A „retirálj” nemzedék vagy általános drukkolás a régi emberek ellen
A „retirálj” nemzedék vagy általános drukkolás a régi emberek ellen
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
Balatonfüred, március.
Azt kérded, igen tisztelt Barátom, hogy mivel töltöm napjaimat itt, a Balaton partján azonkívül, hogy kis fogasok és bárányfelleg színű sirályok életveszedelmes kergetődzését nézdelem az életemre is emlékeztető parti csendességből? Nos, leginkább az újságok halálozási híreit böngészem, a Gyászrovatot. (Azt a bizonyos zu Gyászrovatot, amivé válott mindenki a régi lapszerkesztők idejében.)
Most már évek óta mindig megjelennek az újságban olyan ismerős nevek, amelyek utoljára kerülnek a szemem elé. Egy nemzedék van pusztulóban, amelyhez talán magam is tartozom, amely nemzedék nem éppen a legterméketlenebb korszakát jelenti Magyarország történetének. Aranyvonalú nemzedéknek lehetne ezt a nemzedéket mondani a tizenkilencedik század évtizedeiben szereplő honfibánatos, tétlenkedő, ábrándozó, kiegyező, megnyugvást epedő nemzedék után. Ez a nemzedék volt a pompázó, a kiállításos nemzedék, ha lehetne manapság még pontosan emlékezni mindenre, amikor ez a nemzedék siet éppen leginkább a retirálással, a neki sehogyan sem kvadráló új idők elől. Retirál, a föld alá bújik, végleges hallgatásba kezd az a magyar nemzedék, amely Nagy-Magyarországon a pompát és a jólétet, a mindennapi szabadságot és az élet sűrű kedveskedéseit úgy megszokta, mint a levegőt. Retirál egy egész korszak az új idők nehézségei elől, mintha megelégelte volna a szomorú könyvek további levelezését, amely könyvekbe mostanában a magyar történelmet írják.
Elmegy az a nemzedék, amely a pompát, a fényt, a gyorsaságot, a tisztaságot, kényelmet, megingott és szabadon csavargó gondolatot valamely születési rangként hozta magával a túlvilágról. Ő csinálta a 85-iki országos kiállítást, amikor voltaképpen menyasszonya lett390 Magyarország az eredményes Munkának és az ebből fakadó boldogságnak. Ő építette ki a millenáris kiállítást, amely olyan gazdagnak mutatá be Magyarországot, mintha történelmének csak a jó napjait élte volna át, a rossz napokat átaludta. Kiállításos volt egy egész nemzedék, amely mindenkor igyekezett oly magyar méltósággal, kidüllesztett mellel és tanulmányos észjárással mutatkozni a viselkedéseiben, mintha az egész világ minden látócsöve a magyarok felé volna szegeződve. Az ezeresztendős honfoglalók a maguk párducbőreiben: büszkeség, gőg, nemzeti önérzet dolgában elbújhattak a századvégi magyarság előtt. Itt minden ember legalábbis egy oszlopnak érezte magát a nemzeti életben, még akkor is, ha a világdivat szerint sűrűnvasalt cilinderkalapot tett a fejére, begyeskedő lakktopánjára fehér kamáslit vont, selyemre szabott redingotban sétált tavasszal az Andrássy úton, és nem csodálkozott, ha vörösre festett vadászkocsik trombitaharsogással gurultak el mellette a parketten. Ez a nemzedék, amely most vert seregként retirál kifelé a modern életből, a nil admirari nemzedéke volt, amely talán csak a rosszon csodálkozik vala, ha vele az életben találkozik. Természetesnek vette a rekordterméseket, és szemrebbenés nélkül hallgatta hízelkedőit, akik szerint Magyarországnál nincs tündéribb ország, és Budapest maholnap fölülmúlja a klasszikus Bécset is ifjonti, üde, fejlődő szépségével. Ez a menekülő nemzedék látta még az elkényeztetés, az ünneplés, a derült arcok, a mennydörgő önérzetek és keleties kényelmek nyugati rafinériájával illatosított korszakát Magyarországon, amikor az ötforintos aranypénzt kicsinysége miatt nem szívesen tette aprópénzei közé az érctulajdonos. Ezek a föld alá húzódó magyarok, akiknek nevével mostanában mindennap találkozunk: ismerték a passzióval vívott harcokat a Ferenc József-i politika ellen, mert tudták, hogy az ellenfél minden nagyhatalmassága mellett is: elsősorban Európa legelső úriembere. Ez a nemzedék volt az, amely végleg megszokta, hogy gentlemanek, szavahihető urak, csalárdság nélküli férfiak is mutatkoznak a politikai pályán, és közömbösen vette, ha esténként fehér villamos léggömbök ereszkedtek alá az Andrássy úton.
Mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, volt valamikor egy honvédnóta, amely azt tanácsolta az ellenségnek, hogy: „retirálj, retirálj!” Nos, ez a furcsa nóta jár az eszembe, amikor itt, a tó nádasai mellett azt391 számítgatom, hogy ebből a letűnőben levő nemzedékből hányan mentek el például az idei tavasz biztatására, hány egykori ragyogó magyarral hitette el az időjárás, hogy rothadt, lehullott fagallyá válott, akire többé semmi szükség nincs a fiatal fák tüskés, kapaszkodó, egymásba karoló erdejében. Igaz, hogy a vén fákat minden országban kivágják a favágók, de ez a generáció, az ötven-hatvan évesek generációja még tudott volna valamit tenni a hazáért. Egyébként is olyan tudományok birtokában volt, amelyet az új nemzedéknek már nem magyaráz senki. Ez a tudomány pedig hasonlított, valamelyest a magyarok bölcsességéhez is.
(1927)392
