2
2
Ki emlékszik már manapság azokra az ódon, zordon, sötét börtönökre, ahol hajdanában a pesti gyermek napjait töltötte, ahová iskolába járt?
Én még emlékszem egyik-másik ilyen züllött épületre, ahová külvárosiasan nyikorgó kapun, düledezó grádicson jutott be a szegény pesti Twist Olivér… Valóban Dickens szívre ható gyermekei jutottak az ember eszébe, ha akár a régi Damjanich utcai, akár a régi Aréna úti elemi iskola környékén sétált. Toprongyos és haláljelekkel búsított320 arculatú gyermekek között vörös orrú iskolaszolga tartja fenn seprűjével a rendet; ama régi, egészségtelen, bágyadt, pállott, poros, száraz iskolaszag helyett itt egyszerűen külvárosi kanálisszag van; gyakran dugja ki patkány az orrát valamely lyukból az Olivérek mulattatására; téglával vannak kirakva a tantermek; és a tanító a tavaszt várja, mikor nyitott ablaknál taníthat.
Szívszorongásos volt a belépés az ilyen ódon házba, ahol éjszaka bizonyára régi kis holt gyermekek kísértenek, akik betegségüket az iskolában szerezték, míg napközben nagy hasú igazgató bömböl (mert abban az időben még csak nagy hasú ember lehetett igazgató), jelentéseket ír a városi tanácshoz későn jövő tanítóiról, és néhanapján ez az őrmester „bemegy a tanácshoz”: a tanszemélyzet remegve várja visszaérkezését: vajon kit jelentett fel, kit helyeztetett el a város másik oldalára, kit akar nyugdíjba kergetni? – Ezekbe a régi iskolabörtönökbe valóban illett ez a gonosz porkoláb, akinek haragosságától vagy nyájasságától egyformán rettegtek a kis tanítónők.
Elviselhetetlen volt idegennek a huzamosabb tartózkodás ezekben a szobákban, ahol a mennyezet beomlással. fenyegetett, a kályha alattomosan füstölt, az ablak homályos volt, hogy a gyermekek ne láthassák az égboltozatot, és a tanító lelkileg és testileg utálta a gyermekeket. De hát ő is csak ember volt, szegény, rossz tulajdonságokkal és bujkáló, gonosz ösztönökkel, amelyek ezekben a börtönökben természetszerűleg kifejlődtek. Általában a régi tanítónak nem lehetett az iskolában jókedve, ha ilyen passzióhoz volt gusztusa, elmehetett este a korcsmába. Ment is, míg végül felcsapott anarchistának vagy kortesnek. Amint ez már régi szokásuk a börtönből kiszabadultaknak.
Hát még az a szerencsétlen tanítónő, aki kebeléhez szorított oklevéllel, kezében imádsággal őrzött kenyérkével, lábában örök futamodással a nehéz megélhetés felé, szívében bánattal az elsanyargott ifjúság miatt, gondolataiban elkeseredve más, boldogabb nők iránt – hogyan érezhette magát e patkány lakta, porkolábhangú, udvariasságot régen felejtett tanítók, difteritiszképű leánykák társaságában? Ezek a boldogtalan tanítónők többnyire jó családból való leányok voltak, akik az ifjúság hajnalhasadásából fohászkodva emelték fel szemüket a tanítónői diploma felé. Majd biztosítva lesz megélhetésük akkor is, ha egy férfi nem bolondul meg a kedvükért a szupécsárdás alatt. Majd ruhát varrathatnak maguknak a szomszéd kisasszonnyal, aki csak varrónő maradt. Majd eltarthatják öreg szüleiket, és nyáron321 valamely olcsó felvidéki fürdőhelyre utazhatnak, ahol kedvükre dalolhatnak a szoknyalombos fák alatt… És az ifjúság reményeinek múlásával, íme, hervadásra ítélten eljutottak a kenyérkéhez, de a mindennapiért rabkosztot kellett enni, börtönben ülni, napról napra veszíteni az egészségből, és lassan lemondani mindenről, amiért egy nőnek érdemes élni a világon.
