2. MIRŐL BESZÉLT A RÉGI POLGÁR, HA NEM FÉRT A BŐRÉBEN?
2. MIRŐL BESZÉLT A RÉGI POLGÁR, HA NEM FÉRT A BŐRÉBEN?
Kardhordó Árpád, aki darab ideig állatszelídítő is volt, és így bizonyos mértékben hajlott a fantasztikumok felé (– mért ne lehetne az embereket is úgy dresszírozni, mint az oroszlánokat?) sokszor álldogált a Teréz-torony erkélyén, ahonnan végignézegetett az ő kerületében. A nyugat felé felmagasodó Bazilikára, mely magasabb volt a Teréz-templomnál is: ügyet sem vetett, a Bazilika már egy másik városfertályba tartozik. De még csak a torony alatt cikkazó (mintha sok Z betű volna egymás mellé rakva) Király utcának se nézett szívesen a másik oldalára, mert az meg az Erzsébetvároshoz volt varrva. A sárkányfejes, sarki Pekáry házban, a rezesbandáját csattogtató „Vörös Macská”-ból a hetedik kerületi kapitányságra állították elő a duhajokat. Az igazi kerület ott kezdődött a női zenekaros Schreiber kávéháznál, és tartott odáig, a Nagymező utcán át, az ugyancsak női zenekaros Schőn kávéházig, ahol a legjobb libamájat lehetett kapni hajnalban, a potrohos Schőn bácsi pártfogása révén. És e két kávéház között, e két terézvárosi silbak között: mennyi minden csodálatosság volt feltalálható, ha az ember a toronyról körülnézett. Még a budai Krisztinából jövő omnibuszkocsisok is szívesebben hajtották sárga alkotmányaikat a Király utca terézvárosi oldalán, mert hiszen amúgy is a Gyár utcába kellett befordulniok, hogy az Andrássy330 útra kievezzenek. Nem, valóban nem számított a többi városnegyed, ha Kardhordó Árpád a Teréz-templom erkélyén állott.
– Büszkévé kell tenni a polgárokat, hogy a Terézvárosban lakhatnak – mondogatta ez a bizonyos Kardhordó, aki szeretett volna a városi politikába is beleelegyedni; mert nyugtalan, lármakedvelő ember volt.
– A terézvárosi polgárnak mindene megvan a világon – hangoskodott nyaranta az egykori állatszelídítő az „Abbázia” kávéház teraszán, ahol ez idő tájt Pesten a leghangosabban és meggyőződéssel beszélgettek. – Itt vannak a polgárság házai az Andrássy úton, olyan modern, gyönyörű paloták, mintha mindegyikbe egy-egy Kőmíves Kelemennét falazott volna be az öreg Lechner. Aki egy ilyen házban lakhatik, annak már hitele van az egész kerületben. Nincs gondja bútorra, szabóra, suszterre, a mészáros fütyörészve viszi fel a húsos szatyrot a hátulsó lépcsőn, mintha az Andrássy úton jobb pénzzel fizetnének, mint másfelé. És este nem kell sötétben botorkálnia a házában, sem az utcájában. Az ívlámpák tündökölve világítanak, a kereskedők éjfélig világítják a kirakataikat, a lépcsőházban úgy égnek a lámpák, mintha mindennap estélyre készülődne a háziúr. Nem, uraim, a terézvárosi polgárnak nincs oka panaszra.
– És a terézvárosi kereskedők, uraim – harsogott tovább az ambiciózus férfiú –, a kereskedőink a legjobbak egész Európában. Ha bementél a Király utcában egy boltba, onnan többé nem jöhetsz ki vásárlás nélkül. Ha másképpen nem: ingyen vagy hitelben nyomja a kezedbe a kereskedő a portékáját. Egyszer harminc nadrágtartót kellett vennem különböző terézvárosi üzletekben, pedig egyet sem akartam vásárolni. Máskor egy kis ékszeresboltban, amely nem nagyobb, mint egy budoár, az egész rokonságomnak arany meg ezüst emléktárgyakat kellett vennem. Persze, hitelbe. De nem mehetsz el virágkereskedés mellett sem a Nagymező utcában, hol a tulajdonosnő, akibe fiatal korodban valamely télikertben vagy mulatóban szerelmes voltál: meg ne prezentelne legalább néhány szál búzavirággal. „Tudom, hogy uraságod megelégszik a terézvárosi magyarokkal is, nem akar mindjárt harmincmillió magyart, mint a tulipános Rákosi Jenő.” Mit tehet ilyenkor az ember? Be kell bizonyítania, hogy igenis akar harmincmillió magyart, és vesz egy cserép tulipánt, amellyel aztán nem tud mit kezdeni.
