Tresztyánszki
Tresztyánszki
Én már csak úgy nevezem őt, amint tán mai napig is Nyíregyházán az öregebb emberek Tresztyánszkinak hívják közönségesen a Nádosyakat, amely famíliával egy rokonság a bajba jutott országos főkapitány. Pedig a Tresztyánszkiak már a XIX. század elején megszerezték a Nádosy nevet is, ama érdemeiknél fogva, hogy Nyíregyháza úgynevezett „honfoglaló”-családai közé tartoztak, akik száz esztendő előtt váltották meg magukat a Károlyi grófoktól, a jobbágyságból. Eleinte bizony őkelmék is amolyan Békés megyéből bevándorolt tirpákok voltak, akik gyalogszerrel, egy kubikra való szerszámmal, batyuval emigráltak ide, hogy a jó nyíregyházi földet megmíveljék. Csak a harmincas években tűnik föl egy bizonyos Tresztyánszki, aki, mint módos emberhez illik, négy lovon jár be a tanyájáról a kis Nyíregyházára, szorgalma, esze és vagyona révén a város első polgárának számít, és unni kezdi nemrég elmúlt jobbágyságára emlékeztető Tresztyánszki nevét… a városi hatóság aztán fölír érdekében a helytartósághoz, hogy engedjék meg ennek a serény, földtúró, garasokat egymás mellé rakosgató polgárnak, hogy nevét Nádosyra változtassa.
*
És amikor az országos főkapitány urat először volt szerencsém láthatni a margitszigeti regattán, ahol ő a főrendezői tisztet töltötte be: nyomban fölbukkant emlékezetemben a Tresztyánszki név, megjelengettek előttem azok a hosszúra nőtt, krumpliorrú, korán kopaszodó, de a szabad levegőtől rézvörös arcú tirpák-Tresztyánszkiak, akiknek a véréből a főkapitány úr is származott. Ő ugyan külsejében rablólovagnak maszkírozta magát, félelmetes szakálla volt, megverő, sűrű tekintete, idegesítően kihívó kiállása, erőszakos fölényessége (amelyet tán ebben a korban senki sem tudott a megjelenésével úgy érzékeltetni, mint ő), de én mégis azt vártam, hogy a kerek, puha357 szürke kalap alól (amely kalap igen jól illett komor-barna arcához) egyszer csak megszólal, mint ősei, akik a tirpák-tót nyelvet a magyarral kevergették, amikor Nyíregyházára rándultak a bokortanyákról, és a városi mulatságaik közé tartozott az is, hogy a kucséberrel játsszanak a „Betyár” kávéházban: – Cseszti-veszti, riszkir kucséber!
*
Hát ez a Tresztyánszki ivadék nem mondta, de megtette: reszkírozott, mégpedig nagyot.
Még azt mondják, hogy a valódi, vérbeli magyarok az igazi hazardőrök! – Ám ha végignézünk az utolsó esztendők történetén, mégiscsak rá kell eszmélnünk, hogy a nagy hazardériákban legalábbis megközelítik a magyarokat a közénk keveredett svábok, tótok. Itt van például ez a frankügy, amelyet most tereget széjjel a magyar bíróság. A látható vezér egy osztrák indigéna, akinek a nagyapja közreműködött abban, hogy a magyar szabadságharc elnyomassék. Az egykori osztrák fővezér bizonyára nem gondolt arra, hogy unokája majd bajba jutván: különb hazafinak akar mutatkozni a közvélemény előtt, mint akár Jókai Ankerschmidtje. Lajos herceg, már a neve is mily baljóslatú történelmünkben, úgy szerepelt, mint egy Fatia Negra, és kiderül, hogy a tragikusan bárgyú, infantilis kaland kilenc milliárdjába került az „Absolute Unterwerfung” unokájának. A második vezér ez a bizonyos Tresztyánszki, aki a valóban magyarrá válott nyíregyházi Nádosyak bátorságával vallja be, hogy pénzt hamisított a haza kedvéért, de azt egészen elfelejteni látszik, hogy ősei a haza kedvéért az eke szarvát fogták, a legkeményebb, szinte emberfölötti munkával építettek száz esztendő alatt egy gyönyörű várost azon a helyen, ahol legföljebb a nyírségi futóhomok váltakozott a nádasokkal, vadvizekkel. Milyen messzire esik ez a Nádosy az őseitől, akik soha életükben nem gondoltak arra, hogy pénzt más úton-módon is lehet szerezni, mint verejtékező munkával! Akik annyira meg voltak győződve pénzük jóságáról, hogy a halálos ágyukhoz hívatták a nyíregyházi nagy takarék igazgatóját, és az ő kezébe adták át a szalmazsákban rejtegetett zacskót, nehogy annak tartalmát az örökösök idő előtt elherdálják. És a többiek, akik ebben az áldatlan hazardériában, a frankhamisításban szerepelnek! Alig minden harmadik-negyedik358 név hangzik magyarossággal ebben a listában. Aki nem ismeri őket, azt kell felőlük gondolnia, hogy ezek tán nem is magyar emberek, mert hiszen annak idején még annyi fáradságot sem vettek maguknak, mint az a legöregebb Tresztyánszki, amidőn megmagyarosította a nevét.
(1926)359
