout-ban nemegyszer végződtek emberhalállal. A maszkába egy másik maszkarád belenyomta a kését. – A reformokra készülő jövendőbeli polgármesternek egyik ambíciója volt az is, hogy testi erejét és bátorságát is fejlessze… Sohasem lehet tudni, hogy egy polgártársai bizalmára apelláló férfiúnak mikor kell levizsgázni rátermettségéről.
Pest szép, okos, kedves és szeretetre méltó város volt már akkor is, de a legnagyobb tekintélye a Wampeticsben mégiscsak az oroszlánkülsejű Szilágyi Dezsőnek volt, aki amellett igazságügyminiszter is volt az országban. És a pecsétőrség mellett: vívóbajnok.