Ki emlékszik még a boldogtalan épületekre, amelyek a főváros utcáin éppen o'yan rémületet keltően mutatkoztak, mint a hátborzongató kórházak, a fekélyes koldusok, a rongyos emberek, a nyomor, az ijesztő szegénység, és az volt a homlokzatukra írva, hogy: fővárosi iskola? Ki emlékszik még e házakra, amelyek örökös rabszolgaságot, gyermekszomorúságot, társadalmi rend ellen való elkeseredést, sápasztó hiábavalóságot és ásító céltalanságot kiáltottak léghuzamos kapuikkal a járókelő felé? Ki emlékszik még az apa rettenetére, amikor gyermekét először bevezette e tömeglakásba, a gyermek első kétségbeesésére, amikor megint iskolába kellett menni – e betegségekre, szennyekre, férgekre, amelyeknek ugyancsak az iskola volt az otthonuk?
Régi boldogtalanságok tanyája, ódon madárbörtön vén kedvgyilkos kalitka, gyermekkorból visszavigyorgó rémület: isten veled. Jött egy Bárczy István nevű fiatalember – akit az öregebb urak még mindig Sacher néven emlegetnek –, csákányt emelt a gyermeknyomor romantikájára. Ha még élt volna akkor az angol regényíró, ama Boz, és Pesten élt volna, Bárczy tanügyi tanácsossága óta szegényebb lett volna egy témával. Nem tartozott többé a kedves gyermekkori kalandok közé az iskolakerülés, amint a régi iskola eltűnt a föld színéről.
– Ennek a vállas, középtermetű, tanítós hajviseletű férfiúnak, aki Bárczy István néven jó darab időre beírta nevét a boldog Budapest történetébe, tulajdonképpen kőművesnek kellett volna lennie – mondta egyszer valaki, aki nem mindig örült annak, ha egyes utcákban megint csak elzárták a gyalogjárót valamely iskolaépítkezés kedvéért.
Hát meg kell adni ennek az egykori dalárdistának, hogy nagyon szerette a malterszagot. Csak csinos, tiszta, kényelmes iskolában lehet tanítani és tanulni – mondogatta, és úgy építkezett, mintha ezentúl a budapesti anyák esztendőnként legalább két tankötelest hoznának a világra. Egymás után bújtak ki a földből azok a piros téglás, nagy322 ablakos, fehér lépcsős, nagy termes, szellős, mosolygós épületek, amelyek úgy állottak meg valamely utca közepén, hogy kilométernyire mosolyogtak a járókelőkre. Ha akartad, nézhetted őket palotának is, ahol egészséges, boldog emberek töltik az életüket, de gondolhattad, hogy azért is építik sietve ezeket az új házakat, hogy a felnőttek is megismerkedjenek végre a betűkkel, a tudományokkal, műveltségekkel. És a pirostéglás úgy kezdte hívogatni a gyermekeket a külvárosokban, mint akár a tér közepére fölállított hóember, amelynek piros kukoricát dugtak az orra helyére; hívogatta, mint valami télképű mesemondó, tarkabarka bűvész, mulatságos komédiás; hívogatta, mintha karjai lennének, amely karok mindig simogatásra és ölelésre vannak kitárva.
– Hm – mondta a pesti polgár –, maholnap jobb dolguk lesz a gyermekeinknek, mint nekünk volt.
A gondolkozók már régen megállapították, hogy az ember tulajdonképpen azért él, hogy maradékait fölnevelhesse, nekik sorsot biztosítson, lehetőleg kenyeret adjon a kezükbe.
Hát ez nem egészen így van, mert mindig lesznek felnőttek, akik nem felejthetik el a maguk ifjúkori szenvedéseit, inasiskoláit, nyomorúságait, kínlódásait, amelyeket óhajtásuk szerint végigpróbáltatnának az utódaikkal is, mert a régi latin szerint teher alatt nő a pálma.
