Májusi búcsú a Keleti-pályaudvarnál
Májusi búcsú a Keleti-pályaudvarnál
Miért nem jár a pesti hírlapíró olykor búcsúra, hogy ezen búcsúk leírásával tanulságos olvasmánnyal szolgálhatna olvasóinak?
Igaz, hogy magam is véletlenül keveredtem a pesti búcsújárók közé (egy másik, de profán búcsúról, a királydíjas lóversenyről jövet), hideg májusi estén, amikor az ember okvetlenül arra gondol, hogy valami óraszerkezeti hibának kell lenni az időjárásban; az eső komorkodva kopogott, mintha koporsószegeket verdesne az alig kinyílott tavaszba, nyugat felé, Buda felé az ég viharosan lángvörös, fedél alá igyekszik a lenge, vasárnapi járókelő, oldalba döfi rossz gebéjét a konfortáblis, a rendőr a keresztútnál háborús hangon ordít a sofőrökre: – és íme, a pályaudvar érkezési oldalán csak nyomakodik kifelé egy nagy csoport fedetlen fejű ember, és sorakozva megindul a város felé, csendesen, békességesen, áhítatosan, gyertyával a kezében, amely gyertyát én nyomban felismertem, hogy az Neszvedától való, vagy nem tudom, hogy hívják a gyertyaöntőt mostanában Máriabesnyőn. Álljunk be a sorba, mondom magamban.
Lehettek talán kétezren is, de mindenesetre többen, mint azok az imént látott divatnők és divatfiak, akik a jellemzetes nevű Naplopó futását végignézték. Istenem, milyen más világba keveredtem a combig érő női szoknyák, hivalkodva mutogatott sovány lábszárak, frissen vasalt cilinderkalapok, a kifestett arcok társaságából, a mételyes zöld gyepről az áhítatba borult pesti aszfaltra, melyen most halk, alázatos, szinte sekrestyés-léptekkel mendegél egy nagy csoport, egyszerűen, de uras tempóval öltözött férfiú, aki egyik kezében a kalapját viszi, a másikban a gyertyát, amelyet talán éppen Beliczay, a pesti gyertyaöntő szállított a besnyői búcsúra! Hát igen, itt voltam a pesti búcsúsok társaságában – nem pedig ama régi vidéki parasztbúcsúkon,360 hol mezítlábas, göthös, egyszerű, földhözragadt emberek gurulnak göröngyök módjára az országutakon, valamely csodatevő hely felé, ahol majd otthagyhatnák a szegénységüket és a mankójukat. Amint gyarló, csalékony szememmel megnézegettem a mellettem járó férfiakat: voltak közöttük hivatalnokok és vasárnapias iparosok, tanítók és kereskedők, köztisztviselők és állásnélküliek, de nem hiányzottak a sokaságok ügyvédjei sem. Valamivel önérzetesebbek voltak azok, akik a menet élén haladhattak, ahol izmos cserkészfiúk májusi virágokból font keresztjelvényt vittek, mert éppen a menet élén haladóknak kellett a többiek testi épségére vigyázniok a vasminiszter bátorságtól dagadó szobra körül. Láthatólag meg voltak elégedve a napi kötelességteljesítésükkel a templomi zászlók erős hordozói, de bizonyos megnyugvás, szelídség, simultság mutatkozott mindenkinek az arcán, aki részt vehetett a menetben.
Középkor, gondolom először magamban, de nyomban megváltoztatom nézetemet: 1926 rémséges májusa, amely május megelőz egy szörnyűséges, pangó, munkanélküli, keresetlehetetlen pesti nyarat. Amikor majd mindenki elmenekül a városból, aki ezt megteheti, a szegénység egymagában ődöng az utcákon, és még csak a fogát sem csikorgathatja, mert nincs kire irigykednie. Ezek a májusi búcsúsok, akik a vésztjósló nyugati égboltozat irányába elindulnak a központi állomásról: – azt jelentik, hogy a főváros középkorias, eddig nem ismert nyomorúságoknak néz elébe. Ezek az ünnepi öltözetű polgárok nem mindnyájan azzal a gondolattal kapaszkodtak fel a reggeli vonatra, hogy majd búcsújárás ürügye alatt, távol Pesttől, besnyői lombok alatt, kávébarna ruhás szerzetesek ikertornyai alatt, alig érintett zöld mezőségeken, mindenféle jókedvet felülmúló piros terítékes búcsújáró kocsmahelyeken vidám, gondtalan vasárnapot szereznek maguknak. A politizálás is kiment már a divatból, amely politizálást némelyek kapcsolatba hoztak a búcsújárásokkal. Ezeket a májusi búcsúsokat csoportba gyűjté vala Magyarország mostani helyzete, amikor a lelkekben már kiégett az ördög által szított lángpiros, gyűlölködő pokoltűz is, és nem maradt más, mint a kétségbeesés fekete éjszakája, amelyet többé nem világíthat meg földi ígéret… Valahonnan, nagyon messziről, nagyon megbízható helyről, végtelenül szavahihető szájból kell jönni annak az égi sugárnak, amely a361 búcsújárók lelkeit megint megtanítja hinni, kígyómarásos szívüket reménykedni. Csoda segíthet, és ezért keressük fel azokat a helyeket, ahol már a régebbi időkben is bizonyos csodák történtek, mert pesti otthonunkban legfeljebb Schwartz Vilmos ügyvéd úr árverési hirdetménye várakozik ránk.
(1926)362