– És a Terézváros hölgyei, te magasságos Úristen! – kiáltotta a331 kortes. – Azok aztán a legműveltebb nők egész Magyarországon. Leány korukban a legjobb iskolákat látogathatják, akár a Zirzen Jankáét, akár az Andrássy úti felsőbb leányiskolát, amelyet Wlassics Gyula óta fokozatosan alakítanak át leánygimnáziummá. De a Terézvárosban van a legtöbb elemi iskola, és ugyancsak itt van a legtöbb polgári leányiskola. A Bajzában, a Felsőerdősorban, az Üteg utcában, a Váci körúton a legjobb leányiskoláink vannak; jut ezekből még a Váci útra is. Csupa kis tanárnő kerül ki ezekből a polgári leányiskolákból, akiknek többé sohasem kell befogva tartani a szájukat még a legjobb társaságban sem. A Belvárosnak meg a Lipótvárosnak csak egy-egy leányiskolája van; no, ez meg is látszik az odavaló hölgyeken. Van két női kereskedelmi szaktanfolyamunk. Angyali dolog hölgynek születni a Terézvárosban.
– És hogy még darab ideig a mélyen tisztelt nővilágnál maradjunk: vajon hol vannak olyan szép asszonyok még ezen a világon, mint a Terézben? Akik akarják: csak emlegessék a lipótvárosi hölgyeket, én azt mondom, hogy azok mind betegek, ha testileg nem is, de lelkileg, a meg nem emésztett kultúrától. A mi asszonyaink egészségesek, csinosak, életre termettek. Alig lehet elférni tőlük az Andrássy úton, amikor sétára indulnak. A szemük jobban világít még az ívlámpásoknál is, és itt tudják az igazi divatot, mert télen lehetőleg olyan színű bundákat, kabátokat viselnek, amelyek egyeznek szemük és hajuk színével. Miután városnegyedünkben az éjsötét vagy alkonybarna nők vannak többségben: kereskedőink a legtöbbet adnak el a rejtektüzű bársonybundákból, amelyek arra ingerlik a férfiak kezét, hogy hátulról megsimogassák őket, így például az omnibuszra való felszállásnál is. Persze, csak tiszteletből és hódolatból. Egészen más kerületbe kell annak a menyecskének tartoznia, aki az ilyen tiszteletteljes mozdulat után például hátrafordulna, és a polgár öreganyját emlegetné. Nem, a terézvárosi hölgyek nem káromkodnak, engedjük át ezt a tulajdonságot a ferencvárosiaknak.
– És ha a terézvárosi polgárnak eszébe jutna, hogy a megszokott és néha megunt otthoni koszt helyett kocsmai koszttal is örömet okozzon a gyomrocskájának: kerületünk nem nélkülözi a megfelelő vendéglői helyiségeket sem. Persze, mi a kocsmai ízlés dolgában is modernek vagyunk, nem kedveljük többé a patriarkális kiskocsmákat, amelyek még a maradi Belvárosban is virágzanak. Mi szeretjük a fénylő, vakító abroszú vendéglőket, ahol asszonyaink fülbevalói332 érvényesülnek, ahol nem kell attól félnünk, hogy bepecsételjük vasárnapi kabátunkat. (Kár, hogy sokan már szmokingot is viselnek. Az igazi terézvárosi polgárnak ünnepnap a kerekre szabott zsakettot illenék viselni.) Itt van Andrássy utunkon Drexler úr, ahonnan a terézvárosi polgár láthatja a grófok és zsidók fogatait előállani az operaház elé. Itt van a Petánovics, akire már régen leselkednek a józsefvárosiak, de reméljük, hogy nem hagy itt bennünket. Az út másik oldalán más fertályokból is feltünedeznek a sörbarátok, amint a Wagnerhez igyekeznek. És az Oktogonon, a város kellős közepén még sántasága se akadályozza meg Prindlt abban, hogy minden jóval ellássa a terézvárosiakat. Persze hogy Dökker is a mi barátunk, mert vajon hová tartozhatna egy olyan szálloda, amelyet nagy büszkén London városához címeznek. Vacsora után még minden valamirevaló kerületbeli polgárnak amúgy is az „Abbázia” kávéházba kell jönnie, ha nem akar hátramaradni a világtól.
Miután az egykori állatszelídítő várospolitikai nézeteit harsány hangon elszavalta, a népszónokok ügyességével fordított egyet a hangján:
– De hát a Szent Teréz védelme alatt álló városnegyed sincs feloldozva attól a végzettől, hogy benne a polgárok megöregszenek, megbetegednek, ami kívánságom szerint minél későbben következzék be e városrész nagyérdemű polgárain.
Igaz, hogy nincs Rókuszunk, nincs Szent Jánosunk, nincs Vöröskeresztünk, ahol tömegesen lehetne elhelyezni a beteg embereket, de van egy európai hírű kórházunk, az úgynevezett Zsidókórház, amelyet az izraelita vallásúak önerejükből fenntartanak. Hát jobb helyre aztán igazán nem is mehetne a bennszülött terézvárosi polgár. De most már be is fejezem szavaimat, mert a Körút felől látom közelegni a nagy orrú Vázsonyi Vilmost. Most majd ő mondja el, hogy mi újság a politikában.