Ha elfelejtetted volna: emlékezetbe idézem a régi pesti polgár mondásait, amikor Bárczy azt kezdte tervezgetni, hogy minden városnegyedben hét-nyolc (a hatodik kerületbe tizenhét) elemi iskolát épít. „Én gyerekkoromban hajnalban keltem föl, hogy nyolc órára a messzi iskolába lehessek” – monda a polgár, és ha önérzetesebb fajta volt, azt is hozzágondolta: „Mégis ember lett belőlem!” – Fölemlegették, hogy a tanítónak meg kellett szolgálni a fizetését, mert délelőtt meg délután egyaránt volt tanítás, a polgár (gyermekkorában) az iskolatáskájában vitte magával az ebédjét – „egy darab fekete kenyeret!” –, a tanító nem ugrott el az asztala mellől, amikor a levest kezdték húzni a toronyban. A város megnézte a garast, amelyet a tanítójának fizetett. Meg aztán úgyis csak pár évig jár iskolába az ember, jó erre a célra bármely ház is, senki sem akar meg vénülni az iskolában, mint Jókai Szusza. Voltaképpen tehát Bárczy nem is a gyermekek kedvéért építi az új iskolákat, mert a gyermek elröppen a legszebb kalitkából is, hanem a tanítóságnak épít fényűző, kellemetes, ragyogó palotákat. Nem csoda, maga is tanár volt.323
– Minden pénzünket iskolákra költi! – fakadt ki az a polgár, aki szeretett vigyázni a „város urainak a körmére”. – Már Óbudának is hét iskolája van, ahol pedig a gyerek kora tavasztól nem jár iskolába, mert szőlőmunkát végez. A tanító urizál az iskolában, frakkos kabátban jár; a tanítónőknek pedig annyi a ráérő idejük, hogy fölcsaptak regényírónéknak. Pedig ez hajdanában – „a mi időnkben” – csak a Pest megyei főispánnénak volt megengedve.
Nem, sehogy se nézte minden pesti polgár lelkesedéssel a Bárczy építkezéseit. Általában még olyan világ volt, hogy ha egy utcában új házat kezdtek építeni, akkor a szomszédos utcákból is eljöttek kibicelni a háziurak az épülő ház elé: vajon milyen bolondság készül megint – mennyi lesz az árenda, a boltbér az új házban –, ki lesz az a bolond, aki felköltözik a negyedik emeletre, illetőleg az ötödik emeletre, mert csak ötödik az, a pince és a magosföldszint révén. Nem lehet minden utcából palotás Andrássy utat építeni, a szegénységnek, a kispolgárságnak is kell lakni valahol.
Természetes, hogy ez a kibicelés akkor is megkezdődött, amikor a közművesek valamely új iskola alapjait rakták le.
– Talán eddig nem jártak a gyermekeink iskolába? – kérdezgették a polgárok. – Hát mi hol tanultunk meg írni, olvasni? Tán a gólyától? A bábaasszonyok nem szaporodnak a kerületben, ellenben mindennap épül egy új iskola, a sok mihaszna tanító kedvéért. Meg azért, hogy egypár városatya bedughassa az unokahúgát tanítónőnek.
Ellenben vizsgálták más szempontokból is a „mérhetetlen” építkezést.
– Nem vettétek észre, hogy a hatodik kerületnek mennyi iskolája van? Tizenhét iskolát tart fönn a város ebben a kerületben, persze, mert Vázsonyi a képviselője. A józsefvárosiaknak, pedig vannak annyian, mint a terézvárosiak, meg kell elégedni nyolc iskolával. Hol van itt az igazság?
