Az 1927-iki húsvét regényhőse
Az 1927-iki húsvét regényhőse
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
– Jókai Mór új regényt kezdett – vajon mely gyönyörű tündérországba viszi el nemzetét a sivár jelenből? – röppent föl e gondolatunk, amikor az egykori húsvéti újságot kinyitottuk. Mikszáth hosszabb elbeszélésbe fogott, most már derülhetünk hetekig; kár, hogy az újság csak egy nyúlfarknyi folytatást közöl belőle naponként. Tóth Béla beszélyt írt húsvétra; erről az íróról nem lehet tudni, hogy tudós-e, vagy író; nyugodjunk bele, hogy mind a kettő. Sipulusz is kitett magáért, lesz min kacagni a vidéki kaszinókban. De az öreg Eötvös Károly is megemberelte magát, fölhagyott a kávéházi lustálkodással, és éjszakánként megint az íróasztalhoz telepedik. Rembrandtról kezd írni Bródy Sándor – vajon mely újszerűséggel nézi meg ezt a figurát, akiről már annyit írtak? No, de itt van a magyar irodalom színe-java, mindegyik kedveskedik valamivel az olvasóinak, hogy az újra gusztussal várja a legközelebbi ünnepi számot, mondjuk, csak a pünkösdit is, mikoráig még jóformán el sem készült vala a húsvéti újságok olvasgatásával, mert az előfizető mindig lassabban olvas, mint a pesti újságolvasó, akinek a kezéből kiveszi az újságot a kávéházi pincér.
Ha csak az évek számát nézegetnénk, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, alig nyúlfarknyi az a distancia, amely elválaszt bennünket attól a korszaktól, amikor valóban olyanformán beszélgettünk, mint azt föntebb megrögzítém. Az íróké volt minden piros betűs nap a kalendáriumban, az ő ünnepnapi mondanivalói érdeklik vala a közönséget a politikus hétköznapok után – politizálni hetivásárkor is lehet, de az író szereti az ünnepnapi csöndességet, a kakaskukorékolás mentes napokat maga körül, amikor mesélgetésébe fogna az álmoknak és élményeknek. A vérmes arculatú politika, amely amúgy is eleget pirosította a magyarok homlokát: ezeken a piros betűs napokon393 valamiképpen ráeszmélt az ő aprópénzes múlandóságára, és helyet engedett az írók örökéletűnek szánt munkálkodásának. Az ünnepnap volt piros és nem a homlok.
Deák Ferenc húsvéti cikke óta, annak pedig több mint félszázad éve, a politika megtanulta az illemszabályt, hagyta az írókat kedvükre nyilatkozni a különböző húsvétokon. Míg az 1927-iki húsvét idején megint csak ott vagyunk, ahol Deák Ferenc idejében voltunk, a nemzet ütőere csak akkor veri ki a maga taktusát, ha a szívét a politika medicinájával kergetjük frissült futamodásra. Jókai már nem kezd új regényt régen, amely álmodozóvá tehetné az olvasót – itt vannak a legújabb politikai események, amelyeknek ábrándvilága érdekteljesebb bármely fantasztikus regénynél: Bethlen István megérkezik Rómából… Mikszáth is végképp elhallgatott a maga felvidéki mesemondásaival, szelíd furfangjaival, átlátszó ravaszságaival, amikor itt egy valóban kapitális történelmi regény bontakozik ki szemünk láttára, amelynek még csak holnapi folytatását sem sejthetik az olvasók. Bethlen István maga köré gyűjtötte mindama érdeklődést, amely hajdanában akár Jókai Mór legnépszerűbb regényalakjait kísérte. Talán egyetlen érdekes ember a jelenben, akiről látszólag mindent tudunk, és végeredményében nem tudunk semmit. Mily sorsok várnak korszakunk regényhősére?
Ezek után nem csodálkozhatunk, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy az 1927-iki húsvét újságlepedőin általfutamodva, hegyről völgybe járva, kenetlen szekerek nyikorgását vagy hintók gördülékenységét hallgatva: a dagadt újságok mondanivalóiból az ünnepnapi alkonyaton egy figura maradt meg mindnyájunk emlékében. Bethlen Istváné, aki Rómából megérkezett.
– Vajon fekete ingben jött? – kérdezné valamely jámbor olvasó, aki a régi jeles írók elmúltával az új írók „jellemzésén” át tanulja megismerni a regényhősöket.
Nem, ennek a regényhősnek nincs szüksége a gyermek-képeskönyvek színezéseire – már kezdjük őt látni, miután hatodik esztendeje olvassuk folytatásokban megjelenő regényét.
(1927)394