De hát Bárczy csak „karácsonyi kedvvel” épített, mintha egy-egy új iskola megnyitása volna a legnagyobb öröme az életben. Vannak ilyen fanatikus emberek, akik nem tudják elképzelni még az Angyalföldet sem iskola nélkül, pedig ott már csak igazán nem tanulnak a gyermekek, mert okosabb dolgot is tehetnek. Mindenesetre Bárczy István óta kezdett a fővárosi tanügynek komolyabb jelentősége lenni.324
A fővárosi tanító már nem is nagyon csodálkozott, amikor a szülők tiszteletteljesen „tanár úrnak” titulálták, mert úgy érezte, hogy kivételes helyzeténél és gazdájánál fogva ez a titulus jár neki. A házasságközvetítők csavargós gondolatvilágában egy fővárosi tanító már csaknem annyit kezdett számítani, mint egy kinevezett államtisztviselő: nagyobb baj nem érheti ezentúl ebben az életben. A tanító megszokta, hogy jó ruhája, rendes lakása, intelligens társasága legyen, a kerületi körben szívesen látták, és ha nem volt kellemetlen fráter, a vendégszerető polgárok szívesen meghívták otthonaikba. „Íme, itt van a kis nebuló – mondták gyermekükre mutatva –, aki jövőre tanító úrhoz fog járni!” Az egyes iskolák között versengés keletkezik, hol tanítanak jobban, hol vannak a jobb tanerők, hol a kiválóbb igazgatók. A falusias mesterből anarchistává, örök elégedetlenséggé válott régi, fővárosi tanító szinte nyomtalanul eltűnik, amikor Bárczy veszi kezébe a tanítóság életének irányítását. (Nemhiába szavalt annyit Sacher Pista korábban a szalonokban.) A tanítóságban fölébred valami, amit némelyek a legnagyobb dolognak tartanak az emberi életben: az ambíció. – Kitűnni, kiválni, kiragyogni az ezer tanító és a hetvenkilenc iskola közül. Az Érsek utcai iskolával a távoli Józsefvárosból versengésre kel pedagógiai hírnévben az Erdély utcai iskola. „Csak a Bíró utcában tudnak tanítani” – mondják máshol a polgárok. Míg a Terézvárosban a „Felsőerdősorra” esküsznek. Már komolyan veszik a furcsa Gábel Jakabot is, aki néhány óra alatt tanít meg olvasásra analfabéta katonákat.
És ugyanakkor az úgynevezett „szegény kis tanerő”, a tanítónő se mondogat magában jámbor átkozódásokat, amikor reggelenkint iskolája felé siet, holott az őszi ködben az volt az óhajtása, hogy bár törne ki valamely ragály, amely miatt az iskolát be kellene darab időre csukni. Ez a kis tanerő is önérzetesebb lett, mert a nagy hasú, goromba vagy nyájaskodó igazgató urak apránkint eltűntek az iskolákból. Nem egyetlen ember alattomos szeszélye szerint kell életének, kedvének igazodnia, hanem most már a „tanácsnál” meghallgatják a kis tanerőt is. A demokratikus szellemet, amelyet Bárczy hozott magával, természetszerűleg a tanítónők érzik meg leghamarabb, mert a nők mindig intelligensebbek a férfiaknál. És a demokratikus kis tanerő kezd megértőbben, gondolkozóbban foglalkozni a gondjaira bízott leánykákkal, holtnak hitt ambíciók ébredeznek föl benne arról, hogy mint „jó tanítónőt” emlegessék a városban, holott azelőtt nemigen325 büszkélkedett ezen minőségével. És most már, ha a kis tanítónő költői hajlandóságot érez magában: többé nem ama csillagkeresztes Beniczkyné az ideálja, hanem Lagerlöf Zelma, a tanítónő.
A tudatlan, korteskedő, porkoláb iskolaigazgatókkal együtt eltűnik az új iskolából a seprűjével fenyegetőző iskolaszolga. A szülők nyugodtan panaszt tehetnek, ha gyermekeiket az iskolában bántalmazták, elégtételt kapnak.
– Minket még virgáccsal vertek! – sóhajtott föl a múlt időkből itt maradott polgár. – A padra lehúzott a tanító, és tizenkettőt vert rám. Mégis…
De már nincs ideje befejezni mondókáját a régi polgárnak, mert a pesti tekintetes úr, a polgármester új jelszót dob a polgár fülébe:
– Most pedig olcsó kislakásokat fogunk építeni a szegény embereknek!
– Miért is nem ment kőművesnek ez a Bárczy Pista? – dohog magában a régi pesti polgár.
(1926)326
